Váci Hirlap, 1908 (22. évfolyam, 1-98. szám)
1908-10-21 / 81. szám
o VÁCI HÍRLAP mitjuk a némely községek által kivetett 2ü°/0-os adópótlékot, az italmérési illetéket, a forgalomszerinti kereseti adót stb., akkor világosan áll előttünk, hogy maga az állam jóval többet szed adók és illetékek fejében, mint a menynyit a termelő az ő kockázatos fáradsága, szorgalma, tudása stb. után bruttó bevételként kap. Ily módon mesterségesen akadályozza meg tehát a boritaladó azt, hogy minden, még oly szerény háztartásban ott szerepeljen mindig a legegészségesebb magyar nemzeti ital: a bor. Követeljük tehát ennek teljes eltörlését, köz- gazdasági, közegészségi és közerkölcsi szempontból. Tiltakozzunk a legerélyesebben az ellen, hogy — a mint tervbe van véve — az állam helyett teljesített kiadások rekompenzá- ciójaként ezt az (legnépszerütlenebb) adót adja oda az állam a városoknak. Ezzel a helyzet sokkalta rosszabb lesz. Nemcsak azért, mert egyszersmindenkorra elesünk annak a lehetőségétől, hogy legalább egykor ez az adó töröltetni, vagy leszáliittatni fog, de azért is, mert ennek behajtása körül tapasztalt helytelenségek ily módon még fokozottabb mértékben fognak jelentkezni. A tettek órája elérkezett. Álljanak, mint egy ember, talpra az ország összes érdekelt osztályai, a szőlőtermelők, a borkereskedők, a vendéglősök, mindazok az ipari és munkáselemek, melyek sora a szőlőtermeléssel szorosan összefügg, de végül maga a fogyasztó közönség is és jogos követelményünk teljesedni fog. Nyelvében él a nemzet. Szint, fényt stb. kölcsönös. Mondják pl. hogy a lemenő nap aranyos szint kölcsönöz a hegyoromnak, — N N. nagy úrnak az estélyen való megjelenése fényt kölcsönzött a társaságnak, estélynek stb. Hát ugyan jó, helyes, egészséges beszéd-e ez és az efféle szólás!? Ebben, kérem, se szín, se fény, se zamat. Hanem igenis van benne valami beteges, úrhatnám szólni akarás, valami olyan akarnokoskodás, mellyel meg akarja némelyik potot, a mikor hősnek hiszi magát és ordít végig a faluban utca hosszat 1 vasának célja tisztán tehát a berúgás, a mi nagyon szomorú. S nincs ember, a ki leszoktassa erről őket. A pap prédikálhat nekik a páhnkaivás káros voltáról, falra hányt borsó az mind, mert a mint kijönnek a templomból, csen desen mindjárt — mintha nem is nekik szólt volna a prédikáció — pálinkáméi ésbe ballagnak és addig el sem kerülnek onnét, míg holtrészegek nem lesznek. Benne van már a vérükben ez az átkos szokás; férfiak és nők, ifjak és vének egyformán isszák, sőt még a csecsemőknek is adnak, azt mondván : jól fog aludni és így munka közben nem háborgat. Sajátos italuk a »hriata« — melegített pálinka Ez áll alko hóiból, vízből, hozzáadva cukor és fahéj. Különösen a nagy napokon, lakodalmak, ke resztelők alkalmával isszák ezt és ha már igazán elegánsak akarnak lenni, akkor a forró hriatával félig telt pohárba 1—2 ujjnyi megolvasztott zsirl öntenek. Hogy ennek milyen ize lehet, arra csak a tol gyomrok tudnának felelni. A milyen egyszerű az »itlapjuk«, épen olyan az étlapjuk is. Legnagyobb reszt krumpli, azután zabkenyér, néha-néha szalonna, árpakása, vagy »muka«, továbbá besózott bárányhús és végre az úgynevezett a maga beszédjét a közönséges és érthető beszédtől különböztetni. Elhagyja a biztos alapot a nélkül, hogy helyette jobbat, szebbet talált volna. Mert mi az a kölcsönöz? Kölcsönözni annyit tesz, mint valakinek a visszakap hatás jogával valamit adni. Ugyan ki adja vissza a napnak a tőle kölcsön kapott szint? Avagy a kisebb rendű ember a nagyobbnak a fényt?! Nem is azért nyugszik le a nap, hogy aranyos sugaraiból kölcsönt adjon a vidéknek, még az a nagyobb úr sem azért megy a kisebbrendű társaságba, hogy ettől később visszakapja a »kölcsön« adott fényt. Ne cifrázzuk, kérem, a dolgot, mert úgy járunk, mint a szász a lovával. Ez is addig nyesegette a lova farkát, (hogy olyan legyen, mint az urak lova), hogy végre belepusztult a ló. A nemzet nyelve pedig nem is magántulajdon, — mint a szász lova — erre jobbau szokás vigyáznia minden lelkiismeretes embernek. A fenti kifejezések tehát így vannak jól: bearanyozta, beszinezte, lefestette, ilyen, amolyan szinűvé tette a nap a vidéket. Az a nagyobb úr pedig fényt adott az estélynek, növelte a társaság fényét, értékét stb. Visszaad. Ennek is a túlságos kényesség, a már ízléstelenségbe átcsapó beteges Ízlés az oka, hogy némely vonatkozásában rosszul használják némelyek. Mikor? Akkor, mikor hányó ingere van az embernek. Szinte látom a keztyűs kézzel és csak Ujjheggyel dolgozó, túlságosan kifinomult ízlés szalon-megbotránkozását, hogy hányó ingerről írok. Avagy