Váci Hirlap, 1908 (22. évfolyam, 1-98. szám)
1908-01-19 / 6. szám
2 V a C I hírlap meg van a maga munkája. Az nélkületek s ti nélküle csak a test egy része vagytok. A zsákmányt nem tartja meg magának, hanem közietek felosztja, mit talán nem is vesztek észre. Róma igy elpusztul, istenei hajléktalanul maradtak, Jöjjetek vissza házi tűzhelyeitekhez! Azóta harmadfélezer esztendő mult el. A tiberisparti halásztanyából világváros lett. A nép kivívta jogát, mikor megérett rá; a város elpusztult, mikor az erkölcsi züllés lejtőjére tért. A történelem előbbi képe azóta sokszor megismétlődött. A Meneniusok szerepe is meg van, csakhogy más más formában. Sok minden változott, de a csábitó munkája ugyanaz. Behatol a gyárak legelrejtettebb zugába ; felkeresi a természet ölén boldogan szántogató földmivest; ott terem a szűk szobában gyermekét ringató anya mellett s beszél messze, messze, távol vidékről, a tenger szépségeiről, az eldorádóról: — Itthon rosszabb dolgotok van az igavonó állaténál. Valóságos rabszolgák vagytok, fáradtok. hogy az urak kényelmesen élhessenek. Tietek a munka, övék a haszon. — Nem igy van ez túl a tengeren. Ott a munkás az úr. Ott egyenlőség uralkodik; nem csigázzák agyon adóval a szegényt. A lélekkufárral szemben megjelenik Menenius a tudomány képében s azt mondja az ingadozóknak : Nézzétek, az emberi társadalom egy nagy gépezet, mindegyik résznek más és más munkaköre van s mégis a közös célra szolgálnak. A gép nagy kereke több olajat fogyaszt, mert nagyobb utat tesz meg, de azért a kicsiny is megkapja a magáét; mig teljesiti kötelességét, ellátják olajjal, mert munkája épp oly fontos, mint a nagy kereké, a mely hajtja. A szegény ember mereven néz. Nem érti egészen, de nem is hisz; elvesztette bizalmát. Az előbbi beszéd szebb volt, csábítóbb volt, arra hallgat. Az asszony is elkészült már, csak még a nagybundát akasztotta le a szegről s tette az öreg vállára. Elbúcsúztak a háznéptől. Az asszony elhelyezkedett a szánkóban, lábait egy nagy bundába burkolta, az öreg Vida pedig mielőtt a szánkóba ült volna, ostorával a lovak előtt keresztet rajzolt a hóba. Ez már igy szokás, ha nagy útra indulnak. Egy utolsó »Isten hozzád« s repült a szánkó, mintha sárkányok lettek volna eléje fogva, az idő hideg és a vidék örömtelen, puszta volt. A faluból már rég kiértek. A nagy topo- lyost is elhagyták már s veszett sebességgel haladtak a járatlan úton. A hold magasan járt még az égen s leragyogta fényével a tiszta fehér tájat. A szomszéd faluból tülök hangja hallatszott. Éjfélutáni egy órát tülkölt a bakter. Vida Elek lelkében kezdtek ébredezni a remény biztató sugarai. Ha igy haladhatnak tovább is, reggelre már ott lehetnek a kis beteg unokánál. Mikor azonban a Korongó felé vezető dűlőuthoz ért, melyen a falusiak nyáron járnak, hogy ne kerüljenek a rendes országúton oly nagyot, Vida Elek gondolt egyet, hirtelen lecsapott az országútról s nekivágott a bizonytalan mezei útnak. A felesége fölsikoltott: V Eladja kis földecskéjét, megsiratja két tinóját, hiszen már egészen betanította azokat s megy uj hazát keresni. Csalogatja a szerencse, kiséri a remény, hajtja a nyomorúság s lelkét ösztökéli a gond és honfibánat . . . Megérkezett, csalódott ... A kincsszomj, mely kecsegtette, a remény, mely vezette, elhagyják s helyükbe lép a rettenetes kétségbeesés. Ekkor jelenik meg az igazi magyar Menenius a szeretet képében. Megbízatás nélkül, de éppen jókor jött. Kopogtat minden magyar ajtaján s a hol meghallgatják beszél édesen, beszél szívhez szólón; könnyekre fakaszt, megindít : — Higyj nekem, vérem! Én vagyok a te barátod, én vagyok a te igazi jóakaród. A szivedbe látok, boldogtalan vagy. Mit használ neked a néhány dollár, a mit félreraksz, ha keserű a könytől a kenyér, a mit megeszel. Már három éve vasúti töltésen dolgozol. Melletted voltam, látom, hogy nincs otthonod, nincs bizalmasod, nincs senkid, mert nincs hazád. — Látom mennyire aggódsz, mikor álomra hajtod fejed. Félted megtakarított pénzedet, nem viheted a bankba, messze van a város. Félsz mindenkitől, elhagyatott vagy, árva vagy. — Ugy-e mennyire máskép volt kis faludban. Ott boldog voltál, mig a kincsszomj ördöge meg nem szállt. Hazamentéi munkádból, hitvesed fogadott. Minden rög ismerősöd volt, hiszen gyermekkorod óta barátaid : a rét, a hol futkostál, a mező, melyet annyiszor