Váci Hirlap, 1907 (21. évfolyam, 1-102. szám)
1907-08-18 / 66. szám
„ 61 ts3u y•'b .T’■ ?^I . ?•& V Hányán vagyunk, a kik sokszor odaadtuk volna minden kincsünket egy csepp remén)- ségért, egy kis vigasztalásért. Ezt nem tudja nekünk megadni más, mint a hit, a mely felmutat a csillagok tele s azt mondja. Sui- sum corda! Emeld fel a szivedet! Légy te is a szeretet és igazság apostola, mert a ki ily úton halad, elérkezik a békéhez. Levél a Tátrából. h, Tátra aljáról, aug. 17. Még csak néhány néhány nap előtt Vácon valék s a Duna sima hullámain sirályként siklottam gyors regattáinkon. Tudományos szemmel nem kutattam a Duna rejtett titkait, de gyönyörrel néztem szépségeit s ideális lélekkel bámultam elbűvölő varázserejét. S most távol estem tőled, isteni nagy folyó! Fájt a lelkem, midőn a gyorsvonat mindig messzebbre és messzebbre röpített véghetetlen rónákon keresztül. Kassáig letarolt mezőnél egyebet nem láttam, vizet annál kevésbbé Emlékemben sokszor felujultak a Duna szépségei s jobb szerettem volna a Duna hullámain ringatózni, mint a gyorsvonat meleg kocsiaiban az óriási hőségben olvadozni Már-már azon a ponton voltam, hogy visszafordulok, de a kíváncsiság érezte s az a tudat, hogy a Tátrát reggelre láthatom: uj erőt öntött lelkembe. Nem bántam meg ! A vidék szépsége kezdte lekötni a bánkódástól elgyötört telkemet. Minden percben más és más kép tárult szemem elé. Majd a mélységben csendesen folydogáló Hernád vizén pihentettem szemeim s képzeletben a Dunát láttam magam előtt, majd pedig az óriási hegyek tetején való várromok kötötték le figyelmemet. Nem láttam ezentúl már rónát, letarolt mezőket. Hegy és erdő ezentúl már minden. Itt-ott kicsi szántóföld, hol a szegény tótocskák csak most kezdik az aratást. A levegő egyre hűvösebb lesz. Tegnap az alföld óriási hőségétől már majdnem elolvadtam, itt már fázni kezdek. Dél felé elértem kitűzött célom egyikéhez, közel Igló városához a Tátra közelében. Egy Utííá'U; „dd ' cÉSí&yhjTV'á b $ 't ■§ s « ü ii V ÁC I HÍR L AT kicsi faluban találom magamat Haraszt a neve. Eleinte azt hittem, hogy rósz helyen szálltam ki a vonatból, mert házat alig látók. Itt olyan kicsik a falvak, hogy alig van bennük 30—40 ház. Végre egy nagy park közepében százados fenyőfáktól körülövezett kastélyt pillantok meg, mely a régi lovagvárak egyikére emlékeztet. Nagyot dobbant szivem. Jó helyen járok, gondoltam Itt kell laknia az uraságnak s mellette kell, hogy legyen az intéző lakása. Az udvar közepén találtam sógoromat, ki mint intéző, épp az imént jött haza a határból. Első szavam : „Bundát sógor, mert megfagyok!“ (Nyár lévén, én alföldiesen valék öltözve s a szokatlan éles levegőtől fogaim vacogtak.,) Hamarjában keritettek is egy bundát, melyet magamra kaptam s mindannyian ebédhez ültünk. Én bundában. Először melegítőül borovicskát adtak. Nagyon jól esett. A bundát azonban mégsem vetettem le. Folyt az ebéd. Mindenki engem kacagott. Jól van, jól, gondoltam magamban, de a bundát mégsem vetem le, hacsak a szobába be nem fűttök. Ilyen a meleghez szokott alföldi ember, ha véletlenül északra kerül, hol a hegyek tetején még ilyenkor is hókorona csillog. Ebéd közben valahányszor kitekintettem az ablakon s a magas Tatra tetején megláttam a havat, mindig