Váci Hirlap, 1909 (23. évfolyam, 1-101. szám)
1909-09-01 / 68. szám
Huszonharmadik évfolyam. fi8. szám.-jn i__________ Vác, 1909. szeptember 1. VÁCI HÍRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken: egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Mária-Terézia-rakpart 6. Hirdetések ára Q] centiméterenkint 8 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Telefon-szám 17. Mese két váci diákról. Ilyenkor, szeptember táján megered az iskolás cikkek özöne. Az összes vidéki lapok tudnak valami okosat mondani abból a derék alkalomból, hogy megnyílnak az iskola kapui. Kávéházi tanférfiak és aszfalt-pedagógusok ilyenkor teszik közkincscsé bölcseségük tárházát, ilyenkor adnak úgynevezett tanácsokat, hogyan és mire kell az ifjúságot oktatni. A közönség persze semmibe sem veszi e nagy tudományt és a szakemberek gúnyosan mosolyognak a kontár léhaságokon. Mert valóban fölöslegesek e cikkek. A mi jó van tanügyi rendszerükben és nem tagadható, hogy sok jó van, amúgy is megmarad, a rosszat pedig hírlapi elmefuttatás kikergetni nem tudja belőle. Mi tehát szakitunk a tanácsadás ódon mesterségével. E helyett egy tanulságos kis mesét fogunk mesélni, két váci diákról. Ez a mese is alaposan elüt a rendes diák-meséktől. Nem lesz szó benne sem Nick-Carterről, sem revolverekről, sem megszökött diákokról, de szó lesz benne, két váci ifjúról, kik a tanév végével jól megfontolva cselekvésük súlyát, beszegődtek egy tisztes helybeli lakatosmesterhez — dolgozni. A vakáció letelvén, megmossák munkától fekete kezüket, megoldják a bőrkötényt és újra koptatják a gimnázium padját. Mért tették ezt? Nem kutatom. Nem akarták üres ődönséggel elfecsérelni a nyár szorgos napjait ? Kenyeret akartak keresni ? Nem tudom, úgy hallom, hogy ez az utóbbi mozgáttá őket. Annál tiszteletreméltóbb az elhatározásuk. Mert, hogy Magyarországon mindenki tud szónokolni és szavalni az ipari és kereskedelmi pályák kiválóságáról, az régi dolog és hogy azért minden apának az a vágya, hogy fiából ne iparos, vagy kereskedő legyen, ép oly régi. Mindenki torkig van tele e pályák dicséretével, de csak azok fanyalodnak rájuk, kiket az élet durva ökle taszít beléjük, kiknek nincs módjuk végiglábolni az iskoláztatás ingoványos, hosszú medrét. Van az ifjak elhatározásában valami amerikai-izű. Olvasni néha az újságok „különféle“ és „vegyes“ rovatában, hogy amerikai ifjak a nyár folyamán pincérnek állottak be. Ezek a hirek javarészt hazugok, Az amerikai diák legfeljebb mint messenger-boy futkossa be a várost, apró megbízásokkal, de ipari foglalkozást nem vállal. Német és francia diákok mint statiszták szerepelnek a színpadon, este. Akárhogy vegyük tehát, a magyar élelmesség egy pompás példáját láthatjuk itt. Úgy halljuk, hogy a mester teljesen meg van elégedve munkásaival. Köztük és a többi munkás nincs is külömbség. Munkájukat becsületesen elvégzik, fizetésüket, napi 1 korona 60 fillért, megérdemlik. Egészségüknek a munka nem árt, sőt ellenkezőleg, fejleszti szervezetüket. És most, hogy kezdődnek az előadások, friss kedvvel, a tisztességes munka oly hatalmas önérzetével elegyednek a többi tanuló közé. Mikor Khánák félt. A Szahara sivataga egyben különbözik minden más sivatagtól és ez a különbsége mutatja azt is, hogy ő a sivatagok királya. Ez a felséges volta abban áll, hogy minden más sivatagokat le lehet írni, a mongol fensikot, teszem fel, meg lehet érzékeltetni az olvasóval, fogalmat lehet adni a kelet turkesztáni sivatagokról, képet lehet írni arról, hogy mi az a brazíliai Uano, addig a Szaharát nem lehet leírni. A hogy az ég királyát, a Napot még senki sem látta igazán, mert nem lehet bele nézni, úgy a Szahara, a föld e királya sem érthető át egész felségében a véges emberi észnek. Nem lehet róla megmondani, hogy mi, talán inkább az hozza hozzánk közelebb, ha azt mondom el, hogy mi nem. Mindenekelőtt a világért sem szabad képzelni, hogy a Szahara valami óriás