Váci Hirlap, 1902 (16. évfolyam, 3-52. szám)
1902-04-27 / 17. szám
Tizenhatodik évfolyam. 17. szám. Vác. 1902. év április 27. VÁCI HÍRLAP Előfizetési árak: Egész évre ............................12 korona. Negyedévre ........................ 3 korona. Egyes szám ára .... 24 fillér. Megyeien minden vasárnap. VÁG ÉS VIDÉKÉNEK HETI KAPJA. Kiadótulajdonos: Felelős szerkesztő: Kovách Ernő. Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Papnövelde-utca 6. szám alatt. Hirdetéseket felvesz a kiadóhivatal. Nyilt-tér sora 60 fillér. A tűzoltók közgyűlése után. Vác, április 23. Két esztendei hallgatás után újra egybegyűltek az önkéntes tűzoltók, hogy beszámoljanak embertársaikért tett munkásságukról és — panaszkodjanak embertársaik közönyössége miatt. így, a két esztendő történetét magunk előtt látva, jobban is kidomborul, hogy áldás erre az i összépitelt, zegzugos városra tűzoltóink munkája, kiktől csak a derék jelzőt nem sajnáljuk, midőn életük veszélyeztetésével állanak szemközt a rettenetes elemmel, meg a kritikát, ellenben az anyagi segitséget, óh, azt nagyon! Van-e város az országban, a melyben hasonlóan a mi városunkhoz, oly keveset áldozna a polgárság e jótékony intézmény fentarlására, mint a mienkben ? Van-e oly tüzoltótestület még, melynek évről-évre keserű hangon kell panaszkodnia, hogy a tűzoltók ruhaszövetének árával is tartoznak, mert annyi bevételük sem volt, hogy azt ki tudták volna fizetni? Van-e város, a hol ez ifjúság kevesebb érdeklődést mutat az áldásos Szerkesztő barátomhoz. Kérdi tán a szerkesztő úr, mért vagyok oly hallgatag? A kérdőjelt nem látom meg. de szivemből dal fakad. Eldalolok szerelemről, boldogságról, egyformán, mert a szivem igy tavassszal csupa-csupa napsugár. Szerkesztő úr bizonyára tekintetbe veszi ezl ; lármát nem üt, munkatársa de felgyújta a légszeszt. Légszesz lámpa ha fellobban, nagyon „sárga“ lánggal ég és a lámpa nagy árnyéka lesz bizony a jutalék. Az árny a fényt hűn követi, engem ez már megsem lep, de ha nagyon kritizálnak erről Ön mindig tehet. Hilárius. intézmény iránt, mint éppen nálunk? Van-e hely, hol több kritika, kevesebb éle fogadja a tűzoltó munkáját, mint éppen nálunk? .... A katona gyilkolja a vele egyenlő ellenséges polgárt, a tűzoltó védi a saját ellensége vagyonát a nálánál ezerszerte hatalmasabb elemmel szemben és a katona a hős. Dicsőítik, fejére babérkoszorút tesznek, a tűzoltót pedig nevetik, gúnyolják úton, útfélen. De ha a veres kakas íelrepül a házra s piros taréja fénye biborszinűre festi az eget, ha a“ lángban álló fedél alól ijedten menekül az ember s rettenetes aggodalmában veszendő gyermekét kiáltozza az őrülethez közel álló anya, akkor egyszerre szörnyen komoly alakká lesz a tűzoltó, akkor gyermekét az anya, pénzét, papírját a tőkés, vackát a szegény, háza biztonságát a szomszéd rajta követeli. A veszedelembe, a melyből maga menekült, őt küldi. Mert a tűzoltónak mestersége a veszedelem. Mikor sisakját először fejére tette, baltáját oldalára csatolta, letette a fogadalmat, hogy menni Mária gyermeke. Irta: MUNKÁCSY KÁLMÁN. I. Haja vörhenyesszőke volt, az arca meg tejfehér, a milyen az angyaloké is bizonyosan. Sajátos könnyű járással, szinte libegve suhant az utcákon végig, mintha valami láthatatlan, éterikus szárnyakon mozogna előre. Könnyű, áttetsző, mosolygó kis portéka volt, mint a törékeny cukorbaba, a melyet most emeltek le a lakodalmas tortáról. Az ismerős nénik, a kik az utcán találkoztak vele rámosolyogtak, megállották és megsimogatták puha bársonyos arcát. — A Mária — leánya! — mondották szeli- den s mutogatták egymásnak a nyakában függő emaill-máriás amulettet. A kis Macika nyájasan hajtotta meg szép Murillo-fejét és sietett tovább. Szinte futott végig a homályos, boltíves keresztfolyosókon. Valami titkos, hatalmas erő hajtotta a vén székesegyház hajójába. Befészkelte magát rendes helyére, a csipkésfejű szürke kőoszlopok közé és pörgette a csontolvasót szorgalmasan. Könnyű lelke hamarosan felszállt a magasságba és ott kalandozott a vígan röpdőső angyal- sereg között. Igazi imádságos könyv volt a fog oda, honnan mindenki menekül. Csatatérül elfogadta a pusztulás földjét, a lángban álló házfödelet, az izzó gerendát, az ingó tűzfalat, keskeny párkányt, a hol két halál leselkedik rá: az emésztő tűzláng és a roncsoló mélység. Nincs csata az övénél veszedelmesebb és nincs dicsőség a tűzoltóénál — önzetlenebb. A legdrágábbat, a mije embernek van, teste épségét, szeme világát, életét teszi kockára másért, máséért. Az ő haszna: mások megmentett élete, gyermeke, vagyona. Ki tartja számon a tűzoltóról, hány életet mentett meg? Hány anyáról, szülőről hárította el a legszörnyűbb fájdalom gyászát? Hány embernek ragadta ki a pusztitó elem megsemmisítő dühéből egész élete munkásságának keservesen megszerzett gyümölcsét? . . . Pedig az ő élete is élet, neki is vannak hozzátartozói, ő neki is van felesége, gyermeke, a kiknek az élete, a mit ő tűzbe visz a máséért, mindenek felett kedves és drága. A tűzoltó élete sem ér'kevesebbet, ha olcsóbban is adja, mint a másé; ha a párkány alatta leszakad, ha szive, nem volt abban semmi más, csak áj- tatos képek és buzgó, együgyű imádságok. A dörmögő vén sekrestyés vele sohasem zsörtölődött. A karinges halaványképű klerikusok megbökték egymást, ha meglátták és mutogattak reája. A selyemreverendás arany- evikkeres fiatal káplán megelégedetten integetett feléje húsos, gyűrűkkel telerakott kezével és gyakran kérdezősködött tőle az évei után. Valamennyien jól ismerték szelíd Gretchen- fejét, nagy virágos karton ruháit, a csilingelő Mária-érmet fedetlen nyakán s bizonyára nagyon csodálkoztak volna, ha egy reggel nem térdelt volna a pislogó kis örökmécs előtt. Szinte odatartozott már a pufók képű barokk angyalkák, hosszuszakálú evangélisták, a vén, korhadt fafaragása padok közé. Égy vasárnap reggel történt, hogy a mikor a nagy miséről kijött a templomból kis társnőivel, a főutca elején magas, fekete hajú bronzszin arcú férfival találkozott, a ki felszegezett fejjel, összevont szemöldökkel haladt el mellette. A csitri leánykák félénken összedugták boglyas fejüket s csak mikor messze voltak tőle, súgták halkan Mici fülébe: — Dállyai volt ! S babonás megilletődéssel, mintha a meseFerencz-József keserüviz az egyedül elismert kellemes izű természetes hashajtószer.
