Váci Hirlap, 1902 (16. évfolyam, 3-52. szám)
1902-04-27 / 17. szám
2 Váci Hírlap a tűzfal leomlik, az égő gerenda reá omlik, a lezuhanó tető eltemeti, a gyilkos füst megfojtja, az ő koporsójára is borul anya, feleség, testvér, gyermek, Ha úgy dolgozik, mintha mindezek nem volnának, nem is élnének, ha a veszedelembe úgy rohan, oly bátran, nyugodtan, elszántan és félelem nélkül, mintha az ő élete másénál kevesebbet érne, mintha senkije sem volna, a ki érette aggódnék, vagy a ki miatt neki aggódnia kellene, ez az ő hősiességének, nemes áldozat- készségének megható dicsősége. A legszebb, a mit ember embertársának adhat, az idegennek, a kiről nem tudja, nem is kérdi, szegény-e, vagy gazdag-e, hálás, vagy hálátlan. A kiről csak annyit tud hogy veszedelemben van, tehát — meg kell mentenie. Nos, hát azt a tűzoltót gúnyolni kár, nem segilni bűn önmagunk iránt. Ezeket, körülbelül igy mondja a parancsnoki jelentés s van-e a ki a legkisebb érzéssel bár, de rokonszenvvel viseltetik a tűz által meglátogatott embertársa iránt s e sorokat alá nem Írná? S van-e, ki a tűzoltó fent leirt szép hivatásán meg ne indulna és ne gondolna arra, hogy nem magáért a tűzoltóért kell segélyezni ezt az intézményt, hanem saját magunk jól felfogott érdekében? Legyen nekik kellő felszerelésük, hiányt ne szenvedjenek azokban, hisz úgyis annak az veszi hasznát, kit a rettenetes veszedelem meglátogatott. Gajáry Géza képviselőnk két év előtt üdvös indítványt tett a tűzoltók gyűlésén. Mindenki, kinek legalább tízezer koronát érő háza van, pártoló tagja legyen az egyesületnek azzal, hogy évi liz koronát lefizet. Akkor roppant nagy volt a lelkesedés elfogadva ezt az indítványt. Képviselőnknek hivatása most sigaz hálára kötelezi vele a tűzoltóságot, hogyha maga mellé véve a fáradozókat, a határozatot meg is valósítja. A mennyien megbámulnak egy nagyobb tüzet, annak egy harmadrésze legyen pártoló tagja az egyesületnek. És a többi? A többi tisztelje, becsülje a tűzoltót és munkáját, melylyel megmenteni iparkodik embertársa vagyonát. Színházi hét. Vác, ápr. 26. Hevessy Mihály igazgató derék társulata ezen a héten igen változatos műsorral kedveskedett műpártoló közönségünknek, közönségünk azonban csak keveset olvadt fel fagyos közönyösségéből. Nagyobbnak nagyobb volt mint a múlt héten, de még sem az, mint valamikor, nem az, a mit a színházban látni szeretnénk. Pedig a múlt hét műsora változatossága mellett élvezetes is volt. Hétfőn nem volt előadás. Kedden Strausz leghíresebb bájos operstte- jét: „A cigánybáró“-t játszották. Az est pálmáját Domby Ilonának adjuk Szaffi szerepében. Bánházi Teréz hangja a szó szoros értelemben meglepett bennünket, valamint Boda gyönyörű tenorja. Ebből az előadásból láttuk, hogy a társulat operett személyzetével is meglehetünk elégedve. Szebeni olyan volt mindig : kacagtató. Országli mintha csak akkor érkezett volna nagy disznó (pardon!) országból, azaz hogy Szerbiából. Gyárfás ugyancsak ki- csipte magát Gábor diák szerepében. Őt dicsérnünk felesleges. Szerdán Rákosi-Guthi kacagtató vigjátéka : A Képviselő úr került színre állandó jókedvben tartva a közönséget. A hölgyek közül Szabolcsúié, Pálfify Mariska és Domby Ilona : érdemelnek dicséretet. Különösen Szabolcsúié kacagt&tóan adta az excentrikus nagymamát. Kovács Aranka Pista inas szerepében oly kedves volt, hogy nemcsak jókedvben tartotta beli fekete embert látták volna, a kivel a mamák a bölcsőben ijesztgették őket, hozzátették : — Az istentagadó! Maci tiszta, ibolyaszin gyermekszemét csendesen fölemelte az égre. Mély elhatározással súgta : — imádkozni fogok érette. II. Maeika nagy lett, Macika Mariska lett, a máriás amulett régen más iskolás leányka nyakán függött, de a szive még mindig imád- ságos könyv volt, szent képekkel és imádságokkal telve, talán csak színesebbek voltak- a képek (a tiszteletreméltó szentek fiatalabb külsőt kaptak) és az imádságok rövidebbek és bizonytalanabbak. Még mindig gyakran találkozott a fekete emberrel, sőt egyre gyakrabban és még mindig szent borzalommal suttogta magában, ha szerencsésen elsuhanhatott mellette : — Az istentagadó ! Lassan észrevette, hogy az mindannyiszor nagy, barna szemével set éten, mereven végignézi őt. Összeborzongott, szemét lesütötte és titokban keresztet vetett magára. — Gyűlöl, mert istenem