Váci Hirlap, 1908 (22. évfolyam, 1-98. szám)
1908-04-19 / 32. szám
Huszonkettedik évfolyam. 32. szám. Vác, 1908. április 19. VÁCI HÍRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken: egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Mária-Terézia-rakpart 6. Hirdetések ára □ centiméterenkint 8 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Telefon-szám 17. Feltámadáskor. Vác, ápr. 18. Nincs halál, nincs enyészet és nincs igazuk azoknak, akik sírnak és gyászolnak, mert megújul minden. A természet szakadatlan körforgása meggyőzhetne arról, hogy nincs megsemmisülés — a természetben. Hányszor eljön a tél és üli diadalmát a viruló tájon! A mikor fokozatosan tépi le a természet díszeit, a mikor elnémítja a csörgedező patakokat, elűzi a zöld csalitok énekeseit és fékevesztetten süvölt végig a rónán, enyészetet hozva zord lehelletével és megzörgeti fák galyjait, hol van a jel, a mely hirdetné a feltámadást? Soha itt fü ki nem zöldül, soha madárdal az erdők csendjét fel nem veri, mikor már a föld szívverése is elállt, úrrá lett a dermesztő halál, a melynek hatalma soha meg nem törik, örökké tart. Pedig hát semmi sem hal meg örökre és semmi sem üli diadalát örökké. Megújul minden. Hisz elmúlik a tavasz, de ismét eljő. Áttöri a hóvirág Őszi alkony. Irta: Lengyel Margit. Alkonyat felé esni kezdett. A csatakos őszi eső tisztára mosta az összetákolt sátrak tetejét. A vásári nép elszéledt és tarkán hullámzó tömegben igyekezett hazafelé. Az asszonyok az uj bádogedényeket kendőjükbe rejtették. A festett fatrombiták éles hangja elnémult az apró gyerekek szájában. Kacagó leányok futottak sikoltva, a kezükben szorongatott mézeskalács-szivekről vércseppek gyanánt hullott a sárba a megolvadt festék. A szél recsegve süvített keresztül a komédiásbódék hasadékain és a papirfal színes foszlányait lobogtatta. A kik szabad ég alatt árultak, abbahagyták a rekedt kiáltozást, összeszedték az ócska, rozsdás vasdarabokat, faedényeket, naptárakat, száz színű pántlikákat és visszarakosgatták a rozoga szekerekre, a meggyérült szalma közé. Csak a fedett sátrak tulajdonosai 1 maradtak még és várták az arratévedő vevőt. Az edényárus bódéjában a felhalmozott üvegtányérok csörömpölve zúzódtak egymáshoz. Magas láda tetején aranyszélű, karcsú virágtartók álltak fénylő cserépből, fehér gipszszobrok, csupa törékeny, krajcáros holmi, a mivel szegény leányok díszítik fehérre meszelt, súrolt padlóju szobájukat. A kis edényárus búsan bámult az ólmos levegőbe és a hidegtől vörös kezeit forró lehelletével melengette. Alacsony, púpos ember, két válla közé ékelt keskeny fejjel, nedves, vizszinü szemekkel. A a halotti szemfedőt, visszafoglalja a száműzött Nap birodalmát, a természet halottnak vélt erői újra működésbe jönnek, a virágok is kiviritanak az enyészet nyomán és visszatérnek a dalos madarak. Változás, átalakulás mindenütt. Pompázik a virág tavasszal, illatozik nyáron, de mikor végigsivit felette az őszi szél s a csókot osztó lepke törött szárnyával együtt sodródik el hulló szirma és a csendes éj üdítő harmata helyett zu- zos dér fagyasztja levelét; akkor a virág érzi, hogy a határhoz már elért. Az ember élete kissé tartosabb, megvan a tavasz, a nyár és vele az élet kellemei, de beköszönt hozzá is a múlandóságot hirdető őszi szél s mikor odavágja arcába a deresedő fürtöket, akkor eszébe juttatja, hogy egy kis gödör a határ és a jövő már nem az övé, hanem az utódoké! Mily más az eszme, az- örök ideál, a szabadság! A tropikus égalj virága hiába pompázik a szivárvány minden színében, a mi rónánk pillangója sohasem fog hallani kelyhe édes mézéről A berkeinkben daloló madár hiába vonásai fáradtak, egész