Váci Hirlap, 1909 (23. évfolyam, 1-101. szám)
1909-10-31 / 85. szám
V A C i HÍRLAP vedelnie oly nagy lesz, hogy nem csak minden igény kielégítésére elegendő, hanem még fölösleg is mutatkozik, a többlet-jövedelem első sorban a nyugdíjrendszer javítására fordítandó. Az ezen szabályrendelet hatályba lépte előtt Vác r. t. város képviselőtestülete által megállapított és folyővá tett kegydijak továbbra is a város terhét képezik és a nyugdíjalapból nem fedezhetők. A jelen szabályzat életbeléptekor a város tényleges szolgálatban álló rendszeresített tisztviselők, segéd-, kezelő- és szolgaszemélyzeti tagok eddigi szolgálati éveik beszámítása fejében visszamenőleg a múltban élvezett fizetésük után a beszámítani kívánt szolgálati idő 15 évéig 5% ot, 15 éven túl pedig 3% ol, törzsjárulék fejében pedig a jelenben élvezett fizetéseik 5%-át tartoznak a nyugdíjalapba 36 havi egyenlő részletben befizetni, A közgyűlés a fizetési határidőt indokolt esetben meghosszabbíthatja. A szolgálatban már eltöltött időre az illetékek befizetése nem kötelező. E szabályzat életbe lépésétől számított 30 napon belül minden tisztviselő, segéd- és szolgaszemélyzeti tag nyilatkozni tartozik, hogy az eddigi szolgálata, vagy annak egy része után esedékes járulékát nem fizeti, az az idő szolgálati idejébe nem számittatik be. A hatályba lépés idején tényleges alkalmazásában levő nyugdijjogosultak igényei csakis az esetben esnek ezen szabályzat szerint való elbírálás alá, ha a járulékok első havi részletét tényleg befizették, illetve az tőlük már levonatott. A nyugdijjogosultak, úgy a tényleges szolgálatban állók, mint a jövőben szolgálatba lépők, kötelesek személyi táblázatot kiállítani és sajátkezűig aláírni, arra a nyugdijjárulék első havi részletének levonását igazoló záradékot a pénztár által reá vezettetni s ezt 8 nap alatt a polgármesternél benyújtani. Ez a szabályrendelet a végérvényes jóváhagyás napját követő hónap első napján lép hatályba. Vasárnapi levél. Bleriotról. Igen tisztelt Szerkesztő úr! Mialatt ön távol tőlünk Messina romba dőlt falain gyönyörködik és elmélázik a halhatatlan — és halandóság fölött — addig mi lelkesülünk és hevülünk itthon a gyönyörtől, hogy megismerhettük korunk legnagyobb vívmányát: a a repülő-épet. Mot már nem gyermekkorunk hiú álmairól van szó, már nem képzeletünk szülöttjéről, az, a ki nekünk találmányát bemutatta hús a mi húsúnkból, vér a mi vérünkből, ha francia is, egyszerű gondolkodó ember, ki megfigyelte a madárkák reptét, és elleste tőlük azt, mi eddig a természet titka volt: a repülést. Gépének szerkezete egyszerű és mégis oly titkos, hogy évezredekre volt szükség, míg az emberi agy elérte a tökély oly magas fokát, hogy repülhessen. Bleriot-nak hívják a feltalálót, kinek neve százezrek előtt ismeretes s ki mint Julius Cézár egykoron — önmagáról elmondhatja egy kis változással: Jött, láttuk és győzött! Mert ki még kétkedve jelent meg közülünk a Rákos mezején, hogy Blériot felszállásának szemtanúja legyen, az lelkes híveként hagyta el a harc mezejét, melyen a lelkes francia bemutatta nekünk magyaroknak, hogy kitartás és célszerűséggel mindent le lehet győzni — még a levegőt is . . . Hogy mennyire fogjuk majd ezentúl a léget úralni, az még a jövő titka. Tény, hogy az amerikai milliomosok ezentúl nászutjukat már nem automobilon a földön, de repülve a légben készülnek megtenni, mint a kik teljesen az Égben érzik is magukat . . . S ha eljő az idő, midőn még a légtiajók is általánosak lesznek, úgy a gőzmozdonyok és a villamosok helyett a repülőgépek fogják a betörőket is továbbítani, kik miut a sasok lefognak csapni áldozatukra s ember legyen a talpán, ki akkor nyomát tudja követni ismeretlen éjjeli látogatóinak. Ez ellen már csak erős dróthálók fognak védeni, melyet minden háziúr köteles lesz háza teteje fölé vonatni, hogy mindennemű repülő, de hívatlan vendég ellen lakóit biztosítsa. Ez pedig a hazai ipar lendülését jelenti, mert uj gyárak fognak alakulni s ez sok embernek adand megint kenyeret. Látja, tisztelt Szerkesztő úr, mily kecsegtető kilátások nyílnak a jövőre nézve Blériot e remek találmánya folytán s ha sajnálkozva is emlékezünk meg azon jeles bajnokokról, kik Ég felé törvén a földre zuhantak s e törekvésüket éltükkel fizették meg, köszönettel és bámulattal adózunk a jeles férfiúnak, Blériotnak, kinek közbenjárása folytán uj tér nyílt meg a tudománynak, de esetleg a csillagászatnak is. Ki tudja, nem repülünk e majd egyszer „a szomszédba“, a Vénuszra vagy a Mars csillagra? Legalább akkor sok elme marad ment a megzavarodástól, mert