Váci Hirlap, 1906 (20. évfolyam, 2-99. szám)

1906-10-31 / 84. szám

2

Váci Hírlap

kígyóinak a lángok szerte az országban, a szegény mécsese, a gazdag ivlámpása. Zúgnak a harangók minden vallás templomában. És fölbúg és felsír a tárogató is, százados fájdalom, szivszoritó öröm szólal meg most benne. Dü börög a vonat, keresztül jöttek már a nagy magyar rónán. És mikor hazaér, szünetel a munka, elhallgat a vásári zsivaj, ünnep van, hatalmas nemzeti ünnep nagy Magyarországon. Egy érzésben forr össze az egész nemzet, megmozdul az ország. Leszedjük kertünk utolsó rózsáit, minden virágszá'át, hogy odahintsük nagy fejedelmünk elé. Zarándokol a nép a koporsóhoz, leborulunk a fölre im az egész ország és a szeretet, a tisztelet, a hála hangján, örömkönnyel a szemünkben rebegjük Isten hozott Urunk, édes fejedelmünk. A kuruc nótának igaza van: Rákóczi ma feltámadásában nagyobb és hatalmasabb, mint életében volt. Ütja diadalát, övé az egész Magyarország, nincs labancság sehol, a törvénytárból az a piszkos lap kitépve, koporsóját törvényhozók őrzik és széles e hazában, még a legkisebb faluban is ünnepük emlékét.

Ünnepelünk mi is, Vác városnak népe! Váljon mit ünnepeljünk, minek örvendezzünk? Ünnepeljük a magyar nemzet erejét és dicsőségét, a magyar kérdés diadalai, az eszme győzelmét, mely feltámad a sírból, széttöri a köveket és bilincseket és diadalmenetben hozza haza messze idegenből a nemzet nagyjait, Rákóczi Ferencet és Tökölit, Zrínyi Ilonát és Bercsényi Miklóst kik hazájukat mindennél jobban szerették, érte mindent áldoztak és inkább száműzetésbe mentek, inkább a hontalanság keserű kenyerét ették, de az eszmét, melyért éltek, soha fel nem adták. Ünnepeljük számüzöttjeink, bujdosóink és vértanúink nemes emlékét, kiknek könnyeiből, szenvedéséből és véréből fakadt a magyar szabadság fája. a nemzet ereje.

Ünnepeljük azokat a jó tulajdonságokat, melyek a magyar fajnak sajátságai s melyeknek köszönhetjük, hogy annyi szenvedés után él nemzet e hazán.

Itt ezen a földön a nyugat mesgyéjén, hazánk és fajunkra országunk szerencsétlen fekvése a csapások és szenvedések egész özönét zúdította. Kezdte a tatár, folytatta a török és német. Hazánk úgyszólván az ellenség torkában fekszik — miként ezt már Verbőczi is felismeite, — és ép ezért egyik kezünkben mindenkor a kardot kellett tartanunk. Hogy ennek dacára mégis megmaradtunk, köszönhetjük a magyar faj végtelen szabadságszeretetének. A magyar türelmes nép, tiszteli uralkodóját, nyugodtan viseli a szenvedések terhét, de mikor önállósága, független államisága forog kockán, nem ismer türelmet, feltámad ellenségei ellen, bárki legyen is az. Az ókori történelem feljegyzi azt az érdekes esetet, hogy mikor Cirus, a hatalmas perzsa király Kroesust a líbiaiak gazdag fe,edelmét csatában legyőzte és seregével behatolt ennek fővárosába, egy közkatona — nem ismerve Kroesust — meg akarta őt ölni Ekkor a király néma fia — kit életében senki még beszélni nem hallott — mindenek bámulatára megszólalt, rákiáltott a katonára: ne bántsd a királyt. Ehhez a néma gyermekhez hasonló a magyar nemzet sorsa. Némán, megadással tűrte a százados szenvedéseket, de valahányszor önállóságától akarták megfosztani, fegyvert ragadott minden alkalommal, hogy odadörögje bántalmazójának: ne bántsd a magyart. Éppen ennek tulajdoníthatjuk azt, hogy történelmünkben bizonyos korszakok, mondhatjuk szóról-szóra megismétlődnek,ugyanazon ellenség ellen, ugyanazon okból fog fegyvert a nemzet. Vegyük a Bocskai, a Bethlen, az I. Rákóczi György, a Tököli Imre, a II.

