Váci Hirlap, 1908 (22. évfolyam, 1-98. szám)
1908-03-15 / 22. szám
Huszonkettedik évfolyam. 22. szám. Vác, 1908. március 15. VÁCI HÍRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken: egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Bercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Mária-Terézia-rakpart 6. Hirdetések ára □ centiméterenkint 8 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Telefon-szám 17. Március Idusán. Vác, márc. 15. Szabadság, egyenlőség, testvériség! . . . E szent eszmék édes gyümölcsét ízlelte meg a magyar nemzet 1848-ban. Nem a francia forradalom szülöttei ezek az eszmék, hisz ágyu- dörgés és halálhörgés közt nem születhettek ezek, hanem ott ragyognak már a krisztusi tanokban, mert a szeretet Apostolának evangéliumában minden sor arról beszél, hogy egy atyának vagyunk gyermekei, tehát testvérek, egyenlők és szabadok. Csakhogy „századok öltenek el“, mig az emberi nagyravágyás, gonoszság miatt ezek az eszmék diadalra juthattak. Nem tekinthetnénk mi sem történelmünk édes—bús emlékekkel teleirt lapjaira annyi büszkeséggel, ha az egyik lapon ott nem ragyogna tündöklő betűkkel 1848. Örvendetes és gyászos emlékek fűződnek ehhez az évhez. Olyan volt, mint egy verőfényes nyári nap | a melynek reggelén éltető harmatcseppek rezegnek a virágok színes kelyhein, lágy szellő lengedezik a levegőégben s a gazda., a legszebb reményekkel lát munkája után, csak a rekkenő hőség sejteti a közelgő zivatart; alig emelkedik delelőpontra a nap, sarkaibban rendül meg a föld s tombol, pusztít bőszíilten az orkán, nem hagyva maga után mást, mint a vérmes remények pusztaságos romjait! 1848 reggelén reménykedik a nemzet, tavaszán öröme határtalan, mert álomnak tetsző reményei, beteljesedtek, de a határtalan öröm alig néhány hónap múlva az ágyuk bömbölésébe, a csaták zajába fűlt, a vihar kitört s nyomait honfivér patakjai, elárvult sírkeresztek, füstölgő romok és a szárnyaszegelt remény siralmai jelzik. Ezért lélekemelő a magyarnak március 15. Hiszen azóta, hogy Rákóczi utolsó kurucai 1711-ben a végelkeseredés könnyei közt törték össze kardjukat a majtényi síkon, a magyar nemzet feje felett a halálmadár sivitott vészesen. Ezen a napon azonban a magyar nemzet felett századokon keresztül összeverődött felhőtömegen keresztültört a napsugár, melegétől a dermesztő burkolat szétrepedt s ez egyetlen napnak fényében lombbá fakadt a régen alvó rügy. A nemzet, a mely eddig százados álmát aludta, felébredt, a végzetes álom megszűnt a hajnali pírban, a fásult tagokba uj erő költözött, a szív kábultságát megszűntette a hazaszeretet szent varázsa. Magyarország talpraállott és részt kért magának a szabad népek soraiban. Az utcákon bolygó üstökös megáll a városházánál s kikiáltja a közteherviselés elvét. Ez volt a gazdasági megváltás. Kimondja a kormányfelelőséget : ez volt a politikai megváltás. Kimondja, hogy a nemzet ezentúl ne kiváltságokból álljon, hanem 18 millió szabad polgárból; ez volt a társadalmi megváltás. Proklamálja a cenzúra eltörlését: ez a gondolat megváltása. És hogy betetőzést nyerjen a nagy mű, megnyitották egy iró előtt a börtön ajtóit. Ez volt az ember megváltása. Március 15-ike kiemelkedik az idők egy£íagy napok. A Váci Múzeum Egyesület március 15-iki ünnepélyén szavalja BÁRDOS REZSŐ. Tavasz nyílásán hangzott el a nagy szó: Ébredj magyar! — s hazánk éleire keli. Nem volt többé kicsiny s a népe nagyzó, Feltámadt és előre -- ünnepelt. A szív felett háromszinü kokárda, A lelkek mélyén mennyi szép remény . . . Az ég egy napra örömit kitárta, Hogy éreztesse aztán, mily kemény! Hazánk fölé repült a szent szabadság S fennen csattogtatá a szárnyait, Futott az önkény s a hatalmi vadság Helyére többé nem talála itt. Az eszme lelket gyújtva terjeded el, Minden magyar szív vágytól lángola, Érezte, hogy most