Váci Hirlap, 1902 (16. évfolyam, 3-52. szám)
1902-11-02 / 44. szám
Tizenhatodik évfolyam. 44. szám. Vác, 1902. november 2. VÁCI HÍRLAP Előfizetési árak : Egész évre . . > . • . 12 korona. ■Negyedévre ........................3 korona. Egyes szám ára .... 24 fillér. Megyeien minden vasárnap. VÁG ÉS VIDÉKÉNEK HETILAPJA. Kiadótulajdonos: Felelős szerkesztő: Kovach Ernő. Dercsényi Dezső. Szerkesztőség es kiadóhivatal: Papnövelde-utca 6. szám alatt. Hirdetéseket felvesz a kiadóhivatal. Nyilt-tér sora 60 fillér. Halottak napja. Vác, nov. 1. Az emberiségnek egy meghaló hagyománya, szép szokása a halottak napjának megünneplése. Az esztendőből, a melynek többi idejében tarkán váltakoznak az ünnepek a munkanapokkal, melyek mind az élőkéi, kiválasztottak egy napot, a mely a halottaknak van szentelve. Egészen az övék ez a nap. Felvirra- dásával elül a vásári lárma, a kenyérért, szenvedélyekért folytatott örökös küzdelem. Lelkünket kiemeljük a mindennapi élet zajos és oly gyakran szennyes zsi- j ^vajából, hogy azokra emlékezzünk, a kik elmúltak immár. Leteszszük a pörölyt, a cirkalmat, az irótollat, elfordulunk a hétköznapok örömeitől és kellemetlenségeitől, hogy átengedjük magunkat teljesen a fájdalomnak, a melyet elköltözött szeretetteinkért érezünk. Virágot viszünk e napon behantolt sírjaikra, sok-sok virágot, hogy annak illata behatoljon csendes fekhelyükig és hírül adja nekik, hogy azok, a kiket itt Kép az éjszakában. Szürke, borongós őszi alkonyat ült a városra. Az eső lassan kezdett szitálni. Lelkemet megmagyarázhatatlan érzelmek gyötrik már egész nap. Eh, ma nem megyeksa klubba, oly megtört, lehangolt vagyok, ma itthon maradok. — Gyuri! Fát a tűzre . . . fázom. Reágyujtottam egy cigarettára s egyszerű szobám rideg, szürke homálya a dohányfüsttől lassan még szürkébb lett. Leültem. — szemben azzal az olajfestésű arcképpel, a mely legényszobám magányát már oly régen, oly hűségesen osztja meg velem. Édes vonású misztikus női arc, telve soha nem teljesülhető álmokkal, ábrándokkal. Épen olyan halvány, mint életében volt. A korom fekete haj oly édesen simul a fehér, a márványhomlokra. Nagy, sötét, mandula szemei oly édesen, oly esdőn tekintenek le rám, mintha kérnének, mintha folyton azt ismételnék, folyton azt akarnák mondani: . . s majd ha évek múlva elválunk, — kitudja — talán örökre s én, mint a halványuló múltnak csekélyke emléke fogok szeme előtt állani, kérem, nagyon kérem, ne zárjon be akkor sem teljesen a feledés fátyoléba.“ Lelkem érti a hangot, megremeg, szava az hátrahagytak, szeretettel emlékeznek reájuk. Virág borítja pompás márványemlékét a gazdagnak és fakeresztjét annak, a ki szűkös nélkülözésben töltötte földi létét. Virág jut ennek is, mert a gyásznak egyforma jele ez és a dús, ki tömérdek aranynyal váltaná meg ki szivének drága a hideg hant alul, nem adhat egyebet kedves halottjának fájdalom áldozatul, mint az, ki semmi mást sem kínálhatna érte cserébe, mint szive vérét. íme, a kiengesztelő momentum a halottak ünnepében. Ez a szomorú nap, a mely oly poetikusan esik össze a természet haldoklásával, a borongós és enyészetet terjesztő őszszel, mely oly kérhetetlenül idézi elénk és testesili meg az elmúlás vigasztalan gondolatát, ■ meg- cáfolhatlanul bizonyítja, hogy a