porzótartó De nem szabad hinnetek abban a laposság-fogalomban sem, a mit a neve hallatta felébreszt a gondolatban. Nem végtelen szemhatárt nyitó tengere ez Afrikának, hanem dombnyi, néhol hegymagas hullámokat vető tengerre a föld hervadásának: a homoknak. S ezért a rövidre láttatásával félelmes épen, a megújuló meglépéseivel agyonizgató. Az állandó szél járása szerint gigászi barázdák képződtek benne, amelyek egyes helyeken, a hol toronnyá vált magasságukkal Mennyivel külömb mulatság ez, mint a legújabban annyira felkapott „szünidei gyaloglások“. Igen, ezeknek is van értelmük, ámde csak mértékkel. Újabban a gyalogolások annyira elfajultak, hogy közönséges csavargássá fajultak, tarkítva plébánosok megpumpolásával, úgy, hogy több püspök kénytelen volt tiltakozni e rendszeres fosztogatások ellen. Nem tehetünk róla, mi e két diák esetében valami a mindennapitól eltérő, valóságos eseményt látunk, melyet alig győzünk kellően magasztalni. Szeretnők, ha az első kéz deményezésnek folytatása volna. »A munka nem szégyen« és más efféle laposra koptatott — de igaz — frázisok csak akkor és csak igy lesznek eleven, lobogó valóságokká. És nem jelentik az effélék azt sem, mintha az életet akarnék szembeállítani a szürke iskolával, annak elvont, színtelen fejtegetéseivel. Igaz, az iskola tételei vajmi sokszor törnek meg a világi zátonyokon; az első eminensek oly gyakran szomorú sorsa, a bukottak oly gyakran bámulatos érvényesülése rég megingatták a szabályt, hogy az iskolából csírázik ki a jövendő boldogulás. De azért bizonyos, hogy a legtöbb esetben a jóravaló törekvésnek meg van a jutalma, hogy a még oly hiábavalónak látszó terméketlen tudásnak is van olykor jelentősége. Mi tehát az életnek és az iskolának szerencsés összevegyülését sürgetjük. F. F. Ott álltunk az Ain Holofra oázisának a szélén. Jobbról mellettem Moháb, a tuareg, balról meg Khánák, a pún. Ez az ember maga ugyan arabnak vallotta magát, de én esküt mernék tenni, hogy a régi kárthágóiak késői ivadéka volt. Néma eredetű volt feltétlenül, de nefn volt meg benne sem az arab mogorva hallgatása, vagy szilajsága, sem pedig a mórnak a nagyhangúsága és lanyha fel tudják tartani az irtózatos oldalszélnek a Számumnak az erejét, völgyeket ringatnak, de akkorákat mint a Duna-Tisza köze, vagy mint Provence daltelt mezői. De van még egy hatalmasabb úr is a homoknál és ez: a viz. Marokkó felől, Tripolisz felől, alagutasan aláásva a homokot, beszivárog a viz a Szahara alá. És Afrikának ez a töviskoronája egyes helyeken, olt, a hol felfakadhat a H2O véresre karcolja a homok homlokát. Ezeket a föld vérét bocsátó helyeket nevezik oáizisoknak. Meglapulva egy-egy homokhullám védettebb oldalán, lassan, három-négyszáz esztendő alatt képződik az oázis. Felbugygyan a viz, csira száll a homokba, kidugja fejét a földből a virág. Dehogy virág! Valami egyűgyű kis surló vagy páfrány, a melyik hálás még ezért a sivár lakásért is és a saját maga testének az elhervadásával, elkorhadásával csinál televényt a sivatag daliájának, a pálmának. A fehér hajó. Esténkint a fényes habokból Felbukkau a fehér hajó. Már távolból, gomolygó füstből Megvillan karcsú teste. Némán Bámulnak rá mentén a partnak, A mezitlábos utcagyermek, Lisztes munkások, kis cselédek, Az élet szürke nyomora, Kidülledt szemmel nézik egyre. Ott a hajó, be gyönyörűség í Fedélzetén nyüzsög a nép, Szép asszonyok, bájos leányok, És hogy csacsognak, hogy nevetnek! A hajó büszkén siklik el De ők csak nézik, nézik egyre, Mig belefúl a messzeségbe. Aztán egy hosszú, hosszú sóhaj És hazamennek csendesen. . . . Vagyunk sokan, kik csak a partról Nézzük az eliramló élet Minden gazdag gyönyörűségét. Előttünk megtérítve áll Dús örömök nagy asztala, Talán üres szék vár reánk, És mi csak nézzük lomha kedvvel, Felcsillogó, falánk szemekkel Mások vidám lakmározását. Csengetnek. Most, no most siessünk! De jaj, egy gőgös lendüléssel Eltűnik a fehér hajó. F. F.
