Váci Hirlap, 1902 (16. évfolyam, 3-52. szám)
1902-03-16 / 11. szám
Váci Hírlap 4 a honszabadságért elhullott hősök hamvait őrized, kiknek leikével az Istennek lelke szövetkezők, ez a lélek erősité meg keblökben a honszerelmet, ez a lélek adott nékik erőt hazájukért tűzbe rohanni, ez a lélek adott nekik erőt, még a végső percekben is, közel a megoszlattatás pillanatához honszerelmünkről bizonyságot tenni eme kiáltással: „híjén a hon, éljen a szabadság“ ! Beszéld el neki, hogy a por, a göröngy, betakarhatja a múlandó testet, de a derék nem fél az idők mohától, a koporsóból is kitör és eget kér. Állj itt te emlékoszlop, mint tanújel s ha a vándor közeledbe jő beszéld el neki, hogy a honfiúi kegyelet a hősök emlékét örökre szivébe zárja s neveiket ércnél maradandóbban megörökíti azáltal, hogy sírjukat oltárokká teszi, hová zarándokol hazaszeretetet tanülni, hol emlékezetüknek vallásos kegyelettel áldozik. Állj itt te emlékoszlop, mint reményjel s ha e sokat szenvedett hazának gyermekei kételkedve honunk szebb jövője felől a hősök oszlopához panaszkodva jőnek, ontsd keblükbe a hit, remény, bizalom balzsamát, azt mondván nekik, hogy oly nemzet, melynek fiaiban a szent lélekkel azonos lélek a munkás, mely az emberiség közös kincse, a szabadságért bátor megküzdeni, a gonoszság minden fajza- tával, mely nemzeti fennállása feltételeit, alkotmányát, az apáktól öröklött jogokat csorbítatlan vérehullásával megőrzeni kész, hogy az ily nemzet nem hal meg soha,-az ily nemzeten a pokol kapui sem vehetnek diadalmat, mivelhogy céljai, törekvései, áldozatai hallhatatlanok, beszéld el neki, hogy az ily nemzetnek élnie, virágoznia s a dicsőségben gyarapodnia kell, mivelhogy ügyét Isten kezébe tette le s ki tisztét teljesítve Istenre támaszkodik, az soha meg nem szégyenül. Állj itt te emlékoszlop végezetül, mint hódolat és buzditójel s ha a vándor egykoron előtted megáll, beszéld el neki, hogy te tanúja vagy a honfiúi kegyelet és hódolatnak, mely megbecsüli az érdemet, mely nem tudja feledni nagyjait, örökíteni szereti neveiket, megszenteli a helyet, hol csontjaik porlanak. rohanni, hogy ha kell, testével fogja föl a golyót. Lauenstein megbüvölten nézett az asszonyra. Zsuzsánna arcán a lányos bájt az asszonyi határozottság váltotta fel s a mint érc-sisakjával, mellvértes amazon-ruhájában, karddal kezében ágaskodó lován látta, ismét érezte szivében azt a delejes ütést, a mit akkor kapott, akkor, 'mikor végzete először vitte e nő elé. A kapitány kardjával intett a labancoknak, kik leeresztették fegyverüket. Erre a hajdúk is félreállottak. Az asszony felcsattanó v hangon, haraggal káltott reá. — Ön az ! ? A kapitány kardjával tisztelgett. Zsuzsánna hajdúihoz fordult. — Ez az a labanc-kapitány ! Elevenen fogjátok meg ! Lauenstein dörgő hangon kiáltott a saját katonáira, kik ismét célba vették, harmincnegyvenen, a vakmerő asszoyt. — Le a fegyverrel ! Azokat ugyan nem kellett erre biztatni, a hajdúság veszedelmesen előre nyomult. Lauenstein mellett ott állott a trombitása. Egyetlen kürt-jel és nehány száz katona rohan elő, pihent erővel. A labancok kapitánya azonban ezt az asszonyt nézte, a mint nyergében ült, mint az ó-kor valamelyik istennője. — Egy szempillantás