halálban mindannyian egyenlők vagyunk. Küzdelmeink hullámai elsimulnak, törekvéseink elmúlnak, szenvedélyeink elviharzanak olt lenn, a hideg, komor sírban. Foglaltunk bár el bármily magas polcot, lettek volna bár eszméink bármily magas röpő szavára fenyegetni kezd, oly nyelven, a melyet nem ért meg más, csak ő s az én lelkem. Lassan emelkedni kezdek a földtől bizonyos magasságra, a kép megelevenedik, leszáll oda, a hol én vagyok. Elém áll, reám veti éjfélszemeinek szép tüzű tekintetét, megakarja fogni kezemet, de megriad, mert ócska fali órám rozsdás csengője megszólal : ... egy . . . kettő . . . három . . . négy ... öt . . . hat. . . hét s ismét csend következik. Megfogja kezemet s szól: „Jer, jer velem — én elvezetlek ..." Lelkem hipnotikus, mély álomban követi őt vakon. Szótalan surranunk el a házak mellett, a kis kápolna már régen el maradt a város határán s mi csak megyünk, megyünk — ki a temetőbe. A sírok mind, mind, apró gyertyáktól fényesek s az egész temető olyan mint egy darab ég, telve millió csillaggal. Oda érünk a temetőajtóba. Elereszti remegő kezemet s szól : „Menj, keresd a . . .!“ Én elindulok, keresem, keresem mindenütt. Megállók minden fényesebb sir mellett a temető legszebb részén, ezaz, — rezgi ajkam — fűek, életünk folyt volna bár akármily pompában, fényben, hódolattal körülvéve: némán és hidegen pihenünk ott fenn, mint a teremtés rejtélyének örök, megoldatlan talányai. Egyformák vagyunk a sírban mind. Némelyiket közülünk talán nagyobb gyász kisér, talán több könny hűlt érette, nevét és emlékét tetteink tovább emlegetik talán. De ezt nem érezzük. A hideg, téli álmára készülő föld egyformán borul mindnyájunk hamvaira, egyformán takar el vaiamenynyiünket, békitőleg és enyhén, mint egy örök szemfödő, mely alól nincs ébredés. Gondoljuk meg ezt, ünnepén a halottaknak, a mely elkerülhetlen biztossággal lesz egykor a mi ünnepünk is, a kik ma még itt élvezzük a nap melegét, kedveseink szereletét, az élet minden gyönyörűségét, a kik itt szenvedünk betegség, fájdalom és a sors minden egyéb csapásai alatt. Fontoljuk meg és békül- jük ki sorsunkkal. A csendes és hideg sir lakói leszünk mind, a melyen túl a ennek kell lennie, ez illik hozzá legjobban ; de ő hátam mögött áll s folyton ösztökél: „Tovább!“ Megyek önkénytelenül, bolyongom mindenfelé, de nem találom a sirt. Majd ismét megfogja kezemet s vezet, én követem őt. Elértünk a temető legsötétebb sarkához s ott, egy kis, mohosodó sir mellett, a melyen nincs gyertya, nincs friss koszorú, elereszti kezemet, reámutat kicsiny átlátszó ujjával s azt mondja: „Ez az“'. „Térdelj le, tedd össze kezedet s imádkozzál !“ Térdeim megrogynak, imádkozni akarok, de ajkam nem tudja elmondani a régen elfelejtett imát. Ő néz, néz mereven reám, nézi vergődésemet. Nagy, éjfélszemeiben köny remeg, reszkető ajakkal ijedten kérdi: „Hát már elfelejtettél imádkozni is te bűnös, te eskűszegő; hányszor esküdted nekem, hogy imádságod minden nap egy és ugyan azon órában fog felszállni, fel a magasságba az én imámmal. Nem, nem igaz az, te tudsz imádkozni; — no mond, mond utánam: Miatyánk, ki vagy a menyekben . . .“ Én mondom mindazt, a mit ő nekem előmond s végezzük együtt az ámennel. f— I , ’ I ft ■ az egyedül elismert Ferenez-József keseruviz “t«“