tudni fogja s nem töri fejét rajta, hogy „oda át“ mi történik ? Rome. Hírek. Csak egy virágszálat! Borzasztó azt elgondolni és érezni, hogy az, a mivel bírunk, folytonosan kevesbbszik, vesz és nincs módunkban azt megakadályozni. Különösen tapasztalják ezt azok a szegény élőhalottak a — tüdőbetegek. Ezeknek szivettépő sóvárgás tör ki vértelen ajkukon az élet, ezután a napsugaras gyönyörű élet után. És miért is ne lenne nekik joguk az élethez? Nem kell különösen emelkedett lélekkel bírnunk arra nézve, hogy átérezzük ezeknek a megindító esdeklésüket. A mai kor nagy emberei ez eszméért, — a szegénysorsú tüdőbetegek megmentéséért — különösen ielkesedők, sokmindent elkövetnek, hogy szana tóriumot létesíthessenek és ezekbe a szea csónakból kiöntöttük a vizet s úgy állottunk a két eltörött ülés mellett tanácstalanul, mint a kárvallott cigány a döglött lova mellett. Nem volt módunkban segíteni s igy a jobb sorsra bízva magunkat elkeseredésünkben egy a parton levő kis fenyves erdőbe tértünk pihenni. Körülbelül egy óráig heverhetlünk s talán aludtunk is, mikor egy legényke közeledik felénk élénk tempóval és két hatalmas kosárral. Éreztük, hogy a mi emberünk. Nem csalódtunk. Hozott 2 pirosra sült egész kacsát darabokban, egv rúd szalámit szeletelve, 1 malomkő nagyságú kenyeret, egy egész dióspatkót, sok üveg bort, 1 üveg vizet. Mint az éhes fenevadak esett a sziu-indianná feketedett társaság a kosztnak, lett is olyan tülekedés, hogy talán még ma is folytatnánk, ha lett volna min tülekedni; nem volt ott még a szalámi héja sem, nem volt időnk leszedni, megettük a szalámit hüvelyestől. Szegény legényke talán még a holta napjáig is emlegetni fogja a mit ott látott. Lenyeltük az ételt s mint az óriás kigyó elnymjtóztunk lomhán a fák alatt s csendesen emésztettünk. Nem szólt ott senki egy árva hangot sem, csak mikor Hübschl Kálmán visszatért az ő igazán kedves April nevű unoka fivérével s érdeklődött a felől, hogy hogyan Ízlett az ebéd, szólalt meg Bunkó barátunk. „Minden nagyon jó volt Kálmán, csak kevés volt.“ Nem csodálkozott senki, ismertük már a jó szó kását. Mig mi nyújtóztunk a fák alatt, Tóth Sándor Beöthy segédkezésével s a legényke által hozott fűrésszel, léccel, dróttal mesésen megagyusztálta az üléseket, úgy, hogy erősebb lett mint eredetileg voll. Megdicsértük. Rövidesen elhelyezkedtünk, hip hip hurráztunk a jó April úrnak s újra kikezdettünk a széllel, hullámokkal, a melyek látva a kitartó csapatot, Nyergesujfalunál csendesedni kezdettek. Innen már vigabban, nyugodtabban haladtunk ismerős tájon, ismerős vízben. Esztergom felé. Esztergomban rövid */* órai pihdnől tartottunk, s ismét megevett a csapat 20 koronát meghaladó értékű ozsonnát. Soha ilyen éhes társaságot nem látott az az öreg, de mégis fiatal uszoda, lévén még pár év előtt a Nemzeti Haiós Egylet csónakháza s csak 3 év előtt sülyedt uszodává. Kovácsi-pataknál angyalok jöttek csónakon elénk, a kik édesen, de szigorúan dorgálták meg igazgatónkat, hogy miért nem jött a csapattal előbb; jó ozsonna várt reánk. Majd meglincseltük Kálmánt. Rövid értekezés után egy szép spurttal elugrottunk az angyalok elől. Szob előtt a koma letette a tollat, illetve lapátot, mert a kormányos az ő utasítása dacára holt vizbe vitte a nyolcast; alig bírtuk vele felvétetni. Nagymaros lámpái alatt már korom sötétben húztunk el. Verőcének leadtuk közismert jelünket: dudáltunk, de nem felelt senki vissza, a miből megértettük, hogy ott a mi evezőseink közül nincsen senki. Csoda! A nagy dudálásra kigyulad előttünk pár méterre a Duua közepén egy láng. Rögtön láttuk, hogy baj van, tótok úsznak előttünk a sötétben (alpjaikkai. Lett is zűr-zavar, kiabálás: „jobbra tarts, balra tarts, sztrók álj, bow erősebben, sztrók hátra, előre, öszsze-vissza, mint a hogy csakugyan az utóbbi ment a legjobban; eveztünk mi össze-vissza, annyiféleképen, ahánnyan voltunk. A fő dolog az volt, hogy a talpat nem vágtuk ketté s a tótok nem fürödtek meg. Vác villanyfényét nótával köszöntöttük, fuj tűk tele tüdővel a „ . . . hogy az egész Duna mentén . . .“ Megérkeztünk, Bernáth Misa fogadott az öreg Pintérrel, a mi hűséges klub szolgánkkal. Úgy szálltunk ki hajónkból, mintha csaK Verőcéről érkeztünk volna haza, pedig 260 kilométer volt a hálunk mögött, a mely testvérek között felért 300 kilométerrel s a mely 300 kilométer ha jól emlékszem, az ujonan megnyílt bodegában ért véget; de mielőtt véget ért volna erősen elhatároztuk, hogy jövőre már tapasztalatokban gazdagon fogunk Bécstől ismét leevezni, le-le a Fekete tengerig, vagy még azon is túl. (Vége.)
