Váci Hirlap, 1909 (23. évfolyam, 1-101. szám)

1909-10-03 / 77. szám

Huszonharmadik évfolyam. 77. szám. Vác, 1909. október 3. VÁCI HÍRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken: egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Mária-Terézia-rakpart 6. Hirdetések ára □ centimétereni.int 8 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Telefon-szám 17. V, Ö. T. T. Zeng a dicséret az önkéntes tűzoltókról. Valahol csak felbukkan egy alkalom, siet a társadalom, hogy háláját hízelgő szavak cifra köntösébe hímezze. Mindenki odáig van a magasztalással, ha szó esik sikeres menté­sekről, önfeláldozó tettekről, hivatási buzgó­­ságról. És valóban kevés minden ünneplés e férfiak dicsőségére, mert jóformán ez az egyetlen tere az önzetlen együttmunkálko­­dásnak. Hiába tolja a törvény a közösségre a köteles szervezkedést, vajmi gyenge az ilyen kötéllel összefogott tűzoltóság indulata. Saját, fizetett tűzoltót csak gazdag község tarthat és igy igazán néhány érdemes lelkes férfi vállán nyugszik egész helységek közbátor­sága. Vájjon mi mozgatja sivár korunkban azo­kat, kik igy maguktól toborzódnak össze? Fizetés nem jár szorgos és gyakran fárad­ságos testi munkájukért, sőt vannak sokan, kik a díszes ruha pompázását kajánúl meg­mosolyogják. Igaz, vannak parancsnokok, kik lobogó zsarátnokok vörhenyes fényében fő­képen arra ügyelnek, hogy köpenyük festői hullámokban peregjen alá és hogy mozdu­lataik domborúan feszüljenek. Az élclapok rendes figurái a Lohengrin sisakos tűzoltók, fennhéjázó, üres szavalással ajkukon. Ámde mi tudjuk mindannyian, hogy ez apró emberi hivságok a nagy veszély pillanatóban lemál­­lanak róluk, hogy a még oly tarka kabát alatt egyszerű és becsületes szív dobog. Még az oly derűs parádés felvonulások is csak a veszély percében fontos rendet gyakorolják. Nem igy kell megítélni az önkéntes tűzol-Váci képek. — A medve. — Forró őszi délután. Lihegő emberek lé­zengenek a vásártéren. Most kiperdül a térre temérdek porbau két rikitózöld, hosz­­szú kocsi. Megállnak. Az első kocsiból csí­kos ingű köpcös fickó pattan ki. Látnivaló, hogy komédiások érkeztek. Aztán emberek, asszonyok, félmeztelen gyerekek ugranak le. A férfiak zömök, vadarcú, viharvert komé­diások. Németüi beszélnek egymáshoz, a lerchenfeldi urweanerisch ejtéssel, a mint­hogy ez a mesterszava minden kóbor nép­nek. Egy öreg asszony kiáll a kocsi abla­kába és körülnéz, egy ifjabb, csinosabb nő a város felé ballag. A lovak, fáradt, elkény­szeredett gebék szomorúan gubbasztanak. Az egyik kocsi alól medve hatalmas feje bú­vik elő. Lánc fűzi orrlikát a kocsirúdhoz. Álmos, lomha, öreges jószág. Lóg a nyelve a nagy melegben, bundája fakóbarna a rá­szállt portól és piszoktól. Több se kell az utca henye csőcselékének. Kétes, züllött, pálinkaszagú alakok lepik el a kocsik környékét. Néhol parasztgazda bá­mulja nagyhiggadtan, pipával agyarában, a szokatlan mulatságot. Egy csomó gyerek és ságot. Akkor kell róla ítéletet mondani, mi­kor félrevert harangok konganak, mikor félig-pőre alakok rohannak az égig csapkodó máglya felé. Akkor van tisztelete a katonás parancsnak, a köves fegyelemnek, a moz­dulatok türgeségének. Mikor izmos férfika­rok emelik a vödröket és hatalmas sugárban szökken az oltó viz. Mikor létrák szédítő (okain lebegnek bátor emberek, bezzeg se szeri, se száma akkor a hódoló csudálatnak. A tolongó tömegben hogy uralkodik egyet­len akarat, hogy fékezi a sápadt félelem vo­­naglását. Mily méltóságos az ember tusája a megbomlott elemmel, mily felséges a diadal a huhogó lángok között. Megjelenik a pár­kány vakmerő csipkéjén a tűzoltó, karján ájult növel, áléit gyermekekkel, hogy küzd, hogy viaskodik a piros füstben lépésről-lé­­pésre, hogy szabad levegőt szívhassanak! Hogy perzselődik a ropogó gerendák tüzé­­ben, hogy szikkad torka! És a mikor vala­­hára lihegve győz, mikor a megmenekültek az aggódó férj, a félőrült anya keblére bo­rulnak: van-e ennél