Váci Hirlap, 1906 (20. évfolyam, 2-99. szám)
1906-11-07 / 86. szám
VÁCI HIKLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken: egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső Szerkesztőség és kiadóhivatal: Mária-Terézia-rakpart 6. Hirdetések ára □ centiméterenkint 8 fillér, többszöri hirdetésnél árkedvezmény - Nyilttér sora 60 fillér. A váci rendőrség átszervezése. q /Három cikk J Vác, nov. 10. III. A rendőrség hivatása a preventív intézkedések megtételében áll. Nem az a fő, hogy a tolvajt, rabló, gyilkost elfogja, hanem, hogy olyan előzetes intézkedéseket képes legyen tenni, hogy sem tolvajlás, sem rablás, sem gyilkosság meg ne történhessék. A modern reformátorok, kik ezt megelőző közrendészetnek nevezik, ebben az irányban iparkodnak fejleszteni a köztulajdon és vagyon legfontosabb intézményét, ezen, a mondhatni ideális magaslaton szeretné látni a rendőrséget. Hol tart Vác a rendőrségével ? Ebből a nézőpontból tekintve határozottan mondhatjuk, hogy nekünk nincs rendőrségünk. És ha a mindig takarékos pénzügyi bizottság egyszer azt az indítványt tenné a képviselőtestületnek, hogy a mai rendőrséget ineg kell szüntetni, mert nincs rá pénzünk, tessék elhinni, nem mondana valami nagyot, nem vesztenénk sokat, közbiztonsági állapotaink nem romolhatnának jobban. Mert közigazgatási teendőket hivatalban el lehet végeztetni sokkal kisebb létszámmal, nem kell hozzá sem kard, sem puska, sem uniformis, sem mindezek viselője,’ *a polgárság zaklatására kitalált kihágási ügyekben agyon hajszolt szegény rendőr. A nevetségesig nem akarjuk vinni ezt a komoly dolgot. A rendőrségre nagyon is szükségünk ; i van, főleg mióta a főváros mellett elfoglaltuk azt a kétes értékű pozíciót, mit évtizedeken át a fővárosi rendőrségnek külterületekre való kitolásáig Újpest töltött be. A mi söpredéket a főváros közvetlen közeléből hajtottak ki, az ma már a mi ajtónkon kopogtat. És még jó, ha kopogtat s nem visz el valamit. A mi városunkban levő rendőrségnek kötelessége, teendője, felér egy 50 ezer lakossal biró város rendőrségének munkájával azért, mert élvezzük a ‘főváros közelségét. És csodálatoskép rendőrintézményünkben elmaradottabbak vagyunk egy 6—8 ezer lakossal biró városnál, a hol megfelelő rendőrtisztviselői karon kivül legalább is annyi rendőr őrködik, virraszt a közbiztonság fölött, mint Vácon. A mit elmulasztottak a múltban, évtizedek hibáit, ezt kell most már gyorsan pótolni. A rendőrség lokozatos fejlesztéséről elfeledkeztek (azt egyenesen rosszakaratúlag mellőzték, ámde a kritizálásról, csodálatoskép, nem lettek le) és most ott állunk, hogy mindazt, a mit ma kér a rendőrkapitány, azonnal megkapnók, sem lennek sok. Csak éppen, hogy eljuthatnánk oda, hogy igényeket támaszthatnánk a váci rendőrség iránt. Mert ma követelni valamit ettől a rendőrségtől, igazán méltánytalanság. Helyes, jó és igaz mindaz a mit e sojok elmóndanakT'válaszoljak a varos vezetői. Ámde, folytatják, a mi városunk szegény, a folyton növekvő terheket a mai pótadóval meg nem bírjuk. I Ne ijeszgessünk a pótadó felemelésének révarmesterek futva sietnek a márványlépcsőkön föl és alá . . . Apródok és egyéb udvari urak tolonganak selyem köntösökben a galériákon s tompított hangon kérdezősködnek uj hírek után ... A széles lépcsőcsarnokban könnyektől ázott arcú udvarhölgyek hajlonganak egymás előtt és remekül csipkézett zsebkendőkkel töröigetik szemeiket. A narancskertben a doktorok népes gyülekezete értekezik. A kis dauphin nevelője és lo vászmestere az ajtó előtt jár le s föl, várván a konferencia eredményét. Kuktafiúk mennek el mellettük, — köszönés nélkül. A lovászraes tér úr pogányul káromkodik, a nevelő úr Horatiust recitálja . . . Közben, az istállók felől, hosszantartó, panaszos nyerítés hallatszik. A kis dauphin fakója hallatja hangját; a lovászgyerekek ugyanis megfeledkeztek róla s ő, szegény, üres jászol előtt siránkozik. És a király ? Hol van őfelsége, a király ? . .. A király a palota végén egy szobába zárta magát ... A felségek nem szeretik, ha sírni