Váci Hirlap, 1901 (15. évfolyam, 1-53. szám)

1901-02-24 / 8. szám

VAGI HÍRLAP 3 az egyének harcára is és maradna a közügyekért való kitartó fáradozásra is. Vezető embereink minden ereje felhasz­nálódik az életküzdelemben, — minden­kor tisztelet a kivételeknek, a kiket mindig példaadóul tarthatunk szemünk előtt — sőt a mi a legsajnálatosabb, még ha közügyekért szállanak is síkra, akkor sem a közügy az első, akkor is szétnéznek a jelenlevők között és ha találnak alkalmat (alkalmat pedig legkönnyebb találni!) ismét csak folytatják az egyének har­cát . . . S a közügy ? A közügy az marad. Vár egy erő­sebb, egy jobb nemzedéket, a mely ere­jének tudatában sem fogja enni egymást. Epedez egy jobb kor után, a melynek jelszava nem az lesz, hogy: Szeresd fele­barátodat, mint tennenmagadat! — Ha­nem egy másik, hogy: Szeresd felebará­todat jobban, mint magadat! A mikor ez lesz a jelszó, a mikor mindenki mindenben először is nem a saját hasznát fogja nézni, akkor virrad majd fel az igazi haladás napja! Akkor kezdődik a város érdekeért vató komoly munka kora! B. K. A dalegylet farsangi estélye. Vác, febr. 21. Egy úri ember, a ki múlt szombaton éjjel frakkosan érkezett, egyenesen a Redoutból a Kúria kivilágított nagytermébe s széttekintett a táncoló párok bosszú-hosszú során, igy kiáltott fel: —- Magyarországon ez idei farsangban két bál sikerült, a juristabál és a váci dalegylet második estélye! És tudják-e önök, hogy az elragadtatás eme hangját ő akkor hallatta, midőn még városunk és vidékének szép asszonyaival és leányaival nem táncolt. Hogy mit mondott a mulatság végén, hajnalba, az e tudósítás végén olvas­ható, addig egy kis türelmet kérek. Kívül állok a dalegyleten, dicsérhetem bát­ran. Ugyan mi is lenne a farsangból, ha a mi lelkes dalosaink nem rendeznének mulatságot? A mai viszonyok oly szomorúak, hogy azokkal csak dalosaink mernek szembeszállni s a sport­egylet is husvétig vár, hátha addig jobb álla­potok lesznek s mer egy mulatságot rendezni. A dalegylet mert kettőt egy farsangon. Az első deficittel kis közönséget látott, a második várakozáson felül jól sikerült. A mi közönsé­günk honorálni akarta a dalegyletet heteken át tartott fáradozásáért. Hangversenynyel kezdődött az est, midőn a bársonyos padok mind megteltek már. Először valami farsangi bohóságot adtak elő A kar­nagy álma címén. A dalárda életéből vette témáját a szerző s irta a dalárdának. Nem mondhatjuk ügyes alkotásnak az apró­ságot, de senki sem panaszkodhatik arról, hogy a Karnagy álma tele van szellemességekkel. Sőt nagyon közönséges dolog ez a kis darab s ha volt valami sikere, úgy az tisztán az elő­adóknak köszönhető. Borsodi Gyula (karnagy) annyi természetességgel adta elő szerepét, hogy ha a dalegylet meghonosítja a tervezett mű­kedvelői előadásokat, ő benne kiváló előadót nyer. Ottó József az ellenkarnagyot játszotta elegánsan s.két kupléját, melyet Borbély István irt, harsogó kacagással fogadták. Baros István (Kun Aladár) biztos fellépése félsiker volt neki s eleven előadásával kacajt is keltett. Grün­stem Manó álarca alatt Matlaszhovszky Róbert rejlett. 0 róla jól tudja a dalárda minden tagja, hogy mindenütt használható, univerzális ötletességű fiú s az ő Grünsteinje kiváló ala­kítás is volt. Két saját szerzeményű kupléját, melynek aktualitását legalább ebben a farsang­ban senki sem tagadhatja, nem csak megismé­teltették, de erősen meg is tapsolták. íme a a két ügyes kupié: Barátoknak egymáshoz járni, És ottan be-bepilyizálni: Ezt mindenütt lehet, ezt nálunk is lehet. Szegletében a Kúriának Kártyázni a fiatalságnak : Ezt is lehet, ezt is lehet. De tánczolni valahánynak, Örülni egy kedélyes bálnak, No meg hogy egy lánynyal elcsevegjen : Ez mi nálunk. Vácon, lehetetlen. Lehetetlen, lehetetlen, lehetetlen ! Gondolni hangversenyre, bálra, Eljárni Pestre a színházba : Ezt nálunk is lehet, ezt nálunk is lehet. Rendezni pazar piknikeket, Hol a társaság elcseveghet: Ezt is lehet, ezt is lehet. De hogy egy nemes célú körnek Bálját felkeresnék a hölgyek, Hogy estélyük kedélyes legyen : Ez mi nálunk, Vácon, lehetetlen. Lehetetlen, lehetetlen, lehetetlen ! Bárdos Ernő ésBorbély István kacagtató alakok. Bárdos dadogása, Borbély gyors beszéde nem tévesztették a hatást s ezzel ép úgy mint alak­jukkal és maszkjukkal jól eső nevetést keltet­tek. Meglepetéssel járt, midőn a közönség sorai­ból előléptek maszkirozatlanul Miolcovich Antal és Battha László, a kik egymást játszották meg. Meglepetés után jött a nevetés, a disz­krét, otthonos és bátor előadási modort mind­ketten kitűnően eltalálták. A Battha által énekelt kupié dallamának szerzője Ulrich Károly karnagy. Örömmel tu­datjuk