Váci Hirlap, 1908 (22. évfolyam, 1-98. szám)
1908-06-21 / 48. szám
Huszonkettedik évfolyam. 48. szám. Vác, 1908. junius 21. VÁCI HÍRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak : helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken: egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Mária-Terézia-rakpart 6. Hirdetések ára □ centiinéterenkint 8 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Telefon-szám 17. A magyar társadalom szervezése. \ác, jun. 20. (Részlet Ivánka Pál beszédéből, melyet a közművelődési egyesület közgyűlésén mondott.) A váci járási közművelődési egyesület tegnap tartotta élénk érdeklődés mellett évi közgyűlését, melyről még Írni fogunk Negyvenöt tagja és több vendég vett részt a gyűlésen az egyesület 174 tagja közül, mely előtt Ivánka Pál elnök a következő megszívlelendő beszédei mondotta: TJgy látom most van ébredőben a magyar nemzeti öntudat. Legalább minden jel erre vall. Politikában, irodalomban és a társadalom szervezkedésében, mindenütt ott látni az ébredő és erősbödő nemzeti öntudatot és nemzeti irányzatot;—nem az egész nemzetben, nem a nagy tömegben, mert a nagy tömeg mozdulata és átalakulása lassú; de azon érzékenyekben, a kiknek ösztöne megérzi a nemzetek életében az idők változását, a jobb jövő hajnalhasadását. Nemcsak prófétákat, hanem magamhoz hasonló egyszerű, szürke, mindennapi embereket is megajándékozott a mindenség bölcs vezetője bizonyos előérzetekkel a bekövetkező jó, vagy rossz iránt. Én úgy látom, úgy érzem, hogy a magyar nemzet sok ellentétes jel dacára, a nem mesz- sze álló jövőben, tétovázás nélkül, komoly elhatározással és céltudatossággal rá fog lépni a Rákóczi példájának és köztünk élő nagy szellemének világitó fáklyájával megvilágított nehéz, fárasztó ösvényre, a nemzeti öntudat útjára, mint egyetlen útra, mely ezt a támasz és rokon nemzet nélkül, a világban egyeA Cselőte felé. „Állok tavaszmezőn, Melyet virány fedez; Úgy érzem, gondolom: Az Isten háza ez.“ így énekel Erdélyi költői hévvel és lelkű- lettel s igazát nemcsak a költők ismerik el, hanem mindazok, a kiknek a természet szépségei iránt fogékony lelkűk van. Boldogító is az, mikor a halandó ember elmerülhet a tavasz, a remény elbájoló szemléletébe, hallgathatja a zöld fű eresze alatt bujkáló fürj kedves pitypalatyát, vagy az illatos viaágok közül felszálló pacsirta dalát. Tekintetünk nem fárad eb mint a végtelen óceánon, nyomasztó érzés nem lep meg, mint a bányák sötét üregében, szabad vagy ember! mint a madár, ahol az emberi önzés bilincsei nem korlátoznak, lelked megtisztul, bátran felemelheted szemedet az égre, reád tekint a fénylő Nap, este pedig a csillagok fénylő milliárdjai ragyognak feletted elérhetetlen magasságban, vakító tündökléssel. Virággal ékes, himes szőnyeg takar el mindent és a megnyugvás boldogító érzete sugárzik mindenünnen a körülvevő milliónyi létből. Közben megszólal a pacsirta, emelkedve felfelé a virágos rét öléből, a ringó kalásztenger hullámai közül a magasba s mi csak dűl álló, sokat sanyargatott s bár megfogyott, de még meg nem tört nemzetet ezer bajából kiemelni és ezer ellenségével szemben megvédeni képes. A társadalmi bajok és ártalmas körülmények, mely ezer fekélyként lepi el a nemzet testét, a számtalan belső és külső ellenség, mely az eddiginél nagyobb erővel, létében támadja meg a nemzet életfáját, az érzékenyebb elemeket erőteljesebb tevékenységre sarkalják. Serény munkálkodás folyik az ország minden részében, a magyarság körében, fent és lent, minden irányban. Az Országos Magyar Szövetség kezdeményezésére megindult a mozgalom az összes magyar közművelődési és közcélú hazafias egyesületeknek szerves összekötése érdekében. A tulipán Szövetség-Magyar Védőegyesület hatalmas lépésekben halad előre az országban hóditó útjában, valamint a magyar iparvédelemben kifejtett komoly munkájában. Az Országos Magyar Iskola-Egyesület hosszú tengő életből uj, pezsgő életre kelt. A Nemzeti Falanx, a Gyermekvédő Liga, a Magyar Társadalomtudományi Egyesület s több más hazafias és közcélú egyesület megindult működése, a Zalaegerszegen a legközelebb elmúlt napokban megalakított vármegyei közművelődési egyesület létesítése, másrészt