a hideg futott végig testemen. Pisztrángot hoztak az asztalra. Szemeim csillogtak az örömtől, hogy egyszer már ilyet is ehetek. Egyszerre csak nagy csoszogás az előszobában . . . nyílik az ajtó s belép rajta egy hatalmas, tagbaszakadt tót. Derekán hatalmas bőrtüsző, kezében bot. Azt mondták, hogy a bacsó Nem értettem. Végre megmagyarázták, hogy az uraság számadó juhásza, ki tavasszal kimegy a juhokkal az erdőre s késő őszig le sem jön a hegyekből, hol a hires felföldi túrókat és sajtokat készíti. Veríték gyöngyözött a homlokán. Meglátszott rajta, hogy sietett. Lelkendezve kiállt sógorom felé : „Pan urodzeni! flintu frisko, velká svina vhore.“ (Tekintetes úr, puskát tüstént: óriási vadkan az eidőben) Rögtön tisztában voltunk ■*•—•— :=C= a helyzettel. Mindannyian puskát és vadászkéseket ragadtunk s mentünk , a bacsó után. Útközben megtudtuk tőle,- hogy' kutyája egy vadkanra talált, s alig ért bojtárjával .közelébe, midőn az dühösen rájuk rontott. A kis juhász- bojtár hamarosan felmászott egy fára, ő pedig haza futottTöltött fegyverekkel haladtunk az erdőben. A fiatalos már oly sűrű lett előttünk, hogy alig lehetett látni és az áthatolásra még csak gondolni sem lehetett. Már csak 15 lépés választott el a vadkantól. Mi, hogy a megtámadás veszélyének ki ne tegyük magunkat, a melylyel szemben a sűrűség miatt védekezni sem lehetett volna, pár lépést hátráltunk, hogy jobb. alkalmasabb helyei keressünk. A bacsó azonban nem hallgatván a figyelmeztetésre, még vagy öt lépést tett a sűrűbe. A vadkan hirtelen dühös futással a lába közé szaladt és vagy nyolc lépésnyire cipelte a hátán. A bacsó leesett a vadkan hátáról, az pedig a sűrű alsó részébe vette be magát. Izgalmas helyzet. Vér borítja a bacsó kezét. Végig- hasitotta agyarával annak jobb tenyerét és nadrágját. A közeli hegyi patakban kimostuk a sebet . . . Percekig tartó halálos csend. Az újból való megközeltésre mindannyian készen Néhány lépést tettünk előre. A vadkan meghallotta a léptek zaját, ismét a bacsóra rontott és ledobva őt a földre, agyaraival dühösen hasogatta. Lőni nem lehetett, mert az ember és a vadkan egy mozgó tömeg volt. A letepert bacsó velőtrázóan jajveszékelt mi a kutyákat biztattuk, melyek csaholásától hangzott a rengeteg. A nagy lármától meghökken a vadkan s egy hirtelen ugrással ott hagyja áldozatát. Most az eldördült puskák ropogásától visszhangzik az erdő. Még néhány másodperc s ott fekszik előttünk a 169 klg súlyú vadkan élettelenül. Nem messze tőle halálos sebektől borítva, kettétört oldalbordákkal jajveszékel a bacsó, kinek egyedüli szerencséje csak az volt, hogy erős és széles bőröv köritette derekát, mely lágyrészeit többé-kevésbbé megvédte a vaddisznó halálos döféseitől. Megemelte a fekete paktáskát és a kísértés ördöge győzelmeskedett rajtam. Óh drága hitvesem Helgoland ban ne gondolt egy pillanatig sem, hogy hűtlenség eszméje lakozott hennem, de felbuzdult a lovagias vér és az a nemes tudat, hogy a muszka hercegnő pénzével kiválthatlak nyaralásodból! A legnagyobb mértékben felizgatva, dobogó szívvel kisértem szépséges társamat lakásomra, a ki jámbor magaviseletéin által elbűvölve nyugodtan követett. A fekete táskát óvatosan a szekrénybe zárta, hanyagul dobott az asztalra egy