alatt az villant eszébe, hogy ez a fényes alak soha, sohasem lehet az övé, Beszéld el neki, hogy mint az itt pihenő megdicsőültek kebelét, úgy a miénket is az önzetlen honszerelem dagasztja, igen mert ha elleneink újból reánk törnének, mi is felkötnénk a nemzetőri kardot s hazánk szabadságának védelmében ott esnénk el a harcmezején, száguldó paripák vasszögű körme alatt, ott folyna ki a honfiúi vér sziveinkből s lennénk fa, melyen a villám fut keresztül, vagy melyet a szélvész csavar ki tövestül, lennénk kőszirt, mit a hegyről a völgybe, eget-földet rázó mennydörgés dönt le. Beszéld el neki, hogyha a zsarnokság mint 53 éve, ma is el akarná tiporni jogainkat, szabadságunkat, mi is feltámadnánk, mint egy ember elleneink összetörésére, ha pedig tervünk dugába dőlne, a kapzsi Júdások a szent ügyet s annak bajnokait hitvány koncért elárulnák, bocsáthatna reánk a népek, nemzetek Istene szenvedést, j bocsáthatna reánk vérpadot, bitófát, bocsát- | hatna reánk bűnök poharat, bocsáthatna reánk száműzetést, de egyet nem bocsáthatna reánk soha, hogy valaha honszerelmünket megtagadva, hazánkat eláruljuk. Beszéld el neki, hogy hőseink hős halálán lelkesülve, a haza szerelmétől minket sem élet, sem halál, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem mélység, sem magasság, semminemű terremtett állat el nem szakíthat soha ! Igen hős honvédeink ti lesztek nekünk mindenkor ideáljaink a honszerelemben, ti, mket törhetlen hazafiságtok, a megdicsőülés Parnasszusára emelt fel, ti, kiknek testeitek ugyan a múlandóságé, de 1 elketek, szellemetek a miénk, a jövő és a halhatatlanságé! És most Isten veletek dicsőült nagyjaink, pihenjetek csendesen, hálás utódok kegyelete, őrködjék mindenkor nagy álmaitok felett. Helyi és vidéki hirek. Március 15-én. Bímbónyitó tavasz, kibúvó levelek, csicsergő madarak — óh üdvöz legyetek. Zsibong a természet s a megbúvóit lélek érzi, hogy szabadon szép csak az élet, — aztán odalépett melléje, kardja egyetlen csapásával leteritve egy előtte álló hajdút. Ekkor Lauenstein kirántotta pisztolyát és szive egész keserűségével kiáltott az asszony felé: — Zsuzsánna ! Az asszonyt meglepte ez a hang, ez a fájdalom kiáltás, önfeledten ránézett s mély szomorúságot látott a kapitány arcán, következő pillanatban a labancok kapitánya saját mellére fordította pisztolyát és keresztül lőtte szivét. Ott halt meg asszonya előtt. A kaszás-nép megkerülte a labancokat, hire lutott, hogy a kapitány elesett, a megzavart, szétszórt két század fölriasztotta a többieket, sietve visszavonultak és nagy veszteséggel hamar Ritschán táborába, mely éppen akkor más vidékre volt indulandó. * * * * Hadad vára mindvégig megmaradt a fejedelem hűségében, labanc oda nem jutott be, csupán egy a várkertben — egy csöndes vitéz, kit mert halálával mutatta ki. hogy férfivirtus volt szivében, a vár asszonya a várkertbe te- mettetett. Ott pihent örök zölddel borított sírjában, közel ahhoz az asszonyhoz, kitől sorsa életében oly távol tartotta. Zsuzsánna pedig elmélázva, bánatosan gondolt nemsokára, hajh, nemsokára fejedelmére, szive bálványára, ki Rodostóban bujdosóban volt s kinek hazája földjéből, melyért egész életét föláldozta, osztályrészül még annyi sem jutott, a