pedig a kormányzatban beállott irányváltozás, mind azt igazolják, hogy a nemzet korszakváltozás küszöbén áll. Nem kell látnoki képesség ennek felismerésére, csak nyitott szemmel való nézés, elfogulatlan szemlélete a dolgok folyásának. És ha ez igy van, — s hogy igy van, bia kék űrből halljuk alácsengeni dalát, a mely lelkűnkhöz szól, belecseng szivünkbe és eszünkbe juttatja a madarak egyik jó barátjának kedves költeményét: Elolvadt szivvel repül a kis árva, így siet a nap felé, igy kiséri, Szárnyán törik a sugár s el nem éri Dala tárgyát, el nem éri soha sem, S eszébe jut a zöld mező ideien, Zöld mezőben a kis fészek, mely körül Neki minden virág oly nyíltan örül. S kis fészkére visszarepül sebesen, Ah, de vágya nem hagy békét soha sem! Oly örökös, boldogságos gyötrelem A reményben, vágyban élő szerelem. Egy felül sárgás-barna, alul fehéres kis madár énekli ezt. Egyszerű és mégis szere- tetre méltó. Nem pompázik, nem ragyog, nincs kikendőzve, mint a legmodernebb pi- perkőc, vagy a legújabb divathölgy, de keblében milliók hevernek, mert ott a dal és szeretet drága kincseit találjuk. Távol röppen fel fészkétől, mi azonban mégis reáakadunk a gabona, vagy virágos fűszálak között. Itt született ő, mint olyan sok lángész, a ki szegény gunyhóban látott, először napvilágot, innen emelkedik fel a magasba s viszont ide, a kis fészek mellé, a göröngyök közé vonja vissza szive . . . Nem tehet mást, hisz itt vannak szerettei, itt van kis családja, ezek zonyos — mit tegyünk, hogy nemzetünknek és ez által magunknak is hasznára legyünk? Mindenekelőtt győzzük le önmagukban a közügyek iránt való, részint őseredeti keletű, részint mesterségesen belénk nevelt közönyt, ébresszük és neveljük magunkban és hozzátartozóinkban a közügyek iránt való önzetlen érdeklődést, lelkesedést. Szakítsunk az eddigi gyámoltalanságunkkal, mellyel minden bajunkban és dolgunkban csak a kormánytól és hatóságoktól vártunk minden támogatást, minden segélyt; lógjunk a dologhoz, dolgunk igazságában vaió rendületlen bizalommal, ne nyugodjunk addig, mig célunkat el nem érjük: a művelt, gazdag, hatalmas Magyarország alapjait le nem rakjuk és kifejlődését, felvirágozását nem biztosítjuk. És ez nem túlzás, nem önhittség, nem túlbecsülése azon erőknek, melyek ma szétszórtan, megosztva, nem tűnik tán fel a kétkedők szemében elegendőnek a megoldásra váró feladatok megvalósítására, de egyetértve és egy cél felé irányítva, legyőznek minden ellenállást, mert az akaraterő szívós kitartással párosulva, olyan mint a viz, cseppje is rést vág a kősziklákban hosszú időn át; nagy tömege sziklákat görget hegyről a völgybe, gátakat szakit, megváltoztatja aránylag rövid idő alatt a föld felszínét s nincs erő, nincs hatalom, mely a nagy folyók folyását megállíthatná. A lelkesédés pedig olyan, mint a tűz, a családi körben világit és jóleső meleget ad, a a nagy tömegek szolgálatában megolvasztja az ércet, forgatja a világjáró óriási alkotkedvéért emelkedik fel dala lépcsőin a magasba, itt, a fészek közelében zengi el legszebb dalait. Ez tény, mert ha pacsirtafészket akarunk találni, csak a magasban éneklő pacsirta dalát kell megfigyelnünk és azon a ponton van a fészek, a mely felett a kék űrben csüngve zengi legbájosabb dalát. De ez nem minden. Akad más barátunk is a hullámzó kalásztengerben, a mely elválhat tatlan az ekétől felhasogatott szántóföldtől. Az ő pity-palattya olyan, mint az arató leányok egyszerű dala, híven tolmácsolja a falusi élet vonzó örömeit. Csattogása nem valami elbájoló és énekes madaraink költői dalával össze sem hasonlítható, mégis nemcsak a vadász, hanem minden fogékony lelkű ember örömmel fogadja. Szavában a messze távolról jövő ismerős hangját halljuk, a mint* Afrika csodáiról regél s vidáman üdvözli a kis falut, a melynek halk csendjét csak ke* véssél előbb szakította meg az ég felé emeh kedű pacsirta, ő nem törve a magasba, csendesen meghúzódik egy bokor buzatő mellett s onnan szólal meg; hangja beleolvad a kid falu harangjának esti imára hivó szavába friss csattogásával elkíséri a mezőről hazatérő munkást csendes otthonáig és a mikoi szárnyas pajtásai már rég szunnyadnak, bele-' szól a csillagok nézésébe elmerült fiatalol
