Váci Hirlap, 1906 (20. évfolyam, 2-99. szám)
1906-07-18 / 55. szám
Huszadik évfolyam. 55. szám. Vác, 1906. julius 18. VÁCI HÍRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken: egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső Szerkesztőség és kiadóhivatal: Mária-Terézia-rakpart 6. Hirdetések ára □ centiméterenkint 8 fillér, többszöri hirdetésnél árkedvezmény. — Nyilttér sora 60 fillér. Julius 17-én. Vác, július 17. Ötvenhetedik évfordulóján a szabadságharc három napos váci csatájának lélekben felmagasztosulva, áhitatos szívvel járultunk a pompázó természet közepén álló néma emlékoszlophoz, mely magyar embernek oly sok fájdalomról, dicsőségről, reménykedésről beszél. A hétkápolna kis harangjainak hivó szava magyar sziveket vitt a misztikus boltivek alá, a hol Bitesek István apátkanonok-plebános szolgáltatott gyászmisét az elhunyt hősök lelkiüdvéért és az ipartársulat kis dalárdája Jakab karnagy vezetése alatt megható gyászdalokat adott elő. Megteltek ünneplő, emlékező közönséggel a hétkápolna padsorai s nemcsak férfiak, de nők is nagy számban voltak jelen a város csendes fogadalmi ünneplésén. A mise után mindannyian a honvédszoborhoz vonultak. Hatalmas zöld lombok takarták a -/.obor éleit, négy oldalán pedig a város sziliéiből koszorút állított a kegyelet. Az ipartár.SUlftj dalárdája precízen, lelkesen elénekelte a Szózatot, mely ulan Bárdos Ernő városai fogalmazó tartott szép emlékbeszédet. A beszéd választékos szépségét növeli, hogy a szónok átérezve annak magasztos tártaimét, lelkesedve, lelkesítve tudott szólni az ünneplő közönséghez imigyen: Ezer évvel ezelőtt foglalta el a magyarság ezt az országot: ötszáz esztendőn keresztül élt itt, mint Európa egyik független szabad nemzete. Húsz év múlva azonban már négyszáz Julius 17. Vácon. Itt, ezen a tájon hullottak el hősök s porladoztok néma siri éjszakában. Ez a völgy és róna régi ismerősök, nemes büszkeségünk ez édes hazában. Minden virág, fű, fa, egy-egy fejfa nékünk, melyre halhatatlan nevetek van Írva. Szentelt sírotokhoz kegyelettel lépünk nem fájdalom, de örömkönyet sírva. Mert feltámadásról susog itt a szellő s örök dicsőségről zeng dalos madárka, koszorút hord rátok sárga ősz, ha eljő, zendülő tavasz, ha kellemét kitárja, az a kis patak, mely véretekből áradt, zsongó habjaival nevetek susogja. S egyszerű sirhantnak fűve kiszáradt, millió szivek hű emléke bevonja. A megyar szabadság dicső templomának Veték meg e tájon egyik alapkövét, kik áldozni szentelt küszöbéhez járnak, oltárrá tevék a hősök temetőjét. Egy szent fogadásra nyílik itt meg ajkunk, millió ajk zengi vissza e hazában: Ügy lássék meg Isten áldása is rajtunk, a mig híven járunk őseink nyomában. Langy reggeli szellő leng e tájon végig, névtelen hősöknek vidd emlékét széjjel, halhatatlan hirök szálljon föl az égig, harci riadóként versengve a széllel. Dalnok énekelje Vác város regéjét, édes anya szőjje altató dalába: esztendeje lesz annak, hogy ez a szabadság szerető, önálló államiságra teremtett nemzet — rab. Fel-fel derült ugyan a magyar szabadság hajnala a kuruez idők harcaiban, de e hajnal pírja sohasem érlelődött déli napfénynyé, bár pirosságához százezrek vére szolgáltatta a festéket. És ez a rabság a nemzet lelkén égő, fájó sebet ejtett, mely csak 1848/9-ben talált gyógyulást. Függetlenségünk napja ekkor szikrázva kelt föl és habár tűztöl, vértől árnyalva, fényesen tündökölt másfél éven keresztül. Három és egy negyed százados szolgaság után ismét szabad volt ez a nép, ez az ország néhány hónapig. Szabad volt csak azért, hogy megmutassa a világnak, csodával határos harci erényeit, hogy behegessze a háromszázados sebet. Szabad volt azért, hogy a harcban, a golyó, az akasztófa, a börtön által elveszítse legjobbjait, félisteneit. Szabad volt azért, hogy ismét rab legyen s a régi seb százszoros fájdalommal tépődjék fel újra. Ennek a dicsőségteljes, de szomorú befejezésű időknek emlékét ünnepelni jöttünk ide, ide, a hol félszázaddal ezelőtt a honfi vér folyt patakokban, magyar holttestek hevertek garmadáin; e megi&v"Vr.'