lénye fásult nyugalom, mint az olyané, a ki egykedvűen, gépiesen őrli le napjait, a nélkül, hogy a boldogságot ismerte volna valaha . . . Alkonyi burkolat szállt a keskeny utcákra, az ablakokból kiáradt a pislogó lámpafény. A sarok felől sötét alak bontakozott ki a homályból és bicegve közeledett az edényes sátrához. A sánta lába miatt görcsös botra támaszkodott, másik kezében hegedűt szorongatott, hegedűt, melyet lassanként hűtlenül elhagynak a húrjai. Vándor cigány volt, a ki bejárja a félországot egy kopott hegedűvel és egy még kopottabb nótával. Elővette az öreg vonót és valami siránkozó dallammal köszöntött a púpos emberkéhez. — Eresszen be, áldja meg a Devla. Agyonázik a rongyos gúnyám. Odávánszorgott és fázósan kuporodott le a bódé sarkába. Az edényes gyanakodva fordult felé.,— Maga koldul? — Koldulok, csókolom a kezét. — Aztán muzsikaszóval koldul? — Hát, könyörgöm, ki panasszal, ki meg dallal koldulja ki a betévö falatot. Mit tehetek egyebet? Lopni nem tudok, ahoz jobb lábak kellenek. Ha jól tudnék szaladni, nem mondom ... Az emberke ijedt pillantást vetett a cifra vázák felé és bosszúsan mordult a cigányra. — Bizony ily en lábakkal nem is tanácsos megkísérlem . . . Emez kiegyenesedett, mélységes fekete szezengi el panaszos- buját, fájó keservét, lelkes örömét és boldogságát, a déli félteke madarai nem vesznek arról tudomást. De ha egy ember ajkáról elrepül a dal, a mely himmuszt zeng a jognak, panaszhangokban siratja a tévútra tért boldogságot, vagy diadalmas hozsannával üdvözli azt az istenadta szabadságot, a mely nem tömi be az. ember száját, hogy a tüdő ne élvezhesse az üde levegő balzsamát; nem köti be szemét, hogy ne lássa a Nap sugarának éltető tüzét és nem szorítja abroncsba a fejét, hogy kínnal nyomja el a gondolat magas röptét, hanem azt akarja, hogy lásson, halljon gondolkozzék szabadon az ember: akkor ezt a dalt szárnyára kapja a szellő, elviszi a szomszéd gunyhóba, onnan a palotába majd feljut a bércekig, a hol feltámad a viszhang, ezerszeresen verődik vissza a szó s a tova húzódó fellegekkel egyesülve, zúgva , dörögve rohan előre, hogy a úkkázó villámok fényévei ébressze fel a dal mélyen szunyadókat, azok csattogásával serkentse tevékenységre a tétlen pihenőket. Ez a dal Istennek legkedvesebb dala, a melyet mei szinte visszanyerték hajdani fényüket, a mint dacosan szólt. — Ezek a lábak másminők voltak valaha... — És akkor lopott? — Nem volt rá szükség. Úgy játszottam az emberek szivével, a mint én akartam. Nem is gondoltam én akkor, hogy majd mint a kóbor kutyák küszöbről, küszöbre vetődöm. Kávéházakban, fényes termekben muzsikáltam, a hol minden csupa pompa, csupa gyönyörűség. Micsoda világ is volt az ! De játszottam nemcsak az emberek, az asszonyok szivével is . .. — Szerette tán'valaki? — Szeretett-e? Ezt a cserzett nyakamat sokszor fonták át lágy karok. De ez semmi. Akadt köztük, a ki meg is halt érettem. Sok esztendő röpült el a fejem fölött, de most is összefacsarodik a szivem, ha rá gondolok. A városvégen laktam, a hol kövezetlenek az utcák és a hol a szekerek átláthatatlan porfelhőket kavarnak fel, mikor arrafelé robognak. A sövénnyel bekerített házak előtt körtefák hullatják levelüket és a tövükben lilavirágu papsajt ágaskodik. Mellettem egy örmény lakott, a ki minden hetivásárkor zöldséget árult a piacon. Annak a lányát szerettem. A szülők nem jó szemmel nézték, egy másik örményt szemeltek ki neki élettársul. Dina volt a leány neve. Szénfekete haja a sarkát verte, a szeme tüzét a forró nap is megismerhette volna. Nem esküdhettünk meg, katonának kellett mennem. Keserves lassan telt az idő, mig végre hazakerültem. Repeső örömmel róttam az ismerős
