Váci Hirlap, 1908 (22. évfolyam, 1-98. szám)
1908-03-18 / 23. szám
2 V a C I HÍRLAP csatlakoztak zászlójuk alatt. Ők is egy remek, nemzeti színű szalaggal elláiott babér- koszorút vittek. Nőttön nőtt a honvédszoborhoz vonuló tömeg, sőt már ekkor sok százan a szobor körül várták az ünneplőket. A mint megér- kezének s elhelyezkedtek a hétkápolna felé eső oldalon, lehettek több mint négy ezren. A dalegyesület éneke nyitotta meg az ünnepet, melyet kalaplevéve hallgatott meg a nagy közönség. Azután M dolcsy Sándor állott az emelvényre és messzehangzó szóval mondotta a következő beszédet: Szabad lett hát ismét a magyar ! Szabad hazának szabad gyermeke! A miért őseink küzdöttek, a szabadság, egyenlőség és testvériség nem álom többé, Hanem valóság lett. A miért ők küzdöttek, életüket feláldozták, vérüket ontották, hogy szabaddá, nagygyá tegyék a magyar nemzetet, az most már, ha nem is oly mérvekben, mint a hogy azt ők remélték és óhajtották, bekövetkezett. De hajh, mennyi küzdelembe került ez, mily sok magyar vér áztatta a magyar haza földjét, a mig idáig eljuthattunk. A mai nap az emlékezés napja, tekintsünk hát vissza a múltba és elevenítsük fel lei- keinkben e nagy idők emlékeit. 60 évvel ezelőtt, 1848-ban a nemzet elérkezettnek látta az időt arra, hogy ol}r sok szenvedés, oly sok elnyomatás után végre megkövetelje a maga számára mindazokat a jogokat, a melyek minden szabad, független nemzetet megilletnek. A március 15-én Pesten megtartott gyűlésben 12 pontba foglalták össze az alkotmány biztosítékait s egyhangú lelkesedéssel fogadták el a pontokat és követelték az ezekhez felsorolt kivánalmaknak megfelelő törvények alkotását, a mi ennek folyamaként nem egészen egy hónap alatt meg is történt. És azt gondolta akkor a nemzet, hogy most már követelései teljesedésbe mentek és elérkezett a várva várt szabadság. De a remény puszta remény maradt, mert ha elérkezett volna .a szabadság napja, nem lett volna szükség a szabadságharcra és nem kellett volna a magyarnak fegyverrel kezében kiállani a harc mezejére, megvívni azt az oly igen dicső magasztos harcot, a melynek akkor, fájdalom, nem a szabadság kivívása, de gyászos elnyomatás lett a következménye. Pécsben megirigyelték a mi szabadságunkat és azt semmivé tenni, vagy legalább is megnyirbálni igyekeztek, azonban a nemzet megsnkalva a szenvedett sérelmeket és megaláztatásokat, egyértelműleg szállott ki síkra jogaiért és apraja, nagyja sorakozott a zászló alá. a melyre ez volt felírva: szabadság, egyenlőség, testvériség és keresztül hangzott az országon a hivó szózat: »Kossuth Lajos azt üzente*. Es ment, a ki csak mehetett. Öregek, kik az élet terhétől meggörnyedve, alig bírták vonszolni fáradt tagjaikat és gyermekek, kik még tegnap az iskola padjain hallgatták a tanító oktatásait, ott hagyva nyugalmas otthonaikat és az édes anya ölelését, egy azon eszméről vezéreltetve, lelkesedéssel telve és nemes bátorsággal siettek a haza védelmére, készek voltak érte az élétüket is feláldozni. Es hogy a lelkesedés csodákat művelt, mutatja az a sok diadalmas csata, a melyet sikerrel vívtak meg a túlnyomó ellenséggel szemben. És ha csak a saját ellenségeinkkel kellett volna megvívni a szabadságharcot, az minden bizonnyal sikeres és diadalmas is lett volna, dacára az ellenség túlnyomó számának, de mivel elleneink látták a maguk gyávaságát és tehetetlenségét, idegen segítséget, az oroszokat hívták ellenünk,'a kiknek segélyével aztán sikerült igy leverni bennünket és Világosnál vége lett az oly szépen indult és szép eredménnyel kecsegtető szabadság- harcnak, vége lett a szabadságnak. Következett a gyászos elnyomatás kora, a mikor minden magyar g}^anus volt, a ki élt. Nagyon sokan bujdosni voltak kénytelenek álruhában, álnév alatt, mert szabadság helyett siralomház és bitófa várt azokra, a kik elég bátrak voltak arra,, hogy a nemzet szabadságáért küzdjenek. Ellenségeink a mily gyávák voltak a küzdelemben, éppen olyan gyávák voltak a harc leverése után, féktelen dühökben egyre-másra fogdostatták el véreinket s börtönre vetették őket, sőt a hol csak lehetett, a hóhért küldték a bosszú végrehajtására. És elkövetkezett az aradi Golgotha, a tizenhárom aradi vértanú kivégzése, a mely mély gyászba borított minden honfi lelket. Elnyomatás és rabság lett hát a szabadságharc vége. Nem volt már szabad a sajtó, mert a k szabadon merte volna megírni azt, a mit gondolt, azt a sok keserűséget, a mely szivében felgyülemlett, meghurcoltatás és fogság várt reá, nem merték a költők hirdetni, terjeszteni a szabadság eszméjét, sőt még sírva sem vigadhatott a magyar, mert az olyan dalt, a melyben a honfi bánat nyilatkozott meg, dalolni sem volt szabad. Bizony nem volt boldog akkor a magyar. De hát azért az' elnyomatás dacára sem lehetett elnyomni a szabadság utáni vágyat és titokban küzdöttek véreink, hogy a mit nem lehetett kivívni fegyverrel, kivívjuk csendes ellentállással, idők múlásával. Tizennyolc évnek kellett elmúlnia, tizennyolc szomorú, gyászos esztendőnek, a mig visszakaptuk elkobzott szabadságunkat, visz- szaadták 1848-ban kivívott alkotmányunkat és fátyolt boríthattunk a múltakra. Gyászfátyol az. a melyet ezekre az eseményekre borítottunk és bizony nagyon sokszor feliekben az magától és akkor, a mikor különös hévvel tör ki belőlünk az emlékezés, március idusán, látjuk, hogy vérrel áztatott az a fátyol és akkor felujulnak a múltak fájdalmai, felszaggatódnak a már heggedő sebek. De bár fáj az emlékezés a rég letűnt, dicsőséges és mégis oly gyászos emlékű időkre, mégis oly jól esik az, mert megtanít bennünket arra, hogy válságos időben mily nagy tetteket képes végbevinni az elszánt, hazaszeretettől lángoló akarat, a hazáért és szabadságért, megtanít arra, hogy milyennek kell lenni az igaz hazafinak. Most már békés munkálkodás váltotta fel a harci zajt, megvan a nemzet alkotmánya, bármiként igyekezzenek is azon egyes külső és belső ellenségeink rést ütni és reméljük, hogy meddő marad az ilyen kísérlet, hű fiai vannak a nemzetnek, a kik visszaverik az orvtámadásokat. A megkezdett úton haladnunk kell tovább, fáradoznunk a haza boldogságáért és a nemzet jólétéért és nem szabad eltántorodnunk. Legyünk igaz, jó hazafiak, szeressük hazánkat, melyen kívül nincsen számunkra hely és abban tűnjék ki a nemes versengés, hogy kiki legjobb tudása és meggyőződése szerint viselje szivén e sokat és méltatlanul szenve- vedett magyar haza sorsát. És ti honvédek, kik az itt vívott csatában elhullottatok s ti mindannyian, kik a haza hivó szavára 1848-ban fegyvert fogtatok, küzdöttetek és dicső halált haltatok, kiomló piros véretek megáztatta és megtermékenyítette szeretett hazánk talajái. Nyugodtan, csendesen pihenhettek, aludhatjatok örök álmaitokat, mert azon biztos és boldogító tudatban haltatok meg, hogy a hazáért ontottátok véreteket és dicső poraitokból a szabadság fája nőtt ki, a szabadságé, a melyért ti elestetek és a melyről most álmodtok dicső álmokat. Az ő példájuk lebegjen szemeink előtt szüntelen, tanítson bennünket a hazaszeretetre és ihlesse meg a mi lelkeinket, hogy hozzájuk hasonlók lehessünk. Oh, mert ki tudja, a jövendőt előre látni nem lehet, jöhet még egy 1848, elkövetkez- hetik még.az idő, a mikor ismét visszhangzani fog a szabadság hivó szózata: Talpra magyar, hí a haza! És akkor megdicsőült félistenek, a ti példátok és a ti szellemetek vezéreljen bennünket utainkon, hogy életünkkel és halálunkkal hozzátok hasonlóak lehessünk és a szent haza szabadságát, a mely a mi szabadságunk is, elrabolni ne engedjük soha. Segíts és áldj meg bennünket, oh magyarok Istene és őseinktől örökölt szép hazánkat szabadságban és függetlenségben tartsd meg mindörökre. A szép beszédet lelkes éljenzésekkel fogadták, majd ismét a dalárda énekelt Wol- kóber János vezetése alatt. Záborszky Árpád nagy hatással Ábrányi Emil egy gyönyörű költeményét szavalta s az ünnepélyt a himnusz áhitatos dallama fejeztembe. A siketnémák kegyelete. A siketnémaintézet növendékei is kivonultak a szoborhoz. Az ő ünnepségüket Pohánka Margit, egy kis siketnéma leány irta meg egyszerűen, meghatóan lapunknak. Kedves sorai igy szólnak : Március 15-én a siketnémák is lerótták hálájuk és kegyeletük adóját a csatában elesett honvédek iránt. Az intézeten nemzeti zászló hirdette a nap jelentőségét, a kis házi kápolnában pedig buzgó imákat küldtek a Mindenhatóhoz a haza üdvéért. Istentisztelet után az összes növendékek tanáruk vezetésével kivonultak nemzeti zászló alaLt a honvédszoborhoz. Kokárda virított szivük felett,' lelkesedés tükrözött vissza szemeikben és a hazaszeretet szent lángja égett a szivekben, midőn a szoborhoz érve Váyener Juliska VII. o. t. elszavalta a himnuszt, mely után lííimkovics Emil Vili. o. t. ünnepi beszéd kíséretében ráhelyezte a szoborra a siketnémák «G házár András Önképzőköre» nevében a nemzeti szallagos babérkoszorút Ezt követte Petőfi Nemzeti dala, melyet Belies Andor VII o. t, adott elő szép sikerrel, kinek még Banda Marcitól is jutott ki egy lelkes «éljen* kiáltás, utána Pohánka Margit Vili. o. t. szavalta el Kiss Arnoldnak «Március idusán» című gyönyörű költeményét. Az ünnepély a Szózattal ért véget: előadta Horváth Kálmán VI. o. t. Ök, a siketnémák nem hallották, de megérezték, hogy mi rejlik e bűvös szavakban; «Itt élned, halnod kell.» Megértették s örökre a szivükbe fogadták*