nagyobb gyönyörűsége a inegmentőnek ? Vác városának tűzoltósága ma, vasárnap üli megalapításának harmincötödik évét. E nemes testület, mely az ország legelső csapatai között szerepel, mely annyi Ízben mutatta meg fölöttes kiválóságát, számot tarthat arra, hogy ünnepe ne a szokás laposra pallérozott formáiban görögjön. Legyen ez ünnep az egész polgárság öröme, legyen ma minden babér és miden dicséret az övék. Felejtsük el ma a hivatalos szertartások hideg rendjét, szívből örvendjünk, ünnepeljünk, lelkesed­jünk! F. Hírek. Krakker Kálmán f. Volt . . nincs. Tegnap még a mindenkitől tisztelt Krakker Kálmán, mindnyájunktól sze­retve szeretett Kálmán bácsi, jó Kálmán apa, a siketnémák kedves gondnoka . . . ma már kihűlt tetem. Megdöbbentő sors! A kit még néhány napja életvidoran, tele kedéllyel lát­tunk, ma már csak mint voltat, kedves em­lékét emlegetünk. Sokan szerettük, még töb­ben siratják, elhunytét fájlalják. Családja drága jó apát, rokonai gyöngéd ro­kont, barátai hű barátot, a társadalom érző szivű, nemesen gondolkozó, tevékeny tagot, számos egyesület buzgó tisztviselőt, az intéz­mény kötelességét pontosan, lelkiismeretesen teljesítő munkást, tisztviselőtársai finom lelkű kartársat, a siketnémák atyabelyettest, a vá­ros közönsége a közügyekért lelkesedő fér­fiút, ... a madarak, istápolójukat, védelme­zőjüket vesztették el elhunytban. Minden nemes eszmének lelkes felkarolója, majd kitartó támogatója, fáradhatatlan mun­kása lett. Oly sok közérdekű munkálkodás tevékeny harcosa volt, hogy elmondhatjuk: mindenütt részt vett, a hol a nemes, szép és jó művelése volt a cél. „Nincs pótolhatatlan ember“, mondják so­kan. Vannak számosán, a kiket rendes hi­vatásukon, munkájukon felül nem is kell pótolni, viszont vannak oly egyének, a kik­nek a közjó érdekében kifejtett buzgólko­­dásukat — ha csak megközelítően is ugyanúgy kívánják folytatni — kimúlásuk után töb­beknek kell felváltani, pótolni. Ez utóbbiak közé tartozott a megboldogult. Nem pótolha­rongyos siheder is méltányolja az ingyen szórakozást. Ezalatt a komédiások megtelepedtek. Egy­két férfi üti körbe a póznákat, egy másik pedig a medvét rakja körül léces kerí­téssel. Persze, a medve a szóbeszéd magva. Egy egy ámuló megjegyzés hangzik el. Hogy csak füvet eszik, mondja egy okosképű ün­neplőruhás zsidógyerek. Dehogy is! vág vissza egy napszámos féle, megeszi ez a búst, de legjobban szereti az emberhúst. A csöndes eszmecserét most megszakítja Pista bácsi. Hosszú legény, lóg róla a ruha, Úgylátszik, alaposan beszeszelt, mert tánto­rogva közeleg. A hogy észreveszi a medvét, nagy fennyen legyint a kezével: — Semmi ez! Aztán még egyszer megnézi és kijelenti, hogy ő bizony földhöz vágja. — Téged vág földhöz a pálinka, visítja közbe egy legényke, de el is szalad mind­járt. A többiek röhögnek. Pista bácsi tűzbe jön: — Mondom, fődhöz vágom. Már három ilyent vágtam fődhöz. Újabb közberikoltás: — Nyúl volt az nem medve! De Pista bácsi nem hagyja magát: — Mondom, medve volt, Aztán meg egy bihalyt is fődhöz vágtam egyszer és kaptam 100 forintot érte. Pista bácsi egészen közelmegy a medvé­hez. A medve felemeli busa, nagy fejét és közömbösen tovább cammog. Pista bácsi nem enged a virtusból. — Ide gyere fene állat, mindjárt fődhöz váglak! A nagy lármára odajön az egyik komé­diás is. Rászól Pista bácsira németes izű magyar szóval: — Innen elmenjen, mert a medvét nem szabad bántani. — De én birkózni akarok! — Most nem lehet birkózni! — De én fődhöz vágom! — Hát jó, tegyen le 200 koronát, én is leteszek annyit, ha földhöz vágja a medvét, a magáé. — Nekem nincs pénzem, szól elszontyo­lodva Pista bácsi, de csak kapok valamit, ha fődhöz vágom? — Kap, kap, de majd csak este, ha itt lesz a publikum, most nem lehet. Ezzel a komédiás menni akart. De Pista bácsit elönti az epe. Úgylátszik, a részeg emberek makacsságával gyökeret vert benne az a gondolat, hogy a medvék földhözvá-

Next

/
Thumbnails
Contents