Rákóczi Ferenc vezérlete alatti és az 1848 —49-es önvédelmi harczokat. Mintha Bocskai István feltámadna, mintha a lelke élne Rákócziban, Kossuthban. A magyar nem tett úgy, mint a bosnyák bégek, hogy muzulmánokká lettek, csakhogy életüket megmenthessék, nem tett úgy, mint a csehek, kik egy elvesztett csata — a fehérhegyi ütközet után belenyugodtak abba, hogy az örökös tartományok sorába soroztassanak. Vesztettünk mi is csatát, de a nemzet helyt állott mindig egész a vérpadig. Belekerültünk mi is a német uralom pókhálójába, de harcoltunk, szembeszálltunk a pókkal, valahányszor a hálót szorosabbra akarta fűzni, néha néha jól meg is tépáztuk és az eredmény az, hogy élünk ma is és önálló államiságunk, teljes függetlenségünk ma már nem tartozik a lehetetlen ábrándok közé, hanem a közel jövő reménye.

Miért küzdött a magyar ? uralkodója ellen : nem soha csak is alkotmányáért. Szabadságságharcaink mindig önvédelmi harcok és ha becsületes békével kínálták meg a nemzetet, szívesen fogadta, letette a fegyvert, feledte a múltat.

Bocskait a török mindenáron magyar királylyá akarja koronázni, koronát küld neki, de ő ezt elutasítja. Bethlen Gábornak a kezében van Szent István koronája és mégis legnagyobb diadalaiban is mikor övé egész Magyarország elutasítja barátai kívánságát, hogy a koronát a fejére tegye. Il-ik Rákóczi Ferencnek kétszer is felajánlják a lengyel királyi trónt, de ő azt feleli, hogy nem azért fogott fegyvert, hogy király legyen, hanem nemzete szabadságáért. És Il-ik Rákóczi Ferenc egyedüli céljának a becsületes békét tekinti, csak mikor látják, hogy Bécscsel megegyezni nem tudnak, mondják ki az ónodi országgyűlésen a Habsburgok detronizációját, azonban a trónt be nem töltik. Rákóczinak eszébe sem jut, hogy magát királylyá választassa. Ugyanez az eset ismétlődik 1849-ben is. Hányszor volt az uralkodó család veszedelmes helyzetben, a magyarság az ilyen alkalmakat sohasem használta fel elszakadásra, sőt védte uralkodóját. Mária Terézia trónraléptekor mi lett volna Ausztriából az erős magyar karok nélkül. Napoleon hiába csábította a magyarságot elszakadásra. A nemzet csak azt kívánta, hogy élni engedjék, szabatiságát ne bántsák. Pedig de sokat bántották. Szembeszállnak már trónralépésükkor a nemzettel az örökösödés jogát vitatva. És azóta történelmünk minden lapja vérrel, könnyel van tele. Egy nemzetnek sincs annyi vértanúja, mint a magyarnak. Egy nemzet sem szenvedett a múltban annyit, mint a magyar. Csoda hogy élünk, csoda, hogy itt vagyunk. Ha egy kicsit megerősödött a nemzet, közénk dobták Bécsből a felekezeti viszály üszkét, hogy — mint ők mondták — egyik farkast a másikkal pusztittassák el s hogy a hitvédelem hangzatos jelszava alatt rabszolgaságba vethessék nemzetünket. A töröktől dehogy is védelmeztek meg, pedig ezen reményben csatlakoztunk Ausztriához 1526-ban, sőt ránk hozták a törököt. Nemcsoda, ha a nemzet gyakran a pogány törökkel szövetkezett szabadsága megvédése végett a pogánynál százszorta pogányabb német ellen. Szövetkeztek a törökkel nemzetünk ellen, felmenteni hazánkat, dehogy is akarták, példa reá a vasvári béke és Buda talán még ma is török kézben lenne, ha nem féltik Bécset és Ausztriát, ha nem kényszeríti őket a keresztény nyugat élén a pápával az erélyes fellépésre. És mikor Budát felmentették, nem volt köszönet benne. Felmentették, de nem Magyarország, hanem az osztrák császár számára, nagy ára volt annak, életünket kívánták érte cserébe.

És a mi minden magyar lekét büszke önérzettel töltheti el: az időszakonkint megismét• lődő szabadságharcok története örök büszkeségünket képezheti. De valamennyi szabadságharcunk között a legeszményibb, a legönzetlenebb a Rákóczi Ferenc szabadságharca, mig az előbbi felkeléseknél a vallási viszály megosztja a nemzetet és nagy szerepet játszik, addig a Rákóczi-féle szabadságharcban nincsen' vallási kérdés, az egységes nemzet fog fegyvert a szabadság védelmére. Gyönyörűen domborítja ki ezen gondolatot a szécsényi országgyűlés emlékére veretett érem köiirata : a vallások egyetértése a szabadság által létesítve.

Kimagaslik a Rákóczi Ferenc szabadságharca a benne résztvett tömegek óriási számánál fogva is úgy, hogy bátran mondhatjuk, hogy táborában volt az egész nemzet. És végre kimagaslik az a szabadságharc vezérének, Il ik Rákóczi Ferencnek szeplőtelen, patyolattisztaságú jelleme és drámai, tragikus sorsa által. Ő igazán született szabadsághős, kit neve, családjának története és életének körülményei majdnem öntudatlanul, sőt kezdetben akarata ellenére tesznek a mozgalom vezérévé, hogy azután becsülettel helyt álljon egész a száműzetésig. Mint gyermekifjú résztvett hőslelkű anyja, Zrínyi Ilona oldala mellett Munkács-vár ostrománál, a hol a vár védelmezőit szónoklatokkal biztatja a kitartásra.

A bécsi kéz már kora ifjúságában belemarkol élete sorsának intézésébe, feldúlják családi nyugalmát, elszakítják anyjától, nővérétől, külföldre viszik, idegenben neveltetik, hogy kiöljenek szivéből minden cseppnyi magyarságot. Mint 20 éves ifjú tér vissza hazájába, hogy átvegye óriási birtokainak kezelését. Magyarokkal nem is érintkezik, német ruhát hord, idegennek mutatja magát, közönyös, hideg marad a magyarság minden szenvedése iránt. A tömeg azonban, mely forrong és elegedetlenkedik s mely csak alkalmas vezért keres, imádja a fiatal Rákóczit. Őt tekinti vezérének és erőszakkal akarja a mozgalom élére állítani. A tervről ő idejében értesül, Bécsbe siet, hogy tisztázza magát, ajánlatot tett, hogy végleg elhagyja Magyarországot, cseréljék el birtokait osztrák birtokokkal. Bécsben lenézik őt, semmibe sem veszik, ajánlatát elutasítják, azonban folyton kémekkel veszik körül és lesik az alkalmat, hogy mikor tehetik ártalmatlanná. Az alkalom nem késik sokáig. Mikor Bécsből csalódottan visszatér, vadászatokon tudomást nyer a magyar nép szenvedéseiről, a tömeg forrongásáról, a nemzet száz bajáról, feltámad lelkében magyar érzése és Bercsényi Miklóssal az ungi főispánnal elhatározzák, hogy XIV-ik Lajos francia királytól segítséget kérnek a fölkelés megindítására. A követ, kit a titokba avatnak, a bécsi udvar fizetett kéme és a levéllel egyenesen Becsbe megy. Rákóczit mielőtt menekülhetne, fiatal neje oldala mellől hurcolják börtönbe, hol feltétlenül nagyatyjának, Zrínyi Péternek sorsára jut, ha neje és nővére Lehmann Gottfréd százados segítségével meg nem mentik őt. Rákóczi a börtönből menekül, szabaditója azonban kegyetlen halállal lakói szabadulásáért. Tehetetlen dühében az udvar felnégyelteti őt, holttestének részeit darabonkint húzzák bitófára, hol heteken keresztül a varjak eledeléül szolgál. Akkor a mikor Rákóczit ünnepeljük, méltó, hogy kegyelettel emlékezzünk meg a magyar történelem ezen önkéntelen vértanújáról is.

Rákóczi szerencsésen Lengyelországba menekül, hol a bujdosó Bercsényi Miklóssal találkozik.

E közben Magyarországból felkeresik őt Szalontay János es társai, megismertetik őt