látja őket valaki ... A mi a királynét illeti, az egészen más . . . Ott ül a kis dauphin ágya szélén, szép arcát könnyek zápora füreszti és zokog, épen úgy, mint azt egy kékfestő felesége tenné. Csipkés párnák között, lehunyt szemekkel nyugszik a kis dauphin; fehérebb, mint a párnák . . . Azt hinné az ember, hogy alszik ; de nem. A kis dauphin nem alszik . .. Megfordul anyja felé s mikor látja, hogy sir, igy szól hozzá: mével, mert ismerjük a hangulatot, a legrokonszenvesebb eszme is gyülöltté válik, ha 60 70 percentes pótadóról beszélünk. Szerencsére a rendőrségünket átszervezhetjük, mert a fedezetet egy uj hasznos, a főváros közelében nagyon is fontos intézmény felállításában megnyerjük. Értjük ez alatt a modern bejelentő hivatal felállítását. Nem fejtegetjük a bejelentő hivatal kezén fekvő szükségességét, ismeretes, mily fontos1 segítő eszköze a rendőrségnek, hatóságnak és magános feleknek. Csak azt állítjuk szakemberek véleménye alapján, hogy egy húsz ezer lakosú város 4-5 ezer korona bevételt produkálhat bejelentő hivatalából. Tessék megkérdezni a budapesti rendőrség bejelentő hivatalától, igy van-e ? Ha ezt a jövedelmet fordítjuk a rendőrség fejlesztésére, egyelőre teljesen elég lesz. Ebből az összegből jut a tisztviselői kar szaporítására, jut a rendőri fizetések rendezésére, még szaporíthatjuk is a rendőilegénység létszámát. Kérjük a város vezetőit, hogy midőn elintézésre kerül a rendőrkapitány sürgős és fontos előterjesztése, akkorra informáltassa magát a bejelentő hivatal jövedelmezőségétől. És akkor a város különös anyagi megterheltetése nélkül hozzá foghat _a^váci rendőrség jtf ssecv^éSéhez, a mivel késnünk még áldozatok árán sem szabad, mert az elmúlt évek hibái és mulasztásai egy gyárvárosnak fejlődő egykor csendes vidéki városban könnyen megboszulhatják magukat. „Királyné asszony, miért sir? Valóban azt hiszi, hogy meg fogok halni ?“ A királyné felelni akar, de zokogásba fullad szava. „Ugyan, hát ne sírjon, királyné asszony : elfelejti, hogy én vagyok a dauphin s hogy egy dauphin nem halhat meg ilyképen . . .“ A királyné még jobban zokog s a kis dauphin félni kezd. „Holla!“ kiáltja, „én nem akarok meghalni és majd teszek róla, hogy a halál a lábát ide be ne tegye. Azonnal jöjjön negyven erős testőr s álljanak őrt ágyam körül! ... És száz nehéz ágyú legyen éjjel-nappal golyóra töltve ablakom alatt, mellettük j égő kanóccal álljanak a tüzérek 1 És jaj a halálnak, ha közelembe merészkedik ! . . .“ Hogy kedvére tegyen a királyi gyermeknek, parancsot int a királyné. S már is hallani a nehéz ágyúk dübörgését s már is itt van a negyven erős testőr; mindegyiknek kezében szöges buzogány és szakállas lándzsa. A dauphin megismeri az egyiket s nevét kiállja: „Péter, hé! Péter!“ A vén marcona egy lépést megy az ágy felé. „Én szeretlek téged, öreg Péterem . . . Jöszte csak, mutasd a kardodat . . . Ha jön a halál, hogy engem elvigyen, agyon kell, hogy üsd, érted ?“ Felel az öreg: „Igen monseigneur . . .“ És két nagy könycsepp pereg le zordon orcáján. E pillanatban lép be az udvari pap, a kis dauphinhez megy és susogva beszél neki Képek a jelenből. (Egy poétának.] Régen volt az, nagyon régen mikor szamár járt a jégen s eltörött a lába. Szamársága ebből tanult, eszében van mindig a múlt, már nem olyan kába. Te már hányszor jártál pórul, hányszor estél lé a lórul, melyre nem vagy méltó. Hadd őt békén, hadd repüljön, hátára csak olyan üljön, kit megtűr e szép ló. A. L. Balladák prózában. (Daudet A.) I. A dauphin halála. A kis dauphin beteg, a kis dauphin meg fog halni ... A birodalom összes templomaiban éjjel-nappal ki van téve a szakramentum és az oltárokon nagy gyertyák égnek, . . . hogy a királyi gyermek meggyógyuljon. Bús csend ül a székváros utcáin, nem zeng már harangszó, a kocsik lépésben járnak ... A várpalota kapuinál kiváncsi polgárok álldogálnak s csodálva nézik a rácson keresztül az aranyos ruhájú, jól táplált testőröket, kik fontoskodó ábrázattal járnak, kelnek az udvaron. Az egész palota lót-fut . . . kamarások, ud
