Váci Hirlap, 1908 (22. évfolyam, 1-98. szám)
1908-10-28 / 83. szám
9 VÁCI HÍRLAP Hírek. Halottak napján. Irta: Herczeg Ferenc. Kérlek, kedves olvasóm, ne dobd el koszosán ezt a lapot, hanem szenvedd el néhány percig a kellemetlen érzést, mellyel a keserű és megszégyenítő igazságok feszegetése jár. Hatalmas tüntető menet vonni el lelki szemeid előtt. A tüdővészesek tüntető menete. Nyolcvanezer ember, a kinek szemében már ott vibrál a halálos félelem. Órákon ál látod őket vonszorogni és a rettenetes menet még sem akar véget érni. Fakó arcú, horpadt mellű parasztok, kiknek sovány válláról oly furán lóg a cifra szűr. Riasztott úriemberek, a kik fázva vonják össze prémes kabátjukat. Munkásemberek, a kik erőtlenül vonszolják maguk után a nehéz csákányt. Azután a husz- esztendősök serege! A fiatal leányok, akik menyaszonyi ruhába öltöztek és rémüldözve kacérkodnaka halállal. A nyurga fiuk, kiknek szivében forró vágyak lobognak és kiknek arca eltorzul a félelemtől. A mit a hatalmas állam nem tud megcsinálni, azzal megpróbálkozik a gyönge társadalom. A József Szanatórium Egyesület megragadó hévvel, bámulatos szivósággal harcol az alattomos ellenséggel. Vezető emberei fáradhatatlanul tervezgetnek, Írnak, szónokolnak, izgatnak, kérlelnek és koldulnak, hogy felrázzák közömbösségéből a társadalmat. A szives olvasó most már tudja, hogy cikkem tulajdonképpen reklám-cikk akar lenni. Valóban az. Az életnek szeretnék reklámot csinálni a hulláiul szemben. A reménynek, a verőfénynek a csüggedés s az árnyék princípiuma ellen. A Szanatórium Egyesület egy megkapóan gyöngéd ötlete adta kezembe a tollat. Felhívást tesz közzé, melyben azokhoz fordul, a kik halottak napján virágot tesznek kedveseik sírjára. Ha mindenki csak egy virágszállal kevesebbet fon koszorújába és az egy virágszál árát elküldi az egyesületnek, akkor megígéri, bogy megmenti ezer tüdőbeteg emberéletét. Az enyészetet állítani az élet szolgálatába, a halottak napját a reménység ünnepévé avatni: gyönyörű gondolat. A ki valaha már végig- szemléltc és végigszenvedte egyik kedvesének lassú elsorvadását, a kit tehetetlen fájdalommal töltött el egy ifjú életkorai elhamvadása: az meg fogja érteni a Szanatórium Egyesület szózatát. S a ki megérti az hozzá fog járulni a nemzet szégyenfoltjának letörléséhez. * Herczeg Ferenc e gyönyörű cikke még azoknak figyelmét is felkölti a szép társadalmi munka iránt, a kik eddig késlekedtek. Örömmel Írjuk, hogy megyénk és városunk kiveszi részét ebből a mentési munkából. A gyűjtés eredményét lapunkban közzé togjuk tenni. — Az analfabéták oktatása. A városi múzeum egyesület fennnálása óta legszebb és legpraktikusabb határozatát hétfőn hozta. Vla- hovich Emil indítványára egydiangulag kimondotta, hogy ez idén esti tanfolyamot nyit az analfabéták oktatására s ezt már november 15-én meg is kezdi.Az oktatás teljesen díjmentes lesz, a tanítási helységet, a tanítót az egyesület fizeti, mely reméli, hogy tekintettel az uj választási törvényre is, legalább 40-50 Írni-olvasni nem tudó férfi fog jelentkezni az esti tanfolyamra. E szép határozat végrehajtására Trac/or Ignác dr.elnökből, Bckvartz Gusztáv dr , Vörös Ferenc és Göndör Sándor dr. választmányi tagokból álló bizottságot küldöttek ki. — Temetés. Nagy és igaz részvét mellett kisérték ki örök nyugalomra vasárnap délelőtt dr Barna Ignácnét, dr Barna Ignác kir. Ítélőtáblái bíró, kiváló jogtudós elhunyt hitvesének hült tetemét. Nagy feltűnést és megbotránkozást keltett, hogy Fóliák Fülöp főrabbi nem vett részt a temetési szertartásban, helyette Hippman Géza kir. főmérnök, az elhunyt veje tartott megható gyászbeszédet a gyászháznál, a sírnál pedig Bruck Arnold takarékpénztári igazgató.Kifejezték részvétüket táviratban Tory Gusztáv igazságügyminiszteri államtitkár, Márkus Dezső, Décsey Zsigmond, Thiring Lajos kúriai bírák, a kereskedelmi akadémia tanárai testületileg, az igazságügyminisztérium kodifikáló osztályának minden tagja és még számosán az ország minden részéből. — Hangverseny a kaszinóban. Ma, szerdán este hangversennyel összekötött családias táncmulatság lesz a kaszinó-körben. A hangversenyen Presziy Lincsi énekszámokkal, Peturok Tivadar hegedű- és zongoraszámokkal, Szmtgyörgy 'i. Gusztáv felolvasással, László Béla szavallattal vesz részt. Remélhető, hogy a kaszinó újítása: a hangversenyes táncmulatság megnyeri a közönség tetszését s akkor egypárszor a hosszú téli estéken megismétlik. — A duna—ipoly völgyi januárban megnyílik! A duna—ipolyvölgyi vasút igazgatósága szombaton Budapesten Laszlcáry Gyula főrendházi tag elnöklete alatt ülést tartott, melyen az érdekelt vármegyék, községek és birtokosságok mint részvényesek kiküldöttei vettek részt. A mi városunkat dr. Zádor János polgármester képviselte. A tárgysorozatot dr. Neumann Ráfael ügyész referálta s bejelentette, hogy a helyiérdekű vasút építése annyira előre haladt, hogy januárban megnyitható lesz, az igazgatóság ezen az ülésén megállapította a vasút menetrendjét. Meg keli jegyeznünk, hogy a vonatok Ipolyságtól, illetve Balassagyarmattól Vácig tognak közlekedni. Nógrád- és Hontvármegj^éknek — Nézze Lajos, — mondta gyöngéden s megfogta a fiatal ember kezét — szeretett maga valaha nőt? A fiatal ember megszorította a leány kezét. — Magát is szerettem, Gitta. — És rajtam kívül is szeretett ? — Szereltem. — Az nem olyan nő volt, mint én vagyok Lajos ? — Nem, Gitta. — És megmondta neki, hogy szereti? — Nem mondtam. — Miért ? — Nem mertem. — Mitől félt? — Attól, hogy meg találom csalni. — És ... és engem is azért nem mert szeretni, Lajos? — Azért, Gitta. A leány szeméből két könycsepp szivárgott végig az arcán s hirtelen lehajolt és megcsókolta a fiatal ember kezét. Azután mindaddig nem szóltak egymáshoz, mig csak a teremőr nem figyelmeztette őket a távozásra. Akkor felálltak, a leány megigazította *a kalapját és lenn a Műcsarnok előtt elbúcsúztak egymástól. A leány arcán látszott, hogy mondani szeretne valamit, de nem mert szólni s kezet szorítottak. Mikor már jó túvol voltak egymástól, a leány visszafordult, ment egy pár lépést előre, de aztán megint csak visszafordult és pár perc múlva elnyelte az utca sötétje. — Ki vagy te? - kérdeztem tőle, mikor kis fiú voltam s ölében ülve nézegettünk ki ablakunkból a befagyott folyóra, a fehér hegyekre s az öreg Babett, a kit olyan régóta ismertem, mint az édes anyámat, a másik ablakmélyedésben hallgatva ült rokkája mellett. — Én az Isten szolgája vagyok, —mondta az anyám, — a kit azért küldtek a földre, hogy egy nagy hosszú úton, melyen te járod az életet, én egy kis csengetyűvel mindig előtted járjak és figyelmeztesselek, ha rosszul találnál lépni, vagy eltévesztenéd az utat —- Hát én ki vagyok? — kérdeztem azután. — Hogy le ki vagy? — szólt az anyám és magához szorított, de nem felelt. Csak könnyeinek melegét éreztem fejemen. Ez volt az anyám Gitta . . . S térdére könyökölve nézte ez őszi verő- fényben ülő nőalakot. S hallgattak. A leány szemének színét nem leheteti látni a könytől s egyszer csak igy szólt: — Egy nagy viz partján laktak ugyebár, Lajos? Télen, nyáron mindig olt. Futórózsa borította a házuk falát s hosszú, nagy kulcscsal nyílt a tölgyfa kapujuk- A szobájuk kárpitja tompaszinű volt, a függönyeik régi selyemből valók s az almáriumok karikái ezüst- fényesen csillogtak. Nagy üvegedényekben lila és kék virágok álltak s az üvegburával lebontott órának olyan volt a hangja, mintha messze, sok sok fal mögül csendülne keresztül. És az ablak mellett, a honnan legmesz- szebb lehetett ellátni a hegyek felé, ott állt a zongora. Régi ébenfa zongora megsárgult billentyűkkel és csak naplemente felé nyitotta fel a buzaszőke hajú, szomorú szemű asszony. Naplemente felé, mikor a nagy távolságban levő emberek lelkei közelebb szállanak egymáshoz, mikor a nyugvó nap minden lelket emlékeztet az élet éjszakájára s mikor az utasok megérkeznek a hosszú, bűnbánattal taposott útról . . . S a buzaszőke hajú asz- szony megütötte a billentyűket. Semmi öröm, semmi vigasz a hangokban, csupa elnyomott panasz, titkos vágyakozás, megadó alázat és zokogó reménység . . . S azután csönd . . , A ki az előbb még játszott, most a zongorára borulva zokog s maga Lajos, a kis fiú, az öreg Babett öléből be akar menni, hogy megvigasztalja a mamát. Da az öreg Babett nem engedi. Azt mondja nem szabad. Csak hadd sírjon a mama; az kell neki . . . Azután . Azt mondja meg nekem Lajos, mire tanította magát az a mindig várakozó, szomorú asszony ? A fiatal ember fascináltan reszketve nézett a leányra. — Honnan tudja maga mindezt? — kérdezte izgatottan s megfogta a leány kezét. — Látta, álmodta, vagy honnan tudja? A leány szomorúan mosolygott. — Láttam is, meg álmodtam is. Majd minden történet egyforma szokott lenni. Csak azt mondja még meg, mire tanította magát az a szomorú asszony ? Valamelyik képráma nagyot reccsen ebben a percben s a fiatal ember összerázkódott. — Hogy ne csaljak, — mondta halkan — hogy soha se csaljak meg senkit. A leány lehajtotta a fejét és tűnődve nézett maga elé.