ezt és azt a körülményt, hogy e meló­dia a közönség soraiban is élénk tetszést kel­tett. Üdvözöljük a dalárdát, mert megszólalta Ulrichnak zeneszerzői tehetségét. A ki igy tud komponálni, annak bizony kár véka alá rej­tenie a tudását. Bizonyára nagy örömet szerezne a város intelligenciájának, ha minél előbb és minél többször hallatná magát a jeles szerző. Utoljára említjük, mert utoljára került színre Mlinkó István, a kinek az anyós szerepe jutott. Mulattató alak volt öltözetében előadásában egyaránt s mikor a közönség előtt vetkezni kezdett, először ijedelmet, aztán pedig oly kacagást keltett, a mi csak akkor hallatszik, ha valamely jó színtársulat jó darabot ad elő. Ezután foglalta el helyét az igazi karnagy Ulrich Károly a Chinai Iníluenza szerenádot * így van a népek éleiében is. Uj népek jön­nek s ezek az erkölcsökben, érzületekbeu el­aggott régieket leigázzák. Kezdetben csak önállóságokat vesztik el, később egyéniségűket, nemzetiségüket is. Ez mindnyájoknak sorsa. Örökké egy sem fog ál lan i. Miért tehát e hiábavaló lelkesedés egy eszmé­ért, egy nép szabadságáért, ha tudjuk úgyis, hogy ennek előbb-utóbb el kell pusztulnia, miért fájt a honfi kebel, ha látta hazája fiait rabságba hurcolni, ha úgyis tudta, hogy ennek valamikor’előbb-utóbb be kell következni. Miért volt mindez? Mert. mi is csak a természet megmásít hatat­lan törvényei alatt állunk, sorsunk az, mint a többi lényeké, öröm, bánat, — kéj és kin, — boldogság és kárhozat, — menny és pokol, — születés és megsemmisülés, — a többi a dicső­ség, hírnév, az mind csak egy hiú mámor,, egy csalfa ábránd, egy légvár s a tudósnak, ki Egyiptom sivatagjain a Gúlák hatalmas al­kotásánál keresi az emberi nagyságot s ön­­bizottan távozik el onnét, azt hive, hogy meg­találta azt, kaczagva vagdossa a szél arczába a sivatag homokját s midőn már fulladozva a pokoli hőségtől eszméletét kezdi veszteni, minteg/ torzképeül az emberi hiúságnak, meg­jelenik előtte búcsúztatóul a filozófusnak a mondása : Gotlesgiaichheit. ist die Bestimmung des Menschen. után örökké él, nem léteztek soha. — Talán voltak egyes vezérférfiak, kikről a rövidlátó ember azt hiszi, hogy nevök élte örök, de ezek csak egyes külön kiváló szikrák az óriási láng­tengerből, melyek egy pillanat múlva ismét kialusznak. — Hisz mire egy eszme megérik, addig millió ily vezéralakja az emberiségnek fog eltűnni a feledés homályában. Ha vesszük, mi is egy ember? Mi egy egyén? Érdemes néki egy czélért küzdeni ? Érdemes néki egy nagy embernek lenni, érdemes néki egy nagy eszmének, egy hazának, egy nép szabadságának szolgálni? Nézd csak meg közelebbről őt! Születik, él és meghal! Gyermeksége hajnalán szelíd, mint a len­gedező szellő, mely végigcsókolja a mezőket, a virágok kelyheit, melynek minden fuvallata egy gyöngéd érzület, — egy játsziság, — egy bol­dogság. Nézd az ifjút. Keblében forrnak korának heves vérhullámai, szemeiben lángol a szenve­dély, ajkait pirosra festi a csókvágy. Ez az a kor, midőn az ember szeret. S nézd a férfit, nemes homlokát felmagasz­talja az értelem vonása, szinte lehet arról ol­vasni azokat a nagy, azokat a magasztos gon­dolatokat, melyek nem saját, hanem nemzete, — az emberiség, a világ javára termettek. És nézd az aggott, alakja görnyedt, mint valami romladozó épület, melynek egy szél­roham elég, hogy eltörülje őt a föld színéről. Ha arcára tekintesz s megakarod fejteni a redők titkát, azt fogják azok mondani: Küz­döttem, fáradtam egész éltemen keresztül s most a sir szélén állok. És habár az ember tudja, hogy sorsa halál, legyen bár neve egy félistené, — eltemetik őt, először holttestét s ha az obeliszk, mely tettei­nek dicsőségéért, nevének hallhatatlanságáért lett felállítva, már összeomlott, már elporla­dott, az endékezetét is : habár az ember ezt tudja, mégis küzd. Pedig minek e küzdelem, a hírnév, a dicső­ség után, ha sorsunk mindnyájunknak egy­forma. Vegyünk most egy népet. Egy nép szintén csak úgy születik, él és meghal, mint az egyes ember. Gyermekségének napjait szerénységben éli át, nem törődve gazdagsággal, hírnévvel. De ha megérkezett férfikorának lángoló korszaka, lágyulnak keblében a dicsvágy szenvedélyei, nem elég néki a csekély otthon, a kis tarto­mány, magasabbra tör ő ennél, népeket, orszá­gokat, birodalmakat akar rabigája alá hajtani I s midőn elérte czélját, midőn azt mondjuk, hogy hatalmának tetőpontján, élete nyarának derekán van, akkor egy nép olyan, mint a férfi. Hatalmas és szabad. De századok múltán Számára is alkonyul. A férfiból agg lesz, az erőt a gyöngeség, az önállóságot, a szabadságot, a másoktól való függés váltja fel. Nemesszeghy László.

Next

/
Thumbnails
Contents