mennyi a labancok egy kapitányának. | — Óh szabadság fényes, életadó napunk, nélküled csak ködben, sötétségben vagyunk. Óh szabadság első, piciny ibolyaszál, a melyből az illat Ildit, égfelé száll. Szabadság te legyél hymnust dalló madár szállj le hozzánk, szállj le ez a haza úgy vár. Dalolj nekünk egyet, dalolj nekünk olyat a mitől a lelkünk loboghat, lángolhat ! — S a szabadság eljött. . . ragyogó hajnalon, feltűnt, mint harmatos épp fakadó virágon. Harmattól a virág, szabadságtól egy nép nyer uj éltet, üdvöt. — Ki ne emlékeznék ? Emlékezet lángja, világíts, lobogj csak fesd be élet pírral azt a ködös múltat. Hadd ragyogjon fényben március idusa, hadd ragyogjon lángba az a szent, nagy tusa. Hadd teljék be lelkünk csöndes áhítattal, hadd lobogjon szivünk vágyó indulattal. Hadd mozduljon karunk, mintha mi is vinánk, mintha fenyegetnék, a ki bánt — szabadság ! Oh az volt csak a nap, csodák estek akkor, fényt adtunk a napnak s nem mi kaptunk attól. Zengett a mindenség, sírt a fü, fa, virág, s lángbetükkel égett az égen: Szabadság! Megmozdult a honi föld s kivirágzott rajta a szabadság szentelt, piros rózsafája. j ~ És e napon történt, hogy szivekbe írta | egy sas-szárnyból tépett, villámló toll: Talpra! S piciny ólombetűk csatarendben álltak s úgy rontottak neki a korhadt világnak. Papirosra szálltak s lelkűkkel hirdették mit akar, mit kíván az árva magyar nép. Templom lett a haza, oltár: a szabadság, pap benne: a. költő s közönség: egy ország. S hangzott a zsolozsma, dübörgött az égbolt : szabadság, testvérség és egyenlőség volt! Óh te csodás szép nap, hogy te leáldoztál, hőseid elhaltak — hogy az idő elszáll! | Óh, hogy mért nem kelt fel, akkor uj Jósua \ v az égen a napot, megtartotta volna. — óh szép idő, szép emlék, világító oszlop, de szép, igaz álom, mely még szét nem foszlott, tedd szebbé a jövőt, csillogj ránk távolból, bíztak és nem félünk az egész világtól! L-y S— r. Vérző szívvel Írjuk le a címet s teszszük nevét gyászkeretbe. Meghalt egy férfi, ki soha nem szerepelt, ki nem vágyott magasabbra csak arra, hogy szeressék s mindene volt egy kis családnak. Egész életén át csupán egy vágy, egy óhaj hevitette szivét, boldognak látni kis körét, mely neki eddig édes otthona volt. A végzetes pillanatokban nem akadunk szavakra, melyekkel méltóan jellemezni tudnánk őt. Elég legyen annyit szólni róla, hogy azon kevesek közé tartozott, kinek mindenki csak jóbarátja volt s ha tehetett valakivel jót, szive őszinte érzésével tette azt. Aránylag fiatalon hagyta el mélyen sújtott családját. 1845 ben született Cirokahosszú- mezőn, mint egy szegény kántortanitó gyermeke. Gimnáziumi tanulmányait Kassán, Eperjesen végezte s hetedik osztály után gyógyszerészi pályára lépett. Rövidesen belátta, hogy ez a pálya nem szegény embernek való s 1867-ben az adóhivatalhoz ment. Munkássága, szorgalma csakhamar megnyerték felebbvalói jóindulatát s gyorsan emelkedett. 1869 ben adótiszt, 1878-ban ellenőr Sajó-SzenUPéteren, 1873-ban pedig már adótárnok volt Gödöllőn alig 29 éves korában. Gyermekeitől azonban nem akart megválni s hogy neveltethesse, 1882-ben hasonló minőségben a váci kir. adóhivatalhoz helyeztette át magát. Nem tudjuk meg fn f Dercsényi Imre.
