Váci Hirlap, 1903 (17. évfolyam, 1-46. szám)

1903-03-22 / 12. szám

Tizenhetedik évfolyam. 12. szám. Vác, 1903. március 22. VÁCI HÍRLAP Előfizetési árak : Egész évre ....................12 korona, i Negyedévre ................... 3 korona. Egyes szám ára .... 24 fillér. Megyeien minden vasárnap. VÁG ÉS VIDÉKÉNEK HETILAPJA. Kiadótulajdonos: Felelős szerkesztő: K.ovách Ernő. Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Papnövelde-utca 6. szám alatt. Hirdetéseket felvesz a kiadóhivatal. Nyilt-tér sora 60 fillér. Nemzeti Ideál. A szabadság szép ünnepén, Március­nak Idusán mikor múltakon merengünk és a 48-as idők dicső bőseinek emlékét ünnepeljük : hazáért rajongó lelkem a jövőbe tekint és kutatom, vizsgálom, hogy a magyar nemzet, melynek sza­badságáért hőseink egy ezeréven keresz­tül annyit és oly sokszor véreztek, mely­nek életére egy ezerév küzdelmének sö­tét éjszakája borul, nincs e ellenségtől, veszélyektől fenyegetve a közel jövőben? Szomorú a kép, mely szemünk elé tárul, mert a magyarságot minden ol­dalról veszély fenyegeti, A napjainkban minderősebben fellépő nemzetiségi moz­galom az, melytől hazámat, fajomat féltem. Nemzetiségeink, melyekkel ezt a szép hazát minden áldásaival egyetemben testvériesen megosztottuk, az elmúlt szá­zadok zivatarai között töröktől, tatártól vérünk hullásával megvédelmeztük, száz fejű sárkányként törnek ellenünk. Pedig megtaníthatta volna őket a múlt és különösen 1848., hogy ha a magyar­nak szabadsága, alkotmánya van, az annak jótéteményeit velük is megosztja, míg a magyar nemzet eltiprója békót ver az ő kezükre is. A tény az, hogy a nemzetiségi áram­latok sajtóban és közvéleményben való­sággal dühöngenek. A pánszlávizmus piszkos hullámai már-már elborítják az egész Felvidéket, lelketlen izgatok a jámbor tót népet ma­gyar hazájának gyűlöletére tanítják, orosz, cseh, amerikai pénzzel támogatva óriási propagandát fejtenek ki ellenünk és az elmúlt napok nemzetiségi bünpörei az izgatok munkájának szomorú képét tár­ják minden igaz hazafi lelke elé. Erdélyben és Biharban az oláhság nap- rói-napra nyomul előre, a magára hagya­tott magyarságot és székelységet részint felszíva, részint kivándorlásra késztetve. Egész faluk pusztulnak el; vándorbotot vesz kezébe a pap is, összedől az ek­lézsia, a magyarság egyedüli mentsvára, elnémulnak örökre a magyar templom harangjai, — miként Rákosi Viktor oly szépen megirta — és egy ilyen elnémult harang a magyarság egy-egy csatavesz­tését jelenti. A Délvidéken a pangermanizmus eszméi mételyezik meg derék sváb népünk szi­vét, az izgatás — mint a futótűz — iga- ! zán szemünk láttára terjed, bűnper bűnpert ’ ér és az elitéit izgatok a külföldet kia- j bálják tele állítólagos sérelmeikkel és olyba tüntetik íe! a lovagias magyar nemzetet, mint a nemzetiségek elnyomóját. Mit várhatunk a szerbek és horvátok- j tói? Azt, a mit 1848-ban kaptunk, hogy | zivataros időben az elsők lennének, a kik ellenünk törnek. Jóbarátunk sehol a világon, minden oldalról ellenségtől körülvéve, egész Euró­pában magára hagyatva küzd fenmara- dásáért a maroknyi magyar. S ha keressük az erős, hatalmas nem­zeti intézményt, mely jövendőnknek