.f . v. .j műmén ' bokra, fűszála ádáz tusák emlékéről susog, melyen oly sokan estek el a független, szabad Magyarországért. És azért jöttünk ide épen ma, mert ez a nap évforduló. 1849 julius 15, 16 és 17-én ugyanis, tehát őtvenhét évvel ezelőtt, a Váctól Szódig elterülő halmokon, téreken vívta meg a magyar sereg a szabadságharc egyik nagy ütközetét, mely a harmadik Régi dicsőségünk szórja reánk fényét a hazáért meghalt hamvadók porába! Jeremiás Pál. A kapitány köpeny ege. Skerlitz kapitány nagyokat lépve és szuszogva törtetett tel a „kis lány“-hoz a negyedik emeletre. Skerlitz kapitány tüzér volt s pártfogolta a „kis lányt.“ Hogy kiféle-miféle volt ez a lány, azzal még a nagy körúti bérház lakói sem voltak egészen tisztába, pedig azok mindent szoktak tudni. A bérház köztudata szerint a leány ösztöndíjas szininöveridék volt és Margitnak hívták. A kapitány azonban egyszerűen „kis lánynak“ szólított i, csak néha, bizonyos ellenőrizetlen pillanatokban nevezte Gretchennek, de ilyenkor a kapitány rendkívül ünnepélyes hangulatban volt s mikor a pocakos kapitányt ünnepélyes hangulat szállta meg, még a privatdinerjét is Herr Johannák szólította. Skerlitz kapitány nagy kardcsörömpölések és szuszogások közt feljutott végre a negyedik emeletre. Nagy robajjal nyitott be a kis lányhoz, a mikor hirtelen egy ember rohant el mellette. Az előszoba homályos volt s igy a kapitány nem láthatta, ki volt az illető s mire jobban megnézte volna, már be is volt téve mögötte az ajtó. De a kapitány is fogva volt. A rejtélyes alak sietségében az ajtóval becsipte a kapitány úr köpenyegének bal szárnyát. Hopp! az ajtó hirtelen újra kinyílt s a kapitány előtt egy önkéntes állott saját ezredénapon itt e szobor táján, a Gombás hidjánál, a város kapujánál volt a legvéresebb. Ma ötvenhét éve annak, hogy a magyar sereg három napig tartó heves küzdelem után elvesztette itt az oroszokkal szemben a csatát. Emlékezésünk azonban nemcsak vesztett csatákat fog találni. Szabdságharcunk történelme oly eseményeket és tényeket is tár elénk, melyek büszkeséggel töltik el lelkeinket. A 48-ki országgyűlés lefolyása, a márciusi ifjak működése, Kossuth Lajosnak, honvédtábornokainknak szereplése, munkája szinte megfoghatatlan méretű ; a honvédseregnek isaszegi, branyiszkói, szenttamási, budai fegyvertényei pedig bámulatra ragadták egész Európát. — E mezőhöz is, mely bennünket övez nemcsak a vereség, de a diadal emléke is fűződik, hiszen 1849 április 10-én Damjanich vezetése alatt itt aratott fényes győzelmet a honvédsereg az osztrák ármádia fölött. Hiábavaló volt a hősiesség az emberfeletti munka; tudjuk, hogy szabadságharcunk leveretett. Ismerjük Világos, Arad, Neue Gebäude Kufstein, az ötvenes évek történetét. A szolgaság járma nehezedett ismét a magyarra. A Tegi sen tehát kiújult megint. Azonban 1867- ben kiegyezett a nemzet és a dinasztia! Szabaddá lett újra a magyar, visszaállíttatott az alkotmány. A feledés fátyola borult a sötét időkre, a seb behegedt! Miért mondjuk tehát még most is, hogy 400 év óta rab a magyar! Vagy hiába haltak ezren és ezren vértanúhalált a magyarszabadságért ? Hiszen a vértanúság az eszme fél győzelme! Azt hitte a nemből. Az önkéntes haptákba vágta magát és jelentette: — Alázatosan jelentem a kapitány úrnak, becsiptem a . . . Mire Skerlitz kapitány emberevő tekintetet vetett az önkéntesre és ingerülten dörmögte: — Igen, látom ! Ön be van csípve . . . Azzal sarkon fordult és faképnél hagyta az önkéntest. A szobából a kis lány repesve szaladt a kapitány felé, a ki azonban összefont karokkal állott meg előtte és a lábát szétvetve, — harsogta : — Gretchen ! Ah! A kapitány ünnepélyes hangulatban volt. A kis lány tisztába lehetett a helyzettel. — Kapitány! — mondotta sietve szintoly ünnepélyesen és farkasszemet nézett a felsenbürgi Skerlitz család leghájasabb tagjával. — Ki volt az a tacskó ? — dörgött a kapitány. — Hogy ki . . . hogy ki . . . csevegte szaporán a kis lány. Már hogy ki ? . . . — Már hogy ki! — Hát... a cousinom ! Ezer menydörgős menkő! A kapitány felpattant, mint egy ágyúgolyó. Ilyen piramidális hazugság! — Lelövetlek mint egy verebet! A kis leány oldalt hajtotta egy kissé fejét és valami édes, huncut mosolyt röpített a kapitány felé.
