Váci Hirlap, 1902 (16. évfolyam, 3-52. szám)
1902-09-07 / 36. szám
°2 Váci Hírlap s az alsóvárosban, el is fog készülni a munka, de mérnök kezét nem látjuk majd rajta, pedig ily fontos munkák mérnöki ellenőrzést követelnek. Világításunk megoldásában nemde legfőkép városi mérnökre volna szükségünk ép úgy akkor, midőn az uj vágóhíd, vagy a vízvezeték megépítéséről beszélgettünk. Minden valamire való város tart mérnököt, mert tudják jól, hogy munkája akad elég a jelenben s a mérnök az, mely a jövőre is dolgozhatik: irányát mutathatja városa fejlesztésének. Nem mára és holnapra tud munkát adni egy város mérnökének, hanem évek hosszú sorára. Nem ma és holnap dolgozhatna városházánkon a mérnök, de tiz éven át a munkájából, mely állandó és fontos, nem jutna ki. A pénzügyi bizottságban felvetették két esztendei pihentetés után, hogy mérnök kell a városnak. Lehet, hogy az állást hamarosan betöltik, lehet, hogy a pénzügyi egyensúly nevű altató szerrel hosszabb időre mély álomba merítik ismét ezt a tervet. S ha igy is lesz, még mindig jobbnak tartjuk, mint azt. hogy szerződjön le a város valamelyik mérnökkel, a ki privát foglalkozásként szenteljen a városnak néhány órát. Nem kérnünk belőle, mert látjuk előre a következményeket : A mérnök úrnak van rendes hivatala, szóval nem a város embere. Akkor dolgozik a városnak, a mikor akar, akkor áll rendelkezésére mérnökre szoruló városi polgártársainknak, mikor ráér. Tervezeteket a jövőre készíteni nem fog, hisz nem engedi a hivatala, meg az elvégzendő napi munNo de aztán a kutyák is szerették ám a gazdát. Ha csak tehették valóságos kis csatát vívtak, hogy megnyalhassák a gazdának nem éppen fehér kezét. És a melyik aztán megnyalhatta, az volt csak a boldog! Sőt azt is merem mondani, hogy ha valamelyik megveszett volna, még akkor sem harapja meg a gazdáját. A veszett kutyától mindeki fél. Nem is csoda hát, hogy a városban, a hová éppen Spinét ment, kihirdették félelemből, hogy „kutyáknak csak szájkosárral és pórázon vezetve szabad az utcán járni.“ De erről nem nem tudott a szegény tálján. Egészen ártatlanul, semmit sem sejtve érkezett meg a város piacára. És bizony itt megesett Spinétnek; a pecér elfogta a szájkosár nélküli kutyákat. Homeros megírta a Patroklos holttestéért folyt küzdelmet Arany János szép szavakkal rajzolta le a Toldi farkasviadalát, hát mit Írják én a szegény Spinét és a hatalmas pecér csatájáról ? Hogy írjam le azoknak a szegény kutyáknak a fajdalmát, hogy gazdájuktól erőszakosan választották el őket ? Hogy fessem le a rendőr kezei közt vergődő tálján szivének kínjait? Mibe kéne mártani a toliamat, hogy szépen, igazán le tudjam festeni azt a kis, karikás könnyet, a mely a Spinét szemeiből hullott a másik könny, könny után. De a pecérnek kőből van a szive, örült a gazdag zsákmánynak és gyorsan elhajtatott. Ha a pecérnek kőből, úgy a rendőrnek a kaja. Építési szabályrendeletet nem varhatunk tőle, ki első sorban nem a város tisztviselője s a ki meggondolja magát, akkor hagyja ott a városi mellékfoglalkozását, midőn jövedelmezőbb fő- foglalkozás kínálkozik. Vágóhíd, vizveze- tik, csatornázás és sok más nem fogja izgatni, hisz fizikai ideje sem lesz arra, hogy ezekkel foglalkozzék, midőn más és állandó hivatala van neki Budapesten, nagy Kisbürgözdön, a hol legalább is nyolctól reggel délután kettőig be van fogva. És ha mindezekkel még foglalkozna is, a felelőség alói könnyen kibújhat, hisz nem tisztviselő, hanem egyenrangú fél a várossal, melylyel leszerződik s szerződését előbb, vagy utóbb felbonthatja. És mindez miért? Mert megint megtakaríthatnánk vagy 1600 — 2000 koronát és mérnökünk volna is, meg nem is. Ismételjük, a várost mentse az ég az ilyen mérnöktől. Igen is kell mérnök, de a ki állandóan a város tisztviselője legyen, ki kenyérét állandóan a várostól nyerje, ki állandóan telepedjék meg nálunk és ambicionálja magának, hogy városának a jövőben szolgalatokat tegyen. A ki nem a kis ujja munkáját nyújtsa kenyéradó városának, hanem két keze minden munkájával annak jövőjén s boldogulásán