arany nyal telt erszényt és kényelembe helyezkedett. Elbeszélte élet- történetét. Csodálatos, megható volt. Tizenhat éves korában kényszeritették egy félig ember, félig vadállathoz, kinek kínzásait évekig tűrte, végül megszökött tőle. Egy évig utazott, bujdosott egész Európában, végül meglátott engem Helgolandban és a szive súgta, hogy én leszek a megmentője. Azért jött utánam Karlsbadba. Kezdettem magamat furcsán érezni. Ártatlan ifjú koromban számtalanszor ábrándoztam, hogy grófnő, gazdag hercegnő lesz szerelmes belém ... de mit szól most ehhez a kalandhoz draga nőm, a ki ingyen, önzetlenül ajándékozott meg hat egészséges gyermekkel! Azonban bájos fiatal hercegnő gyengéd ujjain ragyogó drága gyűrűk, a rózsás kis fülében függő gyémánt függők elcsábítottak . . . Becsületemre mondom, Szerkesztő úr, a szivem nem volt egy cseppet sem érdekelve. Egy negyed óra múlva, egészen otthon érezte magát. Schnellszideremen hirtelen főzött két csésze szamovárt, a mit élvezettel fogyasztottunk el. Kitűnő orosz nemzeti ital, de kissé erős. A fejembe szállt. Isten bocsássa meg bűnömet, a mely az első és egyetlen életemben, melléje ültem a pamlagra szép ismeretlenemnek, megfogtam aranygyűrűs kacsóját és lágy hangon, tremoló énekeltem Bokacscsió románcát: Ha már enyém a szíved . . . Ö üdvözülten mosolygott és mélyen sóhajtott. Azután én még mélyebben sóhajtottam és még hangosabban énekeltem. Éjfél után volt az idő . . . ültünk egymás mellett csendesen, kézt-kézbe fogva, én vártan, hogy mikor nyújtja csókra cseresnye- piros eperajkát, ő pedig mosolyogva ült a pamlagon. Én nem merem leírni, hogy mire gondoltam, de ő valószínűleg arra gondolt, hogy sok szamárral volt már dolga életében, de olyan buta tevével, mint én, sohasem. Merengésünkből léptek zaja riasztott fel. Kopogtattak ajtónkon, az én hölgyem halálsápadt lett, én krétafehér. Többszöri erős, zajos zörgés után erélyes hang szólított fel nyissam ki az ajtót. Fogvacogva engedelmeskedtem. A szoba egyszerre tele lett civilruhás arakkal és osztrák zsandárokkal. Hölgyem merészen nézett a szemük közé, én azonban a szoba legmesszebbmenő sarkában húzódtam meg egész testemben remegve . . . Igazolásra szólítottak fel bennünket. Az én hölgyem a haragból eredő nemes pírral arcán kiáltott fel: — Micsoda merészség éjszaka zavarni egy derék tisztességes házaspárt . . . — Én Tsibukov Tatjána hercegnő vagyok, ez az ur pedig a férjem. A civil urak és az osztrák csendőrök meghőköltek ; bátorságom visszatért és hogy személyazonosságomat kézzel foghatókig igazoljam. reá gyújtottam csibukomra. A merész fellépés nem használt. Házkutatást tartottak és uram, drága Szerkesztő úr, a fekete pakktáskában egy valódi, igazi gyilkoló bombát, kompromittáló forradalmi kiáltványokat, nihilista levelezést találtak . . . idegenem le lett leplezve. Neve LeontiefF Szasza, a legvakmerőbb nihilisták egyike, a ki a forradalmi bizottságtól lett kisorsolva arra, hogy az itt üdülő Maximovics Iván nagyherceget más világra küldje. Egy orosz úri ember a fényképét rögtön a szemébe mutatta; az átkos forradalmárnő nem tagadott semmit. * Én nem nagyon féltem; semmi közöm az orosz nihilistákhoz, de annál nagyobb lett a rémületem, mikor az orosz ügynök a következőket olvasta:
