Váci Hirlap, 1903 (17. évfolyam, 1-46. szám)
1903-03-29 / 13. szám
Tizenhetedik évfolyam. 13. szám. Vác, 1903. március 29. VÁCI HÍRLAP Előfizetési árak : Egész évre ....................12 korona, j Negyedévre .....................3 korona. I Egyes szám ára .... 24 fillér. [ Megjelen minden vasárnap. VÁG ÉS VIDÉKÉNEK HETILAPJA. Kiadótulajdonos: Felelős szerkesztő: Kovách Ernő. Dercsényi Dezső. Szerkesztőség es kiadóhivatal: Papnöveldfe-utca 6. szám alatt. Hirdetéseket felvesz a kiadóhivatal. Nyilt-tér sora 60 fillér. A katonai követelések ellen. Vác, március 27. A katonai javaslat ellen, miként lapunk már jelezte, Vác város polgárságának nagy része s a kerület is megmozdult. A kezdeményezés az alsó és a felsővárosokban indult meg s dr. Morlin Zsigát kérték fel, hogy függetlenségi elvű társaival szervezze a mozgalmat, melynek végső eredménye múlt csütörtökön gr. Apponyi Albertnál, a képviselőház elnökénél járt impozáns küldöttség volt. Megemlékeztünk már a múlt vasárnapi népgyűlés előmunkálatairól s e helyen nem is annyira a közismert dolgokról akarjuk tájékoztatni lapunk olvasóit, mint inkább arról, melyek kellő tág keretben a fővárosi lapokban nem jelenhettek meg s a váci mozgalomnak színét, hatását adták meg. A múlt vasárnapi népgyűlés izgalmat keltett a város polgársága közt, a mi érthető is, hisz nálunk, ép úgy, mint az egész országban, csupán választások idején kél a politika nyomában nagyobb mozgalom. A vészteljes hírek, hogy többek közt egyesek nagyobb tüntetésekre készülődnek, könnyen hívőkre találtak s e mellett, hogy ki jön a függetlenségi képviselők közül és tart beszédet, általános megbeszélés tárgyát képezték. A Konstantin-tér kellő középén állott a tribün, a tér környéke Éjszakáim. Azt mondják, a múló idő begyógyítja a sebeket, és én mégis milyen régtől kínlódom már és szenvedek . . . Nap-nap után üldöz a sors s bánat reám még mennyi vár, mily borzasztók éjszakáim, bár csak tudnék aludni már ! . . . Kicsiny szobám olyan hideg, fejem mégis lázasan ég, álom nem jő szemeimre, éjfél pedig már elmúlt rég. Ily hosszúak éjszakáim Isten tudja mióta már, — mióta tári végkép letűnt éltemről a reménysugár. Szivem fáj ha rágondolok, hogy boldog már nem lehetek, hogy is lennék mikor a lány elhagyott már, kit szeretek . . . Imádtam őt, mint Istenét imádja a buzgó lélek — inig egyszer csak azt láttáin, hogy Ő már hozzám hűtlenné lett. Nagy csend honol mindenfelé: kis szobámban s künn az éjben, — pihen, alszik, minden, minden, csak én vág' ok mégis ébren. fel volt zászlózva, sőt azok is tiszteletkép kitették a zászlót, kik a mozgalommal teljesen egyet nem értettek. Meg kell jegyeznünk, hogy minden külön felszólítás nélkül a város számos házán kisebb s nagyobb zászló lengett hirdetve a tulajdonos, lakó független érzelmeit. Alig múlt el három óra, a Konstantin-tér mindinkább népesebb lett. Érdekes volt, hogy a kisváciak és az alsóvárosiak hatalmas zászlók alatt bandával egyszerre érkeztek a térre és találkozásukkor hatalmas éljenben törtek ki, a mi azt mutatja, hogy a kicsinyes érdekek eltörpülnek a nagy eszmék mellett. A közönség nagy része a vonathoz vonult ki a függetlenségi párt küldötteit fogadni. A „Honvéd“-tói kezdve egész a pályaudvarig tömve volt nemcsak a járda, de az úttest is, úgy, hogy az érkező kocsik csak a nagyszámban kirendelt rendőrök intézkedései után tudtak a pálya ház bejárójához eljutni. A pályaudvar előteréhez hasonlóan ép úgy tömve volt annak udvara. Mig amott a vidékről érkezett nagyszámú küldöttségek (Váchartyán, Vác- duka, Veresegyház és más községek nagy számmal voltak képviselve, de a hires függetlenség: Aszód senkit sem kü'dött) helyezkedtek el, itt láttuk a kisváci fehér ruhás leányokat s mig a vonat érkezett, hazafias nótákat húztak nekik a vidéki és helybeli bandák. A vonat kevés késéssel érkezett fél négy Most érzem csak, hogy mily árva s elhagyatott az én lelkem, most látom csak, hogy senkim sincs s hogy nem szeret senki engem. Assztalomon egy könyv hever, szerzője költő volt szegény, olvasgatva azt látom, hogy ót is tépte bús érzemény . . . Egy leánykát lángolóan, igaz szívből, hőn szeretett, de a leány elhagyta őt, s ő megőrült, annyit szenvedett. Gondolatim egymást űzik, fejem szédül, homlokom ég, már a nap is fenn az égen, de azért én nem alszom még. És ez igy megy nap nap után, s ki tudja rám még mennyi vár, mily borzasztók ez éjszakák, bár örökre alhatnék már ! . . . Jebb. A vén leány boszuja. Nem szoktam keresni, sőt kerülöm a ház- beli szomszédokkal való ismerkedést. S ennek dacára alig egy hétre rá, hogy elfoglaltam uj lakásomat, bejáratos lettem ahhoz a hosszú, száraz vén kisasszonyhoz, a ki ajtószomszédom lévén, beköltözésein után való napon kiórakor. A kis számú utasok közt rögtön látható lett Barabás Béla, BátTcay László és Krasznay Ferenc, kik egy első osztályú kocsiból szálltak le. Egy kis csoport — a rendező-bizottság •— a síneken fogadta őket s dr. Morlin Zsiga üdvözölte őket egyszerű, de lelkes szavakkal, melyre Barabás képviselő válaszolt. A mint a pályaudvar belső udvarán felhangzott az éljen, úgy adta tovább a künn állók roppant serege végig a Széchenyi utcán, a mely éljenzés egyre melegebb, hatalmasabb lett. Igen szép és impozáns volt a bevonulás. Ezernél többen lehettek, kik a képviselőket és a rendezőbizottságot körülfogtak, a kik ugyancsak lassan juthattak előre, mert a rövid utat a Konstantin-térig majd egy félóra alatt tették meg. A népgyűlés lefolyása nagyon is ismert, erre nem akarunk jobban kiterjeszkedni. Körülbelül négyezer főnyi hallgatóság foglalta le a tér nagy részét s tömve voltak a körül levő ablakok mindegyike. Dr. Morlin Zsiga megnyitója után Rátlcay László poetikus és tüzes beszéde következett, majd dr. Göndör Sándor terjesztette elő a határozati javaslatot, utána Krasznay Ferenc szólott. Boppant hatása volt a függetlenségi párt alelnökének, Barabás Bélának, kinek gyújtott minden szava, tetszés kisérte minden hasonlatát, mit semmi sem segített egy skatulya gyufával. Innét datálódik a barátságunk. A többi házbeiiekkel nem érintkezett s igy azzal hízelegtem magamnak, hogy Zombory Mária kisasszony jrokonszenvével tisztel meg. Nem élt valami bőségben, de a szükségnek se látszott nyoma szerény háztartásában. Mintegy félévi ismeretségünk után azzal tüntetett ki, hogy elmesélte nekem élete történetét. Nagyon egyszerű, de még sem mondható mindennapinak ez az ósdi történet. — Tizennyolc éves koromban teljes árván maradtam ; kezdte a vén leány. Atyám tanár volt ; anyam jó, de teljesen vagyontalan családból származott. Az én koromban még nem állt annyi pálya nyitva a nő előtt, mint ma és mikor szüléimét elvesztve anyagilag is minden támasz nélkül álltám, nem volt más választásom, mint az, hogy két kezem munkájával: fehérnemű varással szerezzem meg mindennapi kenyeremet. Még atyám életében ismerkedtem meg Som- vay Bélával, a fiatal tanárjelölttel, a ki, mint kijelentette, tisztességes szándékkal járt házunkhoz s atyám koporsóját jegyesem karján kisértem ki a temetőbe. Az esküvő attól volt függővé téve, mikorra Somvay Béla megkapja a kinevezését. Ha atyám életben maradt volna, ez hamarosan