bejártál. El tudod-e felejteni, mikor apád, a ki már sir- ban van, először ültetett fel a szekérre. Hajtottad az ökröket s boldog voltál. Hát arra a búcsúra emlékszel-e, melyen először táncoltál Bertáék Mártájával. Ugy-e azt ígérted, hogy hű leszel s most elhagytad. Mindig utánad sir. Szeretne látni, szeretné megmutatni a kis Jóskát, a ki már olvasni is tud. Ugy-e bánod hűtlenségedet ? — Jézusom! ne menjünk erre, mert eltévedünk. Nincs egy árva fa sem az út mentén, könnyen letérhetünk az útról s ott veszhetünk a nagy árokban. S látja-e azokat a felhőket, melyek ott tornyosulnak ? Már a holdat is eltakarják. — Látom, de mentem én már erre sokszor s még bekötött szemmel se térnék le az útról. Ha erre megyünk két órával előbb érünk oda. Az asszony ráhagyta az urára. Vida Elek gyeplőre fogta lovait s úgy haladtak tovább. A ragyogó csillagok milliárd- jai kezdtek lassan eltünedezni, a hold is csak olykor-olykor bukkánt elő egy rövidke kis időre, hogy ismét elrejtőzzék egy felhő mögé, melynek ezernyi foszlányaival telve volt már az égbolt. Hópelyhek kezdtek szállingózni a földre. A vakító fehérség észe- vétlenul sajátságos szürke színbe ment át. A hirtelen leereszkedett ködtől alig lehetett már látni . . . Vida Elek lovai olykor hasig estek a rengeteg hóba, a szánkó nagyokat zökkent á hepe-hupás földön. Érezték mindketten, hogy letértek az útról. Az öreg Vida megállította lovait s leszállt a szánról. Lábaivál elkotorta a havat. A szántóföldeken jártak. Tett vagy tiz lépést előre, hogy megkeresse az utat, de derékig süppedt a hóba. A felesége fölsikoltott: De ne essél kétségbe! Szeretteid ugyanazon szívvel vannak hozzád, mint azelőtt. Jöjj azért vissza! Án vezetlek. Hiszen már beláttad, hogy a pénz nem tesz boldoggá, a milliók sem érnek fel a benső megelégedéssel s te itt egyiket sem találod meg. S a honától elszakadt magyar igazat ad neki, követi . . . így működik az uj Menenius, a magyar nemzeti Géniusz szeretetet hirdetve, szeretetet keltve. Oda kell őt állítani már a bölcső mellé, be kell mutatni a dajkamesékben, fel kell ékesíteni a költészet virágaival; szokjék barátságához a kis gyermek s ne tudjon megválni tőle a felnőtt. Őt kell küldeni az idegenben lakó honfitársakhoz. Az ő beszéde ékes s ha a vásári zaj el nem nyomja, mindig a szívhez szól. Ő tud legjobban a megtévelyedettekre hatni s szavára megfogadja a magyar, hogy ha honi fából készült a bölcsője, abból fog készülni a koporsója is. Hírek. Hivatalos hang a muzeum kép- kiállításáról. A múzeumok és könyvtárak orsz. főfel« ügyelőségének és országos tanácsának hivatalos közlönyében, a Múzeumi és könyvtári értesítő 1907. december hó 15-iki számában a váci muzeumegyesülct kiállítása címen ezt a közléményt olvassuk: A váci muzeumegye- sület f. é. november hó 24—26. napjain, jórészt saját anyagából, a siketnémák váci intézete uj palotájának dísztermében képkiál- litást rendezett, mely úgy anyagi, mint erkölcsi tekintetben szépen sikerült. 1 A kiállítás öt csoportra oszlott. Az elsőben Vác régi várképeit, a másodikba a város képeit, iparművészeti tárgyakon, a harmadikban Vác régi képeit, a negyedikben régi váci képeket, végre az ötödikben a Vácot érdeklő személyek képeit mutatták be réz— Jézusom! Mit csinál! Forduljon meg, üljön fel a szánkóra s gyerünk a nyomunkon vissza! Az öreg engedelmeskedett. Megfordította lovait s mentek visszafelé azon a nyomon, a mit ők vertek. Nem sokáig haladhattak rajta. Behavazta azt a hó s befúta a szél.. . Tanácstalanul állottak a néma pusztaságban. ' Az óriási csend lidércként nyomta lelkűket. Az asszony ura nyakába borult s elkezdett keservesen sírni. Töredező hangon kérlelte, hogy ne mozduljanak helyükből, hanem várják meg a reggelt, mert előbb-utóbb csak rossz lesz a vége. — ügy érzem, — mondá, — hogy a bor- fői árkok itiellétt vagyunk. Itt pusztult el tavaly télen is égy fazekas. Mikor már a hó elolvadt, csák akkor találták még lovastul, szekerestül, mindenestül. AZ'Órég nem hajlott a szóra. Nem tudott belehyhgödhi a gondolatba, hogy reggelre ne láskái az ÜnölkáijátJ Rávágott elfáradt lovaira. Azok dagyot rántva a szánkán, pár pillanat híntlva zuhanták égy mélységes árokba. Csend lett ismét á pusztában, csak a zi- mankós éjszaki szél süvített nagyokat s fúta bé hóval azt a nagy horpadást, mely ott tátongott á bórfői árkok egyikében . . . i