re­ménye, támasza legyen, ismét szomorú a kép. Talán egy erős, hatalmas nemzeti ki­rályság? Sajnos! Hunyadi Mátyás az utolsó nemzeti király óta uralkodóink nem értik meg a magyar nemzet szive dobbanását. Pedig ha odafennék kezüket a ma­gyar nép ütőerére, iia velünk éreznének bajunkban, bánatunkban, tapasztalhat­nák, hogy hűségesebb nép nincs, mint a magyar, ha szabadságát, alkotmányát tiszteletben tartják. A vagy talán kedves szomszédunk j Ausztria a támaszunk ? A közelmúlt na­pok eseményei mindenki számára meg­adják a tagadó választ. Külügyi képviseletünk ellopja a világ előtl államiságnnkat, nyelvünket, czime- rünket. Hadseregünknek csak a fiaink kelle­nek katonának, meg a pénzünk : egyéb­ként nem kell a magyar. Főuraink — tisztelet a kivételeknek — idegenek nyelvükben, nevelésükben, életmódjukban. Főpapjaink közönyösek, egyházaink nem eléggé magyarok. Pedig micsoda óriási eredménye volna annak, ha a magyar főpapság és az egyházak hatalmas szervezeteikkel a soviniszta magyar po­litika szolgálatába szegődnének. Középbirtokos osztályunk elpusztult. Minden magyar szivét szomorúság tölti el a gentry pusztulásán, mert vele a magyarság évszázados fája dőlt ki és az idegen kézre kerülő nemes kúriákon a végrehajtó dobjának pergésével örökre elnémult a magyar szó. Vármegyénk addig, mig a magyar ne­messég küzdelmének volt szintere: az alkotmány védbástyája volt. De ma — miként egy turóczszentmártoni, vagy aradi megyegyűlés szomorú tanúságot tesz róla — kakukfiak ülnek az ősi vármegye tisztes sasfészkében, a szeren­csétlen nemzetiségi törvény jogot ad ne­kik nem magyar nyelven is felszóllaini és a nemesség által kiküzdött szabad­sággal támadnak ellenünk. Kereskedelmünk nagyrészben idegen, iparunk keletkezőiéiben. A magyar paraszt, az Istenadta föld­művelő nép egyedüli reménységünk, bi- zodalmunk. Az a parasztnép, mely egy tenyérnyi földet ebből az édes hazából magáénak vall, az bölcsője és sirja, vele él és hal, az a parasztnép, mely kérges tenyerével egész nap a rögöt túrja, s melyet ez a kis rög örökre ideköt: ez a magyarság ősereje és örökkébugyogó forrása, ezek­ből támadt a Rákócziak és Kossuth had­serege, mert mindannyian elmentek, ha a haza hívta őket. Minden erőnkből ezt a népet kell erő­sítenünk, gyámolitánunk. De sajnos törvényhozásunkat és kor­mányainkat 1867. óta vétkes mulasztás terheli, mert édes keveset teltek a paraszt nép javára. A jobbágyság jármaiból fel­szabadult parasztság az uzsora karmai közé került teljesen eladósodott, Az élet gondjai, a sok adó, a keserű csalódások ennek az áldott népnek hitét is megin­gatják és az eredmény az, hogy pusztul a magyar saját hazájában. A terheket nem bírja, megütik a dobot sokszor egy zsák liszt miatt kicsiny por­tája, ősi birtoka fölött, vándorbotot vesz kezébe, szive megtelik keserűséggel ha­zája iránt és nehéz lélekkel elhagyja családját, hazáját. Százezrekre rúg évenkint a kivándor­lók száma, és pedig a legjobb, legma- gyarabb vidékekről. Faluk népteleriednek el, nincs katonasor alá való legénység. Sir a lelkem, mikor erre gondolok, mikor mi magyarok oly kevesen, elha- gyalvB vagyunk. S mindennek dacára

Next

/
Thumbnails
Contents