Váci Hirlap, 1901 (15. évfolyam, 1-53. szám)
1901-06-02 / 22. szám
2 történetírónak szüksége lesz erre az adatra is, hogy becsületesen megfesthesse városunk életének mai tiszta képét. Nem akarunk ez alkalommal is rámutatni arra a maradi szellemre, mely minden vonalon érezteti a nyomását nálunk ! A melynek befolyása alatt még a szomszéd falvakkal se bírjuk ki a versenyt ! Napról-napra mindjobban elmaradunk tőlük ! Tessék csak nyugodtan aludni tovább : messze még a reggel ! B. K. Arany balladáinak lélektani alapja. (Részlet a V. H. pályadiját nyert aesthetikai értekezésből.) Ha hinnék a lélek vándorlásában s azt kérdezné tőlem valaki, hová lett a nagy Shakespeare lelke, vájjon kőbe, fába, vagy virágba költözött-e hogy tovább éljen? Azt felelném: nem költözött kőbe, nem fába, sem virágba, hanem felreppent a végtelen mindenség suánjai közé, századokon át a csillagok magasából nézett az örök tragoediák színhelyére, a földre, honnét a mythos halhatatlan Prometheusa szórja vérét s átkait az égre, a földre, honnét szüntelen hangzik Niobe szivettépő zokogása ... azután leszállt újra, de csak nem kőbe, nem virágba, hanem összeforrt egy lélekkel, egyesült egy lángszellemmel, mely azután műveiben örök hajlékra talált. Shakespeare a tragoedia halhatatlan költője, Arany a ballada Shakespeareje. Mi a tragoedia ? Szomorú szép. Mi a ballada ? Tragoedia, dalban elbeszélve, szomorú szép, lanton elzengve. Midőn Arany balladáinak lélektani alapját akarjuk fejtegetni aesthetikai alápon, nem célunk a forma, a nyelv, a ritmus, a versmérték sajátságaival, nem történelmi és életrajzi adatok megbeszélésével foglalkosni; de a lélekBárdosné (gyanúsan): Kiváncsi vagyok rá ! Bókusné: Azért nem, mert tudom, hogy nem mindig a magáéból ad. Bárdosné (békítő hangon) De hölgyeim, gondolják meg . . . Bárdosné: Csak engedje, édesem, hogy kibeszélje magát ő nagysága. Még azt találja hinni, hogy az övéből adok. Bókusné: Megtenné, ha lehetséges volna, de nem lehet. Mert én nálam mindig siket fülekre talál, a ki másoknak kéregét. Ha már adni akarok. . . Bárdosné (közbevág) A mi elég ritka eset! Bokusné: Legyen úgy, mint gondolja. De ha ritka is az eset, olyankor egész lelkemből érzem, hogy áldozatot hoztam a szenvedésnek s nem használom ki a felebarátaim gyengeségét, hogy olyan nagylelkűségre kényszeritsem őket, mely nem áll arányban a vagyoni viszonyaikkal. Kemény vagyok, de nem azért, mert a szivem olyan, hanem mivel az élet arra kényszeritett. Nem segíthetek minden nyomoron, de ha már segítek, megvan az az édes tudatom, hogy a magam erejéből segítettem. Bárdosné (csípősen): Kár, hogy olyan ritkán szerzi meg magának ezt a gyönyörűséget! Barnáné: Engedjék meg hölgyeim, hogy közbeszóljak és szétválasszam önöket (pirulva). Maga mondta rólam, Dókus néni, hogy olyan vagyok, mint az olaj, mely elsimítja a hullámok háborgását. Legyek hát olyan is, mint az olaj, melyet sebekre raknak. Mind a kettőjükVÁCI HÍRLAP tani alapot sem tárgyalhatjuk morális tragikum azaz oly bűn szempontjából, mely az Isten által felállított korlátokat töri keresztül, mely a Mindenható törvényeit tiporja. Az aesthetika a tragikumon a felségesség, a cselekvénybeli nagyság bélyegét keresi, nem a tiszta jóságét. Az erkölcsbiró elitéli Machbeth király gyilkosságát, de az aesthetikus nagynak, hősiesnek nevezi cselekedetét. Tragikumot csak ember létesíthet, és pedig azért, mert ember, parányi véges lény, ki függetlenségre törekszik, ki a végtelen világban önálló világként akar mozogni, ki a mindenség örök törvényei alól felmenteni akarja magát és az önmaga kovácsolta törvényekkel akarja bilincsre verni a természetet. Az eget ostromló ember azonban hasonló törekvésű parányokra akad, kikkel küzdeni kénytelen, ha győz is az első viadalban, bukik másodszorra, mert győzedelme milliók összeesküvését idézi fejére. De ez még nem elég; az ember tragikuma az által lesz teljes, hogy akarata, szive egész benseje, teljes lénye tökéletlen s itt a bensőben, a szivben van a tragikum valódi mezeje „hol a legmagasztosabb érzelmek kicsinyes érdekek által válnak tisztátalanokká s ki vannak téve a telés és fogyás, sőt a teljes elmúlás változásainak“, hol még a tökéletességben is tökéletesség uralkodik, mert nincsen teljesen jó, nincsen határozottan gonosz jellem. A tragikum csak az erkölcsi életből származó anyagánál fogva bir morális vonatkozással s tartozik magával hozni vádiratát, mely legalább némileg indokolja a lét harmóniájának az értelem, érzelem vagy akarat meghasonlása folytán, de az előzményekből, körülményekből, az egyéni természetből kimagyarázható, komoly megzavarását. Az emberiség története egy végtelen tragoedia, melyben az egyes bukásában az ő nagy egészbeli rendeltetésének tudatára emelkedik ; nincs cselekvés bűn nélkül, nincs bűn büntetés nélkül, de minden büntetés a Jákoblétrának egy foka, melyen a kiengesztelődés angyalai fel- s alászállanak. nek igazuk van egyben és másban, de egynek sincs igaza, mi a dolog lényegét illeti. Bókusné, Bárdosné (egyszerre és nagyon hevesen): Hogy mondhatja azt, hogy nincs igazam ? Már azt kikérem magamnak! Barnáné (csaknem könyörgő hangon): Engedjék meg legalább, hogy befejezzem azt, mit mondani akartam ... A jótékonyságban is, mint mindenben az életben, sok függ a mellékkörülményektől. Ha valaki jelentkezik nálam, kinek szüksége van a gyors segélyre, kinek nyomora már különben is annyira szembeötlő, hogy takargatni nem lehet, nem fordulok máshoz. Ha segíteni tudok rajta, rögtön segítek, ha nem, azt mondom neki, hogy rossz helyen kereskedik . . . Bókusné: Na lássa! Barnáné: Delia olyan a baj, hogy a pillanatnyi segély nem enyhítheti, ha azt látom, hogy többeknek együttműködése kell hozzá, biz én félre teszek minden álszemérmet és elmegyek koldulni a gazdagabb ismerőseimhez. Elég jól ismerem a helyzetüket, hogy ne követeljek tőlük az erejüket felülmúló áldozatot, a szeszélyüket, hogy ne akkor jöjjek, mikor nincsenek éppen adakozó kedvükben. Elég nagy az ismerőseim köre, hogy válogathassak közöttük is . . . Bókusné (közbevág): Elég csinos arra, hogy egyhamar meg ne tagadják a kérését! Barnáné (nagyon komolyan): Édes nénémasszony, sokkal jobban ismerem magát, hogy A zivatar elmúltával az ég kétszerte szebb, a zavarból felbukkanó harmónia elragadóbb ... Nincs meginditóbb, mint a kiengesztelődés, ha könyörül a haragos ég s . . . Prometheus láncai lehullanak, ha a halálos ellenségek kezet nyújtanak s a csatatéren a hantok felett az engesztelődés zsolozsmája zeng......................... Annyi ragyogó nevű festő között kevés akadt, ki hű képét tudta adni egy-egy lelki állapotnak: a zajló szív hullámcsapkodásának, egy tépelödő, egy kétségbeesett tuséinak, egy őrült vad kitörésének . . . Nem is csoda. A térben megjelenő művészet tud ugyan hangulatot kelteni a tragikus jelenetekből ellesett egyes mozzanatokkal, de a tragikum főjellemét, a fejlést, az életet, az időben megjelenő küzdelmet csak a hangművészet, különösen pedig a költészet képes megteremteni. A zenei dissonansok, synkopák, tragikus hatására példaképen említsük csak Beethoven Eroica symphoniáját, a Corioián ouvcrturet, a költészet megrázó erejét pedig csodáljuk Arany örökbecsű balladáiban. Pataki Lajos. Iparostanoncok kiállítása. Vác, máj. 27. A nagy Széchényi, midőn a közgazdaság szolgálatába lépett, látnoki tehetséggel jósolta meg, hogy Magyarország, mely alatta az ipar terén századokkal haladt előbbre, boldogulását csakis virágzó iparának fogj: köszönhetni; ő eltávozott, de szelleme, a mely az iparnak élt, köztünk lebeg ma is, figyelmeztetve bennünket, hogy ne hagyjuk árván különösen házi és kisiparunkat. Sokat lehetne Írni azon eszközökről, melyek az ipar fejlesztését elősegítik, de mi csak egyet óhajtunk kiemelni t. i. az egyes városokban az állandó kiállítások rendezését iparosaink versenyképességének fokozása által. A kiállítások mii}' tért hódítanak, bizonyítja azon körülmény, hogy alig van az országban város, a mely tