Váci Hirlap, 1907 (21. évfolyam, 1-102. szám)
1907-05-26 / 42. szám
Huszonegyedik évfolyam. 42. szám. Vác, 1907. május 26. VÁCI HÍRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken: egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Mária-Terézia-rakpart 6. Hirdetések ára □ centiméterenkint 8 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Telefon-szám 17. Kaszinónk és társadalmunk. Vác, máj. 24 Dacára, hogy magam mostani elfoglaltságom mellett kaszinóba nem járhatok, a kaszinó jövője iránt érdeklődöm, mert annak fentartását és fejlesztését nemcsak szórakozás céljából, de társadalmi közérdekből is szükségesnek tartom. Az egyesült kaszinó-kör mai minőségében nem felel meg a követelményeknek, mert egyoldalú, a hol csak azok találnak szórakozást, a kik kártyázni és billiárdozni szeretnek, de a ki más szórakozást és füstmentes tiszta levegőjű helyiséget óhajt, valamint nyugalmas olvasószobát igényel, az ne menjen egyelőre a kaszinóba. Nem akarok részletes indítványt tenni a kaszinó hangoztatott átalakítására vonatko- zólag, mert egyrészt arra nekem, — a ki eddig nem látogattam (s még talán sokáig nem látogathatom) a kaszinót, — legkevesebb jogcímem lehet, mégis kijelentem, hogy részben egyetértek a május 19-iki cikk Írójával, a mennyiben magam is hive vagyok a társadalmi erők tömörítésének, túlzott centralizáció nélkül. Minden közügyet szolgáló társadalmi, kulturális és hazafias szervezetet szervi összeköttetésbe hoznék egymással meghatározandó kapcsolati és független önkormányzati viszonyban egymás iránt, mert csak igy létesülhetnek hazánkban hatalmas társadalmi országos szervezetek, melyek képesek felvenni a harcot a minden téren szaporodó erkölcsi, társadalmi és nemzeti veszedelmekkel és ellenségekkel szemben. Ezen meggyőződésemnek már ismételten más helyen is kifejezést adtam. A magyar nemzetnek annyi külső és belső ellensége van s annyi veszély és baj rontja, bomlasztja egykori vezető, nemzetfentartó erejét, hogy minden jó magyarnak elszorul a szive, ha e fölött mélyebben gondolkozik és csak az nem esik kétségbe, a ki a haza- has érzésnek oly magaslatára tud emelkedni, mint dicső nagyjaink, a kik önfeláldozóan élni, halálig küzdeni és dicsőén meghalni tudtak a hazáért. Én a bajok között legnagyobbnak tartom fajunk keleties indolenciájából eredő társadalmi szervezetlenségünket. Belső ellenségeink, — nemzetiségek, — kiterjedt szervezetekbe tömörülnek ellenünk és évről-évre erősödnek, gyarapodnak. Ezzel szemben a mi társadalmi szervezkedésünk csak csigalépésben halad előre, v MiértV .„ .. Hosszúra terjedne bizonyításom, ha eme kérdésre lelkiismeretesen megakarnék felelni, azért a feltett kérdésre adandó feleletben nem terjeszkedem ki másra, csak arra, a mi bennünket, főszolgabirákat közvetlenebbül érdekel. Mikor az ákác virágzik. Nem tudom, sokan tudják-e, mily gyönyörű Vác környéke. A váciak talán megszokták, de mi idegenek gyönyörködünk benne. Ha ilyenkor, május-junius hónapokban künn járok a szabad természetben, oly megmagya- ráznatlan, oly kimondhatatlanul kedves érzelem jár át, hogy szeretném az egész minden- séget karjaim közé szorítani. A fenséges természet most legszebb ruháját ölti magára s bármerre járok, — utamra virágszirmot hűl la j t. Szerelmese: a tavasz bájos tündére immár menyecske korát éli s báj és kellem ma százszorosán fokozottabb mértékben hatja át az egész mindenséget. Nincs hely a dicső természetben, ahol most ünnepet ne ülnének. Az élő teremtmények legparányibbja is hódolatát küldi a Teremtés urának zsámolyához. Mintha csak a természet követe volna — úgy száll csicseregve, trillázva a dalos kis pacsirta fel-fel az égboltozat felé. Kis szivének érzelmeibe elvegyi- tem az enyémet s úgy száll a dalos ajakról a fohász a mérhetetlen légtengernek legmagasabb régióiba. Itt körülöttem a csend oly végtelen, az idillikus táj szemléletében nem zavar meg semmi. Itt, csak itt találjuk lel az óhajtott nyugalmat, melyei a zajos világ oly ridegen megtagad tőlünk. Itt ismeretlen a bűn, A magyar társadalomban soha nem volt összetartás, most sincsen meg. Számtalan válaszfal különíti el a hazafiakat egymástól. Vallás, politikai különbség, állás, rang, társadalmi osztály, foglalkozás és vagyoni állapot mindmegannyi elválasztó vonal, mely a magyart a magyarnak idegenné, ellenségévé teszi. Ez a mi társadalmi kórságunk, a mit meg kell gyógyítani, ha ezt az országot továbbra is megtartani és a magyarságnak elsőbbségét ebben az országban továbbra is biztosítani akarjuk. Kétséget sem szenved, hogy minden jó magyar ember szívesen tenne, működne, ha tudná, hogy mivel járulhatna hozzá ezen nemzeti cél megvalósításához, de vezető és iránytű nélkül a rengetegben a járatlan utas nem tudja magát tájékozni és céltalanul csüggedten bolyong s csak ösztönére bízza lépteit és sorsát. így bolyongnak, — mint a vezető és iránytű nélkül elindult utasok a rengetegben azok a hazafiak, a kik lelkűk szózatára nem hallgatva, saját szűk hatáskörükben visszavonultan — elszigelten élik napjaikat s bár legjobb tudásuk szerint teljesítik hivatalos és egyébb elvállalt polgári, valamint családi kötelességeiket; a magyar társadalom szervezése; az egységes magyar nemzeti állam és ebben a magyarság elsőbbségének biztosítása érdekében minden oly törekvés ellen, Dal egy katonáról. Az útszélen vén eperfa, baka lóg rajt’ felakasztva . . , Gazda lyánya, árva legény : sok szerelem, kevés remény. Esküdik a lány ... a csókja szegény legényt csak biztatja. Hej! szegény sor a szegényé! Szivet adhat: vére másé. Őszre gondol lakodalmat, — viszik őszre katonának. Katonának kaszárnyába, szeretőjét mátkaságba. . , . Mással tartja lakodalmát . . . Hát ő ? . . . Felkötötte magát. Viszik a lyányt esketőre; szegény bakát temetőbe. Száz kiséri, lábuk dobban; pereg a dob, lágyan, halkan. Szól utána rezes banda . . . Szomorú a vigassága. A kürt harsog, puska ropog . . . Már húzzák is rá a hantot . . . Hát a leány ? Halvány, sir tán ? . . . Kacag, táncol lakodalmán . . . Kardos J'inos. itt a lélek hófehéren emelkedik ki a vadvirágos környezetből. S én mit tehetnék mást . . . imádkozom. Azután felmegyek a »hétkápolná«-ra s tekintetemet végigjáratom a fenséges tájon. Előttem terül el a történelmi nevezetességű Vác városa, melyet a kanyarogva hömpölygő Dunafolyam környékez. Távolabbi községeknek apró fehér házai, a kupolás nyaralóknak bádogtetői fürödnek a fénylő napsugárban. Lenn a síkon rengő-ringó kalásztenger ejti csalódásba a szemlélőt, mintha csak a közel lévő vén Duna unta volna meg a szolgaságot s kitörve medréből, idáig hömpölyögnének hullámai. Alig tudok megválni e kedves tájképtől. Hófehér virágok özönével elborított akácfasor között vezet utam a »Liget« felé. A szorgalomnak jelképezői ezernyi ezer apró kis méh döngicsél az illatos virágok között s szívja az isteni nektárt. Szinte elhódít a kábító illat, mely a virágokból árad szerte... Tudja Isten miért, olyan melanchólikus hangulat fogott el. Szeretnék ismét a 18 év vidámságával, derült gondolkozásmódjával bírni. Akkor is igy virágoztak a fák s ily bóditó illatot leheltek, de hát azért az mégis más volt. Vidám hölgyek társaságában barangoltunk erdőn-mezőn, tépdestük az ákác levelét s tőle kérdeztük, szeret-e >0« Vagy nem V
