Váci Hirlap, 1907 (21. évfolyam, 1-102. szám)
1907-06-09 / 46. szám
Huszonegyedik évfolyam. 46. szám. Vác, 1907. június 9. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken: egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Mária-Terézia-rakpart 6. Hirdetések ára □ centiméterenkint 8 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Telefon-szám 17. A.Z előestén. Amikor elmúlt egy negyedszáz, hogy koronáztuk a királyt, ünneplő köntöst vett magára e nép s hozsannát kiabált. Most negyven év pergett le már, hogy koronás lett a király, és nincsen ünnep, nincs vivát, mely zúgna az országon át. Nincs lárma, nincs felvonulás, nem ömlik el tündéri fény, csak egypár csillag pislogat a menybolt távol peremén. Csönd mindenütt, nagy, néma csönd, nyomasztó lent és odafönt, a csöndre vágyik minden ember, fáj a fejünk, a lárma nem kell, gondoktól zúdul az agyunk és idegesek is vagyunk. ' Nincsen nekünk mulatni kedvünk, és nincsen is rá okunk, ki tudja, istenigazában mulatni, hej, mikor fogunk? Amely népet úgy sújt az Isten, hogy joga nincs, kenyere sincsen, annak nincsen mii ünnepelni, sem huszonöt, sem negyven évet, az csak zokogjon s könybe fojtsa, mit nyelt, a sok keserűséget. És tépje össze a ruháit, a földre vesse le magát s megcsukló hangon könyörögve emigy hallassa szavát: „Isten, felhők közt trónoló, te magyaroknak istene, hozzád fordul esengve, im, e nép borús tekintete. Az arcunk bús, könnyektől ázik, és a szivünk úgy elszorul, ne nézz oly tétlenül tovább is, hogy népünk pusztul, szertehull. Hisz nem fordulhat az az ország, ah, senki máshoz, csak Tehozzád, kérünk hát, hogy áldásod add rá, és tégy szabaddá! légy szabaddá!“ Fend. A kisipar támogatása. Vác, jun. 8. Lipsitz Ignác nevét az ösmeretlenség homályából egy goromba véletlen ragadta ki. Az ország kisiparosai megértik s átérzik azt a keserűséget, mely Lipsicz a szerelő és Varga a szabó szájára keserű kifakadásokat adott, de helyteleníti mindenki azt a modortalan- ságot, melyet az az emlékezetes kisiparos küldöttség a keréskedelmi miniszterrel szemben tanúsított. Durvasággal és erőszakolt vádaskodással célt nem lehet érni különösen akkor, midőn a kisipar az állam támogatását kéri. A kormányok évtizedes mulasztásainak eredménye a kisipar mai szomorú helyzete Negyven esztendőn keresztül egyebet sem tett az állam, a mikor az ipar támogatásáról volt szó, csak a nagy ipart támogatta és a kisiparról nemcsak hogy teljesen megfeledkezett, de a nagyipart egyenesen a kisipar hátrányára támogatta. Ilyen körülmények között természetes, hogy valósággal züllés útjára jutott a kisipar, amely utón feltartóztatni, sajnos, már alig lehet. De azért ne higyje senki, hogy tisztára az állami támogatás hiányának kell betudni a kisipar jelenlegi helyzetét. Kisiparosaink nem haladtak a korral, mintha épenséggel nem érezték volna a külföld és a gyáripar versenyét a közönség emelkedett igényeivel, a munkabérek növekedésével nem törődve csak ott maradtak a régi kaptafánál, nem tanultak meg számolni a haladó idők igényeivel. így aztán hátul maradtak, legesleghátul. A régi kormányok ellen emelt vád azonban nem emelhető a jelenlegi kormány, kiváltképpen Kossuth Ferenc kereskedelmi miniszter ellen, mert a kisiparnak ezidősze- rint eddig példátlanul állott állami támogatásban van része. De ha ez a támogatás nem százezreket, hanem milliókat tenne ki, akkor sem lenne elegendő a cél elérésére. Legyünk tisztában azzal is, hogy pusztán állami támogatással e bajon segíteni nem lehet. Helyesen mutatott rá Szterényi József államtitkár a győri kereskedelmi kamara felavatásán mondott beszédében, hogy nálunk valósággal betegséggé fajult, hogy minden segítséget és orvoslást az államtól várnak. Ha magyar állam tizszerte olyan gazdag lenne, mint amilyen, akkor sem lenne képes a tárIp’lyon Ságig. Irta: dr. Dobó László. 3 Közben Horváth Kálmánt komolyan fenyegette az a veszély, hogy karhatalommal fürdetjük meg. Ó ugyanis, mint a magunkkal vitt katonai térkép kiváló ismerője, kérésünkre d. e. 10 órakor a leghatározottabb hangon jelentette ki, hogy az előttünk levő tanya a >haraszti major.« Félórai evezés után ismét egy tanya tűnt fel a láthatáron, melyre Kálmán nem kevesebb határozottsággal fogta rá, hogy az a »haraszti major.« De ugyanily határozottsággal deklarálta »haraszti majornak« azt a tanyát is, melynek nevét éppen egy órával később tudakoltuk tőle, minek aztán azon komoly Ígéret lett a vége részünkről, hogy ha még egy »haraszti major* jön, úgy vágjuk őt bele az Ipolyba, hogy csakúgy nyekken! . . . Pedig neki volt igaza, mert az Ipoly kacskaringóiban teljes másfél óráig ringlispileztünk a felejthetetlen haraszti major körül. Szakálloson a hídnál kitettük csónakjainkat a homokos partra. Imre barátunk rögtön kifeküdt a jó meleg homokra, hogy meggörbült derekát kiegyenesítse, ketten pedig neki láttunk hajóink kitisztításához, arra számítván, hogy még aznap délután Ipolyságra érünk, hova resteltünk volna oly piszkosan bevonulni (sajnos, ebben alaposan csalódtunk!) Ezalatt az expedíció 3 tagja neki indult a mintegy fél kilométerre fekvő falunak ebédet rekvirálni. A portyázás teljes eredmény nyel járt, mert alig egy negyedóra múlva már visszatért a csapat, pompás rán- tottát, kemény tojásokat, pikánsan csípős juhturót, bort, szódát és . . . poharakat! . . . cipelve magukkal. Nyomukban vonult az az egész falu népe, ki az Ipolyhoz, megcsodálni a mi délceg hajóinkat. A szakállosiak humoros megjegyzéseivel fűszerezett ebédnek a hid alatti árnyékos helyen történt elköltése után s a hozzánk intézett ezerféle kérdésre, melyek legérdekesebbje az volt, hogy a Csongor és Tünde »miféle halnak a bőréből vannak csinyálva?«, megfelelve (az utóbbira például azzal, hogy »cethaléból«), elbúcsúztunk hálás bámulóinktól s 722-kor hajókba ülve, folytattuk utunkat az alig puskáiövés- nyire látszó szomszéd falu, Szete felé. Pedig a szakállosiak alig akartak bennünket elengedni, sőt a házasság szent rózsaláncai alól még eddig szerencsésen kibújt cimborákat — látván azok sűrű oldalpillantásait — azzal biztatták az ottmaradásra, hogy náluk »a lyányok, meg a menyecskék nem harapják ám le se az orrát, se egyebét az uraknak« (hej! milyen etnografiaPtanulmányokra nyílt volna kilátás! ... a házi béke kedvéért sietek kijelenteni, hogy nem nekünk, becsületes házasembereknek, de hát a mi tapasztalatlan fiataljainknak), meg hogy »van itt két szép amerikás menyecske is, követem alássan« (amerikás azért, mert az uruk Amerikában van). A puskalövésnyi távolságot erőteljes csapásokkal sikerűit aztán 2 óra alatt megtennünk Szetéig (óh kedves drága kanyarulatok). Ezen az utón engerii fenyegetett ugyanaz a veszély mint előbb Horváth Kálmánt a »haraszti major« miatt. Elnökünk ugyanis oly szemeket meresztett reám, mikor másfél órai kiadós evezés után kérdésére, hog}r »ugy-e ez a falu már Visk?«, kijelentettem, hogy »az nem, hanem mindjárt Szetén leszünk!« — hogy ijedtemben majd bele- pottyantam az Ipolyba. Szinte látszott rajta, hogy azt akarná mondani (ha ugyan mérgében beszélni tudott volna), kogy őt bizony senki I ... fia ne tegye lóvá ! Pedig csakugyan akkor értük el Szetét. A falun túl szerencsésen átcipeltük hajóinkat a tizedik malomgáton s közben három szerényebb halászgáton (a csinálóik jó egészsége iránt meleg jókívánatokkal adózó Nagy Sándor fűszeres megjegyzései mellett) áttörtetve, d. u. 1 o 6- kor Viskre értünk. Ott a repülő hídnál kikötöttük. hogy az egész napi evezéstől elgémberedett tagjainkat kissé kinyújtóztassuk s egyúttal a bennünket Ipolyságon a Honti Sportklub kedves tagjainak társaságában már dél óta türelmetlenül váró Dezső barátunkat táviratilag értesíthessük a sok akadály miatt Ipolyságra előreláthatólag csak esti 9 —10 óra között várható megérkezésünkről. (Szerdai számunkban folytatjuk.)