van, gondolta magában naiv büszeséggel, de sajnálkozva 1 ette hozzá: — Szegény ember! Tavasz volt akkor, langyos, ibolyacsalogató tavasz. A tenyészet zöld, buja, nedvtől duzzadó. Mariska meg sajátszerűen nyugtalan, izgatott. Különösen éjjel, mikor hófehér ágyába a liliomos őrangyal képe alá lepihent. Gonosz csúnya álmok gyötörték. Aszott füves, kietlen síkságon bolyongott, a hol csak pár meddő, lombtalan fa meredezett az ólomszinű levegőbe, sűrűén ellepve éhes károgó varjaktól. A szikes kemény föld felszakadt lába előtt és a feketeszájú nyílásból kibukott a sátán. Megragadta remegő karját. — Velem jössz! A sátán olyan volt, mint Dállyai. És mikor legbuzgóbb imádságába merült a templomban, egyszerre úgy érezte, mintha valaki hátulról lassan föléje hajolna, súlyos, fenyegető tartással, mintha a hatalmas kőoszlop hajtaná magát reája. Szemét lehunyta és nem mert hátrailézni. ügy érezte, hogy az istentagadó sötét alakja kisért megette. Szeme önkénytelcnül az utolsó Ítélet borzalmas képére tévedt. Kutató pillantással végigfutott a bukott angyalok és az elkárhozottak szomorú csoportján. Csodálkozva, mintegy örömmel ingatta meg fejét. — Pedig egyik sem olyan, mint ő ! Órákig ott maradt a magányos, homályos szentélyben s csak mikor hazaért, jutott az a közönséget, de még részvétünket is n tudta nyerni a gazdája, az iránt a haszonte Bodollai Karcsi iránt. Csütörtökön szomorú játékban mutatko: be a társulat. A divatos Brieux hires V< talárját adták. — H. Feliér Erzsi Janetta í repében megrendítő hatást gyakorolt a köz ségre. Szép alakja, hatalmas hangja, szén délyes előadása épen alkalmas volt annal bask asszonynak bemutatására, a kit Brie rajzol. Csak sajnáljuk, hogy oly ritkán játs már másodízben van nálunk s most volt t szőr alkalmunk színpadon látni. Egy i tragikus szerepet szeretnénk még tőle. M< gittai kitünően játszotta Etecheparet, az árt lanul meghurcolt embert. Egyszerű volt da bos, mint egy egyszerű ember a népből, csl kin, csupa fájdalom. Nagyon jó volt Orsz< túlhajtott hivatali buzgóságával Mouson vi gálóbiró szerepében. Általában a darab is, előadás is mély hatást gyakorolt a közönség Zavart legfeljebb az okozott, hogy az öss tanulás még nem a legjobb volt. Péntek a Vigéczelcet adták zóna helyárak és gyér k zönség mellett. Szombaton a gimnáziumi e adás miatt szünetet tartottak színészeink. A betörőket elfogták. Vác, április 26: Pénteken virradóra meg volt a város szt zációja : hat kereskedőnél törtek be, háromii pedig próbát tettek, hogy lehet-e az üzle feltörni s majd minden üzletből elvittek 2- korona értékű árút. Nem az elvitt összeg k tett érdeklődést, hanem az, hogy nálunk főutcán lehetséges éjszakánkint, boltőröktől őrzött üzletekbe betörni. Furcsa állapotok, ez esetben a rendőrségnek kell igazat adnur a kellő ellenőrzést tizenkét rendőrrel ellá lehetetlen, pláne ha ezekből csupán csak h hat van éjjel szolgálatban. Régen panaszolj mi ezt s fogjuk még sokáig, talán a képvise testület be fogja látni, hogy jóval kisebb T' rosok több rendőrt tartanak s ott mélt j lehet is kérdőre vonni a rendőrséget, hogy betöréseket nem volt képes meggátolni. A zúgolódást megszüntette az a hir, hoc eszébe, hogy nagyon sokat imádkozott a féktj ember fekete leikéért. III. Űrnap estéje volt, a fiatalok mulatság: rendeztek az Epres-kertben. Mariska reszket pirulva tette lábát a profán helyre. Ruin fehér batiszt volt, kékszalagos, a milyen }orettói szűz köntöse, a szoknyán hosszú se ban sorakoztak egymás alatt a kék sely> ’ pompónok, mint valami jeruzsálemi olva: nagy szemei. A színes lampionok, mint pii i tüzlapdák himbálództak a fák sötét lomb d között. A zenekar valami ábrándos, érdet I román keringőt húzott. Mariska, mint a n r dárka repült tova a sárga porondon, szil i fölemelkedve könnyűségével a langyos füsze- levegőbe. Pihegve dőlt a vén akácfa törzséhez a i \ kor, egyszerre hosszú, fekete silhouettet lát a földön feléje mozogni. Nem nézett arra mégis felismerte. El akart futni valahova, , mintha durva, láthatatlan kezek vasmarokhd szorították volna a fatörzshöz. — Mari kisasszony . . . engedje meg . Dállyai vagyok. Lopva, titkon emelte fel a tekintetét. A rí tapadó szempárban izzó tűz égett, de valai, sötét, szinte fekete tűz. Le kellett újra zái pilláit, megvakult volna tőle különben. Cs.
