Váci Hirlap, 1907 (21. évfolyam, 1-102. szám)
1907-08-07 / 63. szám
Huszonegyedik évfolyam. 63. szám. Vác, 1907. augusztus 7. VÁCI HÍRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken: egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Mária-Terézia-rakpart 6. Hirdetések ára □ centiméterenkint 8 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Telefon-szám 17. Elégedetlen emberek. Vác, aug. 6. Tavaszok jönnek, nyarak mennek. Évről- évre csak a természet ujhodik meg, csak a lombfakadó fákon hasad ki a bimbó, csak az illatos szabadban van valami fönséges harmónia. Az ideális emberek lelkében újra elevenné lesz a rajongó szeretet, csak a melankolikus halandót tartja örökös egyhangúságban a panaszkodás. Régen nem volt olyan szomorú a nyár, mint az idei. Az emberek lelkén ott zsibbaszt a reménytelenség. Curtiust várja mindenki, a ki az emberek reménységét összeforrassza. Mint valami fojtó levegő, ott ül szivükön a bizonytalanság, csak a természet élete indul pezsgő mozgásba, az emberek lassankint elernyednek a várakozásban és a kenyérkereső egzisztenciák romlásán szinte elvesztjük életkedvünket. Szomorú jelek ezek. Az ember életében a remény az a lelki kincs, mely a jövőt célozza. A remény az, mely annyiak családi életét szabályozza és csiszolja. A remény az, mely önbizalmat önt a munkás ember leikébe és hitet vés a szomorú napokban is. Manapság mindenki egy-egy temetőnek nézi a közéletet. Mintha Saphir mondása volna felírva az emberek lekében, a ki azt mondta : „Az ember egész élete temetés, 12-ik életévével eltemeti viruló, mosolygó gyermekkorát, 18-ik évével ..rózsás ifjúságát, 20-ik évével első szerelmét, 30-cal az emberiségbe vetett hitét, 40-ik évével reményeit, 50-el vágyait, 60 után lassankint mind az öt érzéket és igy temeti folton önönmagát—a koporsóig.“ Ennek az elégedetlenségnek ugyan ki az oka ? Mi önmagunk ! Reményeket táplálunk ; túlsók reményeket. Ha aztán nem teljesednek, lemondunk reményeinkről. Iparpártoló, védő egyesületet alapítunk, lelkesülten ligát szervezünk s mihelyt egy öltözet ruhát csináltunk, angol posztóból akarjuk készíteni. Szónokolunk túlontúl sokat, egyik-másik kiraktároz olyan szóvirágokat, hogy nyomában úgy érezzük, mintha a jövő vetett rózsaágya volna. Az eredmény mégis az, hogy a panaszkodások évről-évre jelentkeznek. Akár az iparos, akár a kereskedő életét vizsgáljuk, úgy találjuk, mindegyike ijesztő, szomorú és nehéz. Panaszkodik a földműves, aki szereti a földet s mégis kivándorol; panaszkodik a hivatalnok, a ki ur és mégis alacsonyabbnak érzi magát a gépnél; panaszkodik a művész, mikor a műiz- lés fejlett és a múzsa templomai csődöt mondanak és panaszkodik mindenki, a ki a kenyér- harcban szerepet tölt be. Vájjon mi ennek az oka ? Minden politikától menten Ítélkezve a mai helyzetről, az ez egyszer bizonyos, hogy a mai elégedetlenségnak az emberek tömege, az össz- társadalom az oka ; az a társadalom, a mely tulon túl sokra vágyakozik, a ki túl igényes és nem tud lemondani a vágyakról. „A szükség nemcsak relativ, hanem oly elasztikus fogalom, hogy a legelütőbb dolgokra alkalmazható.“ Már Sokrates mondotta, hogy „Az a legboldogabb ember, a ki a legkevesebbel beéri.“ Ma olyan i helyzet, hogy a kis ember versenyez a nagyokkal, a hivatalnok versenyez a nagybirtrkossal és a mikor elmerül, úgy tesz, mint a szláv közmondás tartja, hogy : „A ki fuldoklik, az a beretvába is kapaszkodik.“ A múlt század elején a Bethleneket, Révayakat, vagy Hallereket két felöltővel, négy inggel és 50 rhénusi forinttal küldték egy félévi külföldi tanfolyamra a mágnás szülők, ma egy mesterember sintaxisba készülő fia is gúnyos arcot vágna erre az utravalóra. Lehet-e csodálni, hogy a kvalifikált adósságcsinálóból felcseperedett hivatalnok étvágyainak kielégítésére nem riad vissza a közvagyon szentségtelen érintésétől sem. Rómában a közvagyon elfecsérlőit felnégyelték, ma költséges tanintézetekben neveljük s Illaván, Szamosujváron, vagy Vácon a szegénynép keresményével hizlaljuk őket. Az emberi kebel olyan, mint a szivacs, sőt talán még rosszabb, mert sehogy sem telik meg vágygyal, minden vágy magában hordja a másiknak a csiráját, minden kielégített vágy újat szül. A vágyak ki nem elégitése aztán növeli az elégedetlenek számát, a kik reményeiket is elvesztik. Szomorú jelenségek ezek nagyon, pedig csak rajtunk ail, nogy mindez megváltozzék. Hírek. Ősz előtt. — A nők divatja. — A divat hamarosan, mielőtt a nyári szezon bevégződnék, kalapujdonsággal lépi meg a A szerelem története. — Virágrege. — Harmatcseppek ragyogtak a növénylevelek ezrein. Illattal telt a lég a gyöngyvirágok elrejtett kelyheitől, szerényen nyitotta ki kelyhét az utszélen a vadnefelejts, az árvácska büszkén forditotta fejét a nap felé, most mellőzte a kis nefelejtset, pedig együtt keltek ki az útszélen s akkor nagyon szerették egymást. Egy napon a kertész fölvette az útszélről az árvácskát, nemesitő talajba ültette, az árvácska nagy leveleket kapott,' bársony feje szingazdagon pompázott; ekkor persze nem látta meg többé a kis vadnefelejtset. A nefelejts szivébe bánat költözött, alig nyílnak ki szirmai, már lehullanak, rövid életének nincs története. A szép mirtus fürtös ágával gyakran behajtott hozzá s megcsókolgatta az elhagyottat, de a vadnefelejts nem tudott többé bízni. Sok virág díszíti az Isten kertjét; nem lehet minden virág nemes; irigy, sárga liliomok terjeszkednek széjjel, uralomra vágyó bazsarózsánk nagy leveleikkel be akarják takarni az egész világot, a bogyóbokor buja hajtásaival azt hiszi, csak ő érte van a talaj, pedig jön a kőrisbogár s lerágja minden ékességét. Az illatos ibolya elrejtőzik, a deákszerelem kérkedve mutatja múló virágait. A ciprusfa földig hajtja finom leveleit, érintése oly lágy, hogy a ne nyúlj hozzám sem pattant széjjel tőle, a boróka követni akarja őt, ő is földig hajlik, de ágai tele vannak szúró tövisekkel. Holdfényes éjeken a ciprusfa regél, a többi virág áhítattal hallgatja, még az irigy sárga liliom sem tudja gáncsolni, annyira szereti őt minden virág. Egy kopár rózsatő, melyen egy virág sem volt, szomorúan állt az élettől duzzadó növényzet között. A kertész nem akarta kivágni, remélte, hogy egyszer még ki fog hajtani. A rózsaszinfejű szinézia, a ki nagyon szerette a történeteket, csengve fordult egy napon az öreg repkényhez, ki egy jávorfát ölelgetett bű karjaival s kérte őt, mondaná el a rózsa történetét. — Szomorú történet az, — feleié a rep- kény — nem való a te vidám fejecskédhez, te mosolyogj s örülj az életnek! — De én szeretem a szomorú történeteket, regéld el kérlek nekem! — könyörgött tovább a repkénynek. — Különben is — folytatá a repkény — oly szépen elbeszélni nem tudnám, mint a ciprus. Csak annyit mondhatnék : Szeretett, szenvedett, meghalt, ez az élet törvénye, ismerjük mindannyian, a kik élünk. — Kérjük hát meg a ciprust — esengett tovább is a kis virág. — Most nem, nézd, a nap mily szépen mosolyog, hogy ragyognak a harmatcseppek leveleinken, himes pillangókkal kacagnak a virágok, mindenki mohón öleli át a jelen valót, majd, ha a nap lenyugszik, eljő a holdfény az esti szellővel, akkor érdekesebb lesz hallani a rózsa történetét. A legszebb nyári éjek egyike borult a földre, a lombos jávor ágai közt csak itt-ott hatott át a holdsugár, a ciprus elandalodott, a virágok susogva beszéltek egymással. A szellő meghimbálta a lombokat; a ciprus felrezzent s ekkor a repkény kérte őt, mondaná el a kopár rózsa történetét. — Az imént éppen azon elmélkedtem, — — feleié a ciprus — mily gyarló az ember; hisz vár, remél még akkor is, midőn azt már tennie sem lehet. A kertész itthagyja e kiszáradt, élettelen virágot, reméli még, hogy a mi egyszer elmúlt, az vissza fog térni. Néhány év előtt két vadrózsa hajtott ki a földből; szerették egymást nagyon, a hasonlatosság törvényei vonzották őket; vágyaik nem terjedtek tovább, mint szerelmükben föllelni mindent; létük oly kicsiny s boldogságuk nagyobb, mint egy világ, melyet az egygyé olvadt két szív dobbanása kormányozott. Egy júniusi napon a kertész lemetszette a két vadrózsát s nemes rózsát szemzett beléjük. A két rózsa meglepetve vette észre a változást s örömmel szemlélték egymáson a nagyszerű bimbókat: az egyik rendkívül szép thearózsa volt, a másik vérpiros; őszig