megmutatja tettel, Nagy lesz a hon, mint nem volt még soha. A nem remélt egyenlőség szavára A pór s nemes egyként hitt, érezett S örült a napnak, melynek fénnysugára Ezentúl egy közös utón vezet. Az úr kisebb s nagyobbá lett a szolga, Ki hitte, ez hogy megtörténhetik . . . Hogy mindkettőnek egy lesz majd a dolga: Együtt vinni a hon történetit?! A szép testvériség valóra váltva Magyar között megszűnt a rút viszály. A hon igaz fa rajongva áldja, Ki érdekében bátran síkra száll. Mert dörg az ágyú, hull a honfi vére, Az eszme győzött, ám nem még a jog, Felleg vonult a nemzet szép egére S a mámoros szív újból csak sajog. A várva-várt szebb-jobb jövő fejébe, A sors kemény, nagy próbát készített, Örvendj hazám, erőd, mely lángzón égé, Eláruld sok nagy vitézi tett. Ha visszagondolunk a szép napokra, Midőn zászlónk oly fennen lobogott, Késő idők múltán szivünk sajogva Sóhajt, mily hősök serge kilzde ott! Nagy lett a nemzet és a honfilélek, Csodákat hoztak a múló napok, Mesébe illő, fényes események Töltötték be a történet-lapot. Hullott a vér s biborpiros virága Élettel telt szép magvakat hozott S mikor kihajtott már a béke ága, Reményiben a hon csalatkozott. Leverve bár a nemzet ellenének Hatalmi vágytól eltelt tábora S nemesnek, nagynak, hősnek ismerőnek, Még hátra volt a szenvedés sora. Kivel nem bírt az osztrák nagy hatalma, Nem győzte el az óriás erőt S egy nemzet égig zúgó bús siralma Süvöltő át az aradi mezőt. másutánjából, mint egy óriás bérc a körülfekvő dombok közül. Nagysága előtt szédülve áll meg a gondolat, a mint megszédül az utas, ha sokáig nézi az Alpok fényövezte tetőit. De nem abban áll ennek a napnak a dicsősége, hogy emberei kimondották a feltámadás szavát, hanem abban, hogy eszméi által embereket teremtett, a kik jót tudtak állani a kimondott szóért. Nyert csaták riadalma, bitófák hosszú sora, sötét, börtönök nehéz bilincsei: mind-mind bizonyságot tesznek erről a jótállásról. Görnyedt vállu öregből tetterős ifjú férfiúvá változtatta ez a nap a nemzetet s a mit mástól könyörgött e napig, azt most megadta önmagának és meggőződése varázshatalmával hirdette ki a meglepett világnak, hogy élni akar ő is ezentúl. A hőskőlteményt, egy nemzett önfeláldozását, nem megénekelték, hanem megcsinálták, az Alföld Marat- honná változott s Erdély bércei közt megelevenedett a termopilei látvány. Gondolkozom . . , Előttem a képük; csalogány szól a bokorban, az ákác mézédes illata száll fel az égre, az alkony pírjában pedig mintha alakok nőnének: nemesek, kézművesek, papok, parasztok, ifjak, öregek kevert nagy csapata, a kik tűztől égő szemekkel néznek egy összerongyolt, golyóktól átlyug- gatott, vérben fiirdött zászlóra. Körülölelik, magasra emelik, összecsókolják, ajkuk mintha dalra nyílna s a fák lombjai közt átszűrődnék egy mámoritó dal : . . . Mindnyájunknak el kell menni. . . . Horváth Károly dr. Mély volt a gyász, hogy fényesebb örömre Ébredjen egykor gyászos nemzetünk S habár a múlt ki nincsen még törölve Emlékünkből, reá fátyolt vetünk. Sugárözönbe fúl a bánat éje, Melyből ragyogva kél egy szebb jövő, Valóvá lesz a bízók szép regéje: Volt itt szabadság s újra megjön ö. Megjött ... S a hon ma szívből ünnepelve Áldoz a nagy napok emlékinek. Erőtől duzzadón s reménnyel telve Dobbannak meg a hü magyár szivek. Hat évtized nehéz, küzdelmes árja Mutat bár sok s méltán fájó sebet, Az az Idő, mely nemzetünket várja, Csak boldogabb, csak szebb és jobb lehet! AGÁRDI LÁSZLÓ. Itt az idő . . . Éppen hatvan éve, hogy koszorús költőnk ajkán felhangzott e szózat. Itt az idő, most vagy soha! — zúgta utána a népek milliója. Hosszú téli álom után, miként a természet, úgy kelt uj erővel uj életre az elnyomott nemzet. És összetartással, egy célra irányzott nagy lelkesedéssel, vér nélkül kivívta valamennyi jogát. Itt a tavasz újra. Ébred a természet.