dolgozzék. Ilyen mérnököt várunk mi a város polgársága szolgálatára, a város érdekében s ne múljon el felettünk a tisztuji- tás, hogy a tisztviselők számát az új mérnökkel meg ne szaporítsák. szive, ha nem is irós vajból, de legalább I uha — fából lehetett, mert mégis megesett a szive a szegény táljánon és a kapitány úrhoz, a minden rendőrök fejéhez utasította őt. Az talán majd segíthet rajta, de ha az se, akkor . . . Spinét nem engedte befejezni. — Merre kell odamenni ? — kérdezte. A rendőr nem sokat teketóriázott, hanem elvezette őt a kapitány úrhoz. A város főrendőrje azonban nem volt az irodában. Spinétet kiállították a folyosóra és azt mondták neki, hogy várjon. Azt hiszem, hogy nincs a világon egy ember is, a kinek pedig nem fogták el a kutyáit, a ki várni szeretne. És én azt tartom, hogy nem a halál a legnagyobb ellensége az embernek, hanem a várakozás, mint valami hegyes tű, a melylyel a lelkét szurkálják. Spinétet is szúrták ezek a tűk, olyan erősen, hogy majd hogy fel nem kiáltott kínjában. Idegesen szaladgált föl és alá . . . könnyezett . . . sóhajtott, majd minden másodpercben összecsapta kezeit, mintha mindig újra meg újra átélte volna azt a keserves jelenetet. Végre megérkezett a kit várt. A rendőr- kapitány azzal a jószivű rendőrrel jött és úgy látszik, hogy már mindent tudott, mert olyan mosoly féle volt a szája szögletében, mikor elébe rohant a szegény ember. A kapitánynak meg, még puhább szive volt, mint a rendőrnek és magadta a „salvusconduktit“ a kutyáknak. No hiszen most bújjatok elő ti boldog szerelHelyi és vidéki hírek. Dal a dinnyehajról. Szivekbe vágó nagy szavakkal ezúttal dalt nem zengek én, mivel, a melyről zeng a lantom, óh, nem novella, nem regény, hanem szerény kis ok csak arra, hogy létezik most annyi baj, — sőt oknak is kevés nagyon mert: Csak dinnyehaj, csak dinnyehaj ! A Kárpátoktól — Adriáig síkos lett ettől minden út, s Váctól Budapestig most ezen csúszik a vasút, sőt azt beszélik Ivis-Vácon, hogy jobban csúszik mint a vaj. így tesz szert mindig több babérra a dinnyehaj, a dinnyehaj ! No lám pedig ki hitte volna, — akárki bármit is szaval — a dinnyehéjnak van jövője igen, övé a diadal ! — Eddig csak másztunk és most csúszunk, — pedig ez volt a köz-óhaj s e gyorsulást néked köszönjük, óh, dinnyehaj, óh, dinnyehaj! Nem kell a főket törni már ma, — hisz’ úgyis boldogok leszünk — honnan vegyen villamost a város óh, van már erre eszközünk. Ne hulljon már a rend fejéről a gondtól annyi szürke haj : Rajtad majd elcsúszunk a célhoz óh, dinnyehaj, óh, dinnyehaj ! Bakkancsos. — Kossuth-ünnepünk. Mint értesülünk, a hét folyamán nagyobb értekezlet lesz,, melyen megbeszélés tárgyát fogja képezni, hogy minél impozánsabban, társadalmi úton is megülje a város polgársága Kossuth Lajos születésének száz éves évfordulóját. Ma vasárnap mesek, ti fiatalos tüztől égő ifják, ha el akartok szégyenkezni, mert Spinét boldogság százszor nagyobb mint a tietek . . . Ment most, azaz hogy repült. A rendőr, a kit a jószivű kapitány melléje adott, hogy a pecérhez vezető utat megmutassa, alig tudta követni. Megérkeztek végre ahhoz a házhoz, a melynek a környékét nem akarom leírni és a melyben a kutyák halalosztó fejedelme lakott. A gazda a hátulsó udvarról éppen előre jött, midőn a tálján elébe ugrott. Szegény pecér úgy megijedt, hogy majd bele esett egy mellette tátongó gödörbe. Dörmögött is egy nagyot és káromkodva fordult az idegenhez: — Mit keres itt ? — A kutyáimat ! Szólt Spinét. — Talán azokat, a miket a legények most délután megfogtak ? I — Azokat, azokat — válaszolt ez mohón. — No hát aztán mit akar tőlük? — Elvinni! Itt a passzus. Megengedték. — Mi? Passzus is van róla? A pecér följebb tolta fején a sipkát — igy szokta, ha hivatalos iratot olvasott — és hitelesnek találta a passzust, pláne, mikor a rendőrt is megpillantotta. De aztán végighuzta tenyerét az álián és azt mondta kezével lemondólag intve : — Késő már! Lebunkóztuk őket. Késő ! Kutya egy szó ez! Olyas féle, mint a hirtelen fagy, a melyik eliiervasztja a virágokat.