talán ezt is visszaadó ingernek nevezzem? Hála istennek, ennyire még a legújabb magyar sincs, hogy ezt az ingert visszaadónak nevezze. No lám! hátha ebben az alkalmazásban nem megbolránykoztató és nem sérti (nem sértheti!) a legfinomabb Ízlést sem, akkor a másik szó: a hány sem szolgált rá, hogy ki törüljük a magyar nyelv szótárából. Ez a szó nem tisztességsértő, ez a szó szép jó magyar szó, melyet használnunk lehet és kelt annyival is inkább, mert a visszaad eb»(leinkét«, a mely nem más, mint meleg vízbe aprított kenyérhaj. Ha még csípős és penészes ju11túrót is kevernek hozzá, akkor már tényleg delikát a »demikát«. Ha jól lakott és a pálinkától kissé bekapott, meg verekedő kedve is támad. De nem kell felni a jámbortól, mert botot is csak ritkán használnak, hanem összefogódzkodik az egesz tábor és mint valami méhraj hemperegnek a földön. Mikor kifáradtak, abbahagyják; azután újra hozzáfognak és kezdik előírói, de egymásban nem lesznek kárt. Még dalolni is tudnak és pedig valljuk meg, elég szépén, igaz, hogy nagyon sok magyar nótát énekeinek ma már tót szöveggel, he azért még mindig virágoznak saját dalaik is, a melyek között legszebbek az úgynevezett »trávnicák«. Azt mondják, hogy ezekben a szivet megragadó érzés, a dallam fenséges szépségé s az egyszerű, de igazán művészt alkotás bámulatra ragadja mindazokat, a kiknek van érzékük a dal magasztos- saga iránt s a kik közvetlenül a nép ajkáról, tehat hamisítatlan forrásból hallják azokat énekeim. Táncuk a »pozabueski«, a mit csak férfiak járnak, azután egy páros tánc. A csárdást szintén járják és pedig nem sokkal rosszabbul, mint a magyar »úri« bálokon, értve ez alatt mindennemű kapatos embert. Csakhogy ben a vonatkozásban hazug és félrevezető. Visszaadja az ember valóságban, vagy elvontan azt, a mit kapott és visszaadja annak, a kitől kapta, vagy a ki annak átvételére jogosult. De a beteg, mikor hány, nem érez semmi kedvet oly tréfára, hogy visszaadja a gazdának, a mit tőle kapott, mondván: ime visszaadom. Naturalia non sunt turpia, azaz a természetes dolgok nem csúnyák, sok dolog csupán akkor lesz csúnya, ha az ember kificamodott észjárásával és Ízlésével olyanná teszi azt. Bongor. Hírek. Pestvármegye a tüdőbetegekért. A temetők ünnepén, halottak napján, a szegénysorsú tüdőbetegek szomorú ügye lép előtérbe. Mindenütt viszhaugra talál a József Kir Herceg Szanatórium Egyesület kérő jelszava: Asszonyok! Leányok! Jó lelkek! Kössetek a halottaitoknak szánt koszorúba egy szál virággal kevesebbet s azt ajánljátok föl a halál pitvarában levő tüdőbetegek meggyógyitására. Az Országban mindenütt rendeznek a szegénysorsú tüdőbetegeknek temetői gyűjtéseket. Nem sokból áll az egész. Négy, öt úri nő megbeszéli a dolgot. A temető bejárója elé tesznek egy ládikát, szekrénykét, vagy kosarat. Aztán fölváltva őrzik s fölhívják adakozásra a közönséget. És a közönség a maga irgalomadományát oly szívesen adja erre a felebaráti célra. Bizony, ha a könyörületnek ez a munkája divatba jönne, nem 80. 000 ember halna meg az országban, sokkal kevesebb. Ezrekkel kevesebb. Vármegyénk alispánja, a főszolgabirák, községi elöljárók hatalmas segítséggel vannak vármegyénkben. Mintegy 200 gyújtőtarsoly van a községben s a mai naptól azokba szintén gyűjtik az irgalomfilléreket. Csak aztán ezt a szent vámot senki meg ne tagadja. Lapunkban közzéfogjuk tenni a vármegyénkben s az egyes járásokban gyűjtött adományoktól szóló jelentéseket. S örömünkre persze ez ép úgy, mint a mi báltermeinkben táncolt, félig elbosztonositott csárdás, inkább káposztataposás, mint tánc. Táncolják még a gyors polkát, sőt a mazurkát is elég ügyesen, de a keringőt — az elbeszélés szerint — könyekig megindító tempókkal. Sokat levetkőztet azonban róluk is a haladó kor. Hársfahéj tárogatóját hajdan minden pásztor maga készítettt vadgaiambbúgás mellett az árnyas erdő lágy mohán, ma pedig bádogosnál vesznek egy rossz bádogkürtöt. Nem is olyan poetikus az ma már, mint volt régen. Eltűnt a kultúra elől. A babonák azonban virágzanak annyira, hogy azt valamennyit összeírni, egy káptalanra volna szükség. Csak egyet-kettőt lássunk mutatóba. Ha nem akarod, hogy a halott ijesszen, húzd meg jobb lábán az ujját akkor, midőn ki van terítve. Hátraielé ne lépkedj, mert a hány lépést teszel hátrafelé, annyi lépéssel segíted anyádat a pokolba. Ha pappal találkozol, emlékezzél, hogy nem jól fognak folyni a dolgaid. A vásárra készülődvén, előbb jobb, azután bal lábadat melegítsd meg a tűzhelynél: jószágod elkel. Akasztott ember ujját magaddal hordván; félelem és veszély nélkül lophatsz. Dr. Horváth Károly.
