Váci Hirlap, 1903 (17. évfolyam, 1-46. szám)

1903-04-26 / 17. szám

Tizenhetedik évfolyam.

17. szám.

Vác, 1903. április 26.

VÁCI HÍRLAP

Előfizetési árak :

.Egész évre

....................12 korona.

Negyedévre 3 korona.

Egyes szám ára .... 24 fillér.

Megjelen minden vasarnap.

VÁG ÉS VIDÉKÉNEK HETILAPJA.

Kiadótulajdonos: Felelős szerkesztő:

Kovách Ernő. Dercsényi Dezső.

Szerkesztőség és kiadóhivatal:

Papnövelde-utca 6. szám alatt.

Hirdetéseket felvesz a kiadóhivatal. NyiLt-tér sora 60 fillér.

Vidéki városok.

Nagy hiány volt Magyarország fejlődésében, hogy nem volt olyan fővárosa, a melyik összegyűjtse a nagy szellemi és gazdasági erőket. Meglátszott ez különösen akkor, mikor a török kiverése után a kényelmesebb, lomább élet után vágyó nemesség nem találta meg azt, a mit a kényesebb iziés keres. Azt lehet mondani, nem tudta elkölteni jövedelmét, Bécsbe ment tehát, hogy fényesebben élhessen.

Magyarországon a városok fejlődése és fejlesztése sohasem öltött nagyobb arányokat. Ennek oka benne gyökeredzik a magyar természetben, a mely inkább a csendes pusztai, falusi életet kedveli. A földbirtokosok sohasem törekedtek arra, hogy téli időben városokba vonuljanak, hogy ott építkezzenek, szóval, hogy a városi életet fejlesszék. Kétségkívül a magyar természetben van oka annak, hogy a városi élet pangott s hogy nálunk oly kevés a tulajdonképeni város. Nem mintha egyáltalán nem lett volna városi élet, de a mi volt, az oly csekély,

A vén sas.

Irta: REXA DEZSŐ.

Történt pedig, hogy megint szükség volt a magyarság vérére. Szorította az ellenség a „szomszédot“, a ki, mint rendesen, nem birt vele; már tudniillik a szomszéd nem birt az ellennel.

Először csak szóval ment a háború, azután püfölni kezdték egymást. A muszka már nagyon szorongatta az osztrák sógort és minthogy az ember már olyan, hogy szereti oda nem adni, másnak az egyetlen subáját: átjött a sógor a szomszédba egy kis katonaságot kérni. Ígértek mézeskalácsot a jó magyarnak s ezért az Ígéretért aztán kaptak katonát. Mi pedig még most is várjuk az Ígért mézeskalácsot.

Nos tehát, a mint mondám, felültették a nemesi bandériumot, (ügy értem, hogy a lóra ültették fel.)

Ivanóczy Gergely uram szinte tudott róla ; ő is ott volt a diétán, a mikor megszavaztak. Tudta, hogy menni muszáj, hiszen az is nemesi juss. Aztán meg ott van a fegyver: mind fényes, csillogó. A zsábrákon ki van gyöngygyei hímezve az Ivanóczy ősi czimer: egy törököt ledöfő magyar vitéz. A régi acél fringia is meg van. Akár rá lehetne fogni, hogy damaskusi. Végig verték már azzal a törököt .háromszor, még ma sem csorbult bele. No a

hogy a nyugattal szemben alig jöhet tekintetbe.

A modern érlelemben csak a legújabb időkben tapasztalható a városok föllendülése s remélni lehet, hogy a városi élet az újabb viszonyok folytán meg is fog erősödni, bár az nem valószínű, hogy a külföldi városokéhoz hasonló nagyságú városaink legyenek. Ez nem is szükséges, talán nem is lehetséges mezőgazda- sági viszonyaink miatt, vagy pedig az ország elveszti mezőgazdasági jellegét s iparos állammá válunk, a mi egyedül tehetné valószínűvé, hogy nagy ipari gócpontok keletkezzenek.

Mindazonáltal szükséges, hogy meglevő városaink megerősödjenek. Szükséges, hogy ezek szellemi és gazdasági központokká váljanak, de ne olyantén- képen, hogy majmolói legyenek Budapestnek s a hazafias érzület s a nemzeti irányú kultúrára való törekvés legyen nevezetessége.

A vidéki városokban sok a tehetséges ember, A várost pedig az emberek teszik. Be a legutóbbi felfogás az volt, hogy

pisztoly, az egy kissé hiányos, az igaz; nincs kakasa, de az lvanóczyak ölre mennek a csatában és nem csak úgy messziről küldik ide- oda a golyóbist.

Mikor Ivanóczy nram haza felé baktatott az ország gyűléséről, megszólította a lovas legénye :

— Vitéz nagy uram, úgy hallom háború lesz.

— Azt bizony jól hallod.

— Aztán meg, hogy mi rongyosok, itthon fogunk lebzselni s csak a vitéz nemes urak mennek.

— ügy lesz, édes fiam.

— Hát én gondoltam valamit.

Az ember, ha más dolga nincs, meghallgathatja azt, a mit a cseléde gondol, — gondolta Ivanóczy — legalább, ha valami nagy szamárság lészen, jót nevet rajta.

— Beszélj, fiam.

— Azt gondoltam, tisztességgel mondva, hogy ha nagyuramnak kék elmennie, vagy talán Pál úrnak, a ki most afféle mézeshetes, inkább én mennék el heiyettök.

Ehhez jó volt előre hozzátenni, hogy „tisztességgel mondva“, mert ez jókora gorombaságnak is beillett. Hát Ivanóczy — de genere Ivanócz et Zsolnafalva — egy se legyen az inszurgensek között?

— Bolond beszéd ez, édes fiam — mondá Gergely — nem megy az; neked nem szabad helyettünk megöletned magadat.

minden tehetséges embernek Budapesten a helye s minden tehetségesebbnek látszó egyén oda is törekedett. Mi, vidékiek voltunk azok, a kik leszóltuk saját városunkat s minduntalan Budapestre szerettünk hivatkozni. Igaz, hogy a nagy központosítás vitte ilyen ferde irányba a közfelfogást s most ott vagyunk, hogy nem bízunk a vidék erejében, ellenben kiábrándultunk a fővárosból s nem akarjuk elhinni, hogy a nemzet szive. Legalább is azt gondoljuk, hogy még távol áll attól.

Mert az igazi nemzeti erő a vidéken van. A kiváló, kiválóbb és legkiválóbb férfiak mindannyian a vidék szürkeségéből emelkedtek országos magaslatra: az erkölcsi erőt mind a vidék adta, no meg a pénzt is, a miből a főváros fölépült. Ez ugyan épenséggel nem baj, sőt a legnagyobb szükség volt, a dologban csak az a szomorú, hogy a vidék megsínylette, még pedig nagyon. Ez idő szerint minden a fővárosban van, a vidéken pedig alig maradt valami. Cipészünkben, szabónkban nem bízunk s elmegyünk

— Hiszen kérem, vigyáznék én a bőrömre, nem is bántana ott engem senki.

— Nem lehet az megse . . .

Azzal szó nélkül lovagoltak; a lovas legény hátra maradt nagy szomorúan a szekér mögött búslakodni. Fájt a szive szegénynek, a Rózsik a leányassaony belső cselédje miatt, azt a leányt akarta megboszulni azzal, hogy elmén háborúzni.

Gergely pedig ismét visszasülycdt gondolataiba. A gyeplőszárat oda akasztotta a nyeregkápára, levette a süveget fejéről, úgy szellőztette ki az agyát.

Nehéz gondolat gyötörte a szegény öreget. Valakinek el kell mennie, annyi bizonyos; de ő már öreg legény, alig bírná ki, hisz már túl van a hatvanon, nem is neki való a sok herce, hurca a háborúban, úgy is közel van már a halál ő hozzá: minek még azt a kis időt jobban kurtítani. Pál, a fia, meg még úgy sem mehet, két hete sincs, hogy házas; szegény feleségét elölné a szomorúság, az epekedés: az ilyen gyönge teremtés, ha oka sincs rá, csinál gondot magának, hát még igy. ő azt bizony meg nem engedheti.

Gyöngéje volt az öregnek Erzsiké, a fia 1 felesége, ügy szerette, mintha az édes leánya lenne. Sőt sokszor úgy érezte, mintha az a szeretet más volna, mint apai szeretet. Úgy érezte, hogy máskép, hogy jobban szereti,