Váci Hirlap, 1902 (16. évfolyam, 3-52. szám)

1902-03-30 / 13. szám

Váci Hírlap

Husvét 51 év előtt.

(Emlékezés Miskolczy Sándorra.)

Aszód, márc. 25.

Régen volt a/ már, a mit most elmondandó vagyok írásban, nagyon régen, de mert minden, a mi érdekes és pedig közérdekkel bíró, azt feledésnek átengedni nem szabad, különösen ha a hazának bármely eseményéről, vagy ennek gyermekéről tudunk valamit.

Hosszú ideig tépelődtem és gondolkoztam azon ; megirjam-e az eseményt a jövendő kornak, vagy nem?! lesz-e a ki az iránt érdeklődni fog? hogy vájjon ki is volt tulajdonképen az a Miskolczy Sándor hon ved huszárszázados? Hol esett el a hazáért? Hol és mikép halt meg, ki születésére nézve borsod- megyei és „Miklós cár“ nevet viselő ezredben szolgált.

Ilyen gondolatok lepték meg lelkemet és ezek nyomán maradt el mindig, hogy eddig nem írtam meg a múlt zivataros, szomorú időnek egyik hazáért elvérző áldozatának sorsát.

Azonban most, hogy kellő adatokat szereztem magamnak ennek igaz leírására, valamint saját szememmel látva és hallva ezen eseményt, tehát, leirom úgy, a mint az történt légyen.

Igaz, hogy az 1848—49-ik években ifjú gyermek voltam, de azért világosan vissza tudok emlékezni mindarra, a mely akkori időben, korban történt Aszódon és vidékén. Lelki szemeim előtt lebegnek azok a szomorú képek sorban, mind, mind és képzeletembe előidézem azokat. Szivet rázkódtató, véres csaták képei ezek. Csak az tudja igazán átérezni, a ki mindezeket saját szemeivel látta és hallotta. Soha-soha sem kívánnám ezt újból látni.

És igy emlékezetemben van az is, midőn a Hatvanban 1849-ik évi április 4-én husvét előtti napokban a magyarok az osztrákokkal találkoztak, a melyből véres csata fejlődött ki. Láttam a harcot, a vért omlani, hallottam az ágyúdörejt, a puska sűrű ropogását, a kardok

csengését, midőn egyik a másik szivéből vért | ontott ki, a nélkül, hogy ismerte vagy bántotta volna valaha egymást.

Irtózatos, véres látvány volt ez ! . . .

Öli de szomorú kép! szivet lelket rázó jelenetek.

Láttam, midőn Miskolczy Sándor honvéd huszár századost a hatvani véres csatából egy forspontos kocsin két közhuszár kíséretében hozták Aszódra. És midőn legelőször megálltak vele az aszódi gyógyszertár előtt, aztán gyorsan készítettek sebeire gyógyszert. Innen elvitték a Csandl-féle házba és letették egy ágyra (most Holly Jenő háza) de alig volt ott egy negyed óráig, azonnal br. Podmaniczky Ármin vitette el saját kastélyába. Soha életembe embert úgy nem hallottam fájdalmában jajgatni. 16 erős szúrás volt a testén és néhány kardvágás, melyeket az osztrák-ulánu- sok ejtettek rajta.

És midőn az osztrák katonák a hatvani \ csata után Aszódon keresztül haladtak, tu- j domást szereztek arról, hogy Miskolczy Sándor honvéd huszár századost Aszódra hozták, tehát kutatni kezdték, hogy föltalálják, de nem akadtak reá, mert br. Podmaniczky Ármin hogy meg' ne találjak elrejtette egy fáskamrába és fakamra ajtaja előtt kívülről ölfát rakatott, úgy, hogy az osztrákok, dacára, hogy a kastélyban mindenütt össze-vissza kutatták, de még sem találták meg, mert erről fogalmuk sem volt az osztrákoknak, hogy hol van elrejtve szegény vérző sebekkel ejtett Miskolczky Sándor. Pedig úgy volt, hogy abban a fás-kamraban 48 óráig elrejtve egy ápolónő pedig nála volt éjjel-nappal, a ki a vérző sebeire jeges borogatást és orvosságot adott neki az orvosi rendelet szerint.

Midőn az osztrák katonaság teljesen átvonult Aszódon, akkor Miskolczy Sándort egy rendes szobába helyezték el, csakhogy néhány napi kínos vergődés után elhalt br Podmaniczky Armin kastélyában, abban a kastélyban, a mely jelenleg leánynevelő intézet.

Itt megjegyzem, hogy 1848—49-ik évi függetlenségi harc alatt, hogy ha magyar katonaság vonult át Aszódon, az mind br. Podmaniczky Armin kastélyában talált menedéket, ha pedig az osztrák, vagy oroszok mentek Aszódon átal, akkor annak tisztjei is mind br. Podmaniczky Lajos kastélyában (zöld kastélyban) találtak helyet. Itt láttam aztán Konstantin nagyherczeget, Paskievicset, Windisch- grätz, Schlick és más fővézéreket. Ezt csak azért jegyeztem meg, hogy tudja meg a jövő kor gyermeke, hogy milyen főurai voltak akkor Aszódnak.

Midőn négy napi fájdalom után Miskolczy Sándor huszár-százados kiszenvedett; br. Podmaniczky Armin el is temettette egész csendben minden feltűnés nélkül az aszódi polgárok kíséretében az evangélikus temetőbe. Az akkori evangélikus pap, Mikulás Dániel temette. A'/óta ott nyugszik . . .

Azóta a hosszú évek sora óta pedig Aszód város polgárai minden évben meg tartják kegyeletteljesen Miskolczy Sándor honvéd-százados ünnepélyét március 15-ik napján Szózat és Himnus elénekelése alatt : alkalmi beszédeket tartanak, szavalatokat mondanak el a hazáért elvérzett hamvai fölött és koszorúkat helyeznek sírjára.

Némedy Imre*

Helyi és vidéki hírek.

Aktuális dalok.

I.

A régi, de jó időkben ha jött a fecske madár, örültek, hogy itt a tavasz, meleg lesz a napsugár.

Ma a tavaszt más mutatja. — Hogyha felszikkad a sár, megjelenj mint első fecske, a bicikli, kerékpár . . .

is marad. Igaz, hogy soh’sem tudtam belőled e szót kivenni, hogy szeretsz. De ha a piros tojást másnak adod s nem nekem, akkor . . .

— Miért keserítesz ? — szól Kára. Hiába minden törekvésünk, apád * sem egyeznék bele, hogy egy szegény árvát vigy a házba. S utóbb még kitagadna vagyonából s én lennék a sírásód. Nem, soha . . .

— Nem vagy az anyád lánya, — szól a le- legény. — Ő szembe száll az egész világgal s azé lett, kit szeretett.

öröm szemében, úgy nem soká koptatja sziszegő nyelvét rajta Örzse nénémasszony. De meg biró uram is két öklével törüli ki szemeit, a mit neki is mondani fogok.

Ily gondolatokkal tért atyja házához. Az öreg ember a kapuban reá várva fogadja.

— Hol bandukolsz ily soka, édes fiam, az estebéd már rég kész. Magamban elkölteni nem esik jól. De máskép is volt akkor, midőn a ház lelke, anj ád, itt volt közöttünk ; mióta itt hagyott bennünket árván, olyan is, mintha siralomházba lennénk !. . .

Klára elpirult s felelete fuldokló zokogása volt.

— Nem akartalak bántani, — szól Jancsi, de mikor tudod, mennyire szeretlek s nem tudom tőled hallani azt a megváltó igét, enyém akarsz-e lenni? . . . Nos! Nem zaklatlak tovább, megválik, kinek adod a húsvéti piros tojást. Keserűséggel telt szivvel veszi a viz- hordó rudat vállára Klára s hang nélkül lépked a falu felé. Jnncsi mindaddig néz utána, mig a réti úton a fűzfák sűrű lombja, el nem fedik előle. Öklét összeszoritva, kitör belőle a féltékenység. — Csak a szivébe láthatnék s tudhatnám, igaz-e, hogy a gondolatát az a beteges, vézna Gábor tölti be? Mit említi mindig azt a kényes párát, a biróék Sáriját. Nem gazdaembernek való fehérnép az. Maradjon csak a kántor fia mellett. Annak van hat ablakos, zöle zsalugáteros háza, onnan nézheti, ha napnyugtakor az atyafiai jönnek haza a munkából. Mily más a Klára! Szépsége mellett, dolgos is. Csak már tudnám, kié lesz a nros tojás ? Ha nekem adja (s itt felvillan az

Ingujjával törülgeti sűrűn hulló könnyeit, galambősz fejét kezére hajtva kesereg. — Majd egyet gondol, Jancsira néz, a kire szintén ráragadt a keserűség.

— Jó is lesz és ideje is már, hogy utána nézz az asszonynak, fiam.

— Majd kerítjük annak is sorát, apám uram. Most pedig arra kérem, mondja el, hogy is történt az a tűzeset, mikor a Kadarkuty ura- ságék kastélya leégett? Édes anyámnak mindig eszébe jutott, valahányszor a biróék Sáriját meglátta s hogy mily óriásán nevelik. Azt is mindig hozzátette, hogy kár azért a szép lányért, úr el nem veszi soha, parasztnak nem való, a vagyonún pedig nem lehet Isten áldása.

Az öreg Barna gondolkozott kissé, azután makrapipáját fogára szorítva, elkezdé beszédét :

— Hát biz-ny fiam, annak az esetnek nagy sora volt akkor. Igen sok csapás ért mindnyájunkat abban az esztendőben. — Először oly sok eső esett, hogy a réten a boglyába rakott szénánk mind elrothadt, utána oly száI

razság lepett meg, hogy mindenünk tönkre ment. Az életből a szem még lábán kipergett; a kukorica szeme megsült; a szőlőnk megaszott a tőkén. Nagy nyomorúságnak néztünk eléje.

Egy éjjel meg, oly nagy fényességre ébredtünk, azt hittük az egész falu lángban áll. Az uraság kastélya égett. Mind oda rohantunk, mert szerettük az uraságot, ki igen sok jót tett velünk. Ott volt Nagy Mihály biró is meg a sógora; még akkor ugyan nem volt oly nagy gazda, mint most; mert csak fél teleke volt, abból is kellett volna jussolni a a lánytestvérének, a kit azonban kinullázott mindenből. Mentettük ki mit tudott. A Nagy Mihály meg a sógora bementek a hálószobába s úgy mentették ki, az alvó uraságot, ezért kapott is Nagy Mihály tőlük szép jutalmat. Borzasztó volt a tűz, kivált éjszakának idején, messzire el világított, úgy, hogy a szomszéd falukból is jöttek segíteni. Végre elnyomtuk a tüzet, s az uraságok vissza mehettek a megmaradt lakosztályba.

Midőn az egyik szobába körülnéztek, vették észre, hogy az asztalon levő holmi mind meg volt, csak a pénztárca hiányzott. A gyanú biró uramra s a Sövény Jóskára irányult, a ki később a sógora lett. Nagy Mihály ügyesen kivágta magát, sőt még bosszúból ő is oly formán beszélt, mintha a gyauusitás nem is lenne alaptalan a Sövény Jóskát illetőleg. így azután szegény embert elfogták, vallatták, de miután semmit reá bizonyít ni nem tudtak, elitélték 3 évre. Ki is ülte a büntetést s mikor a faluba összetörtei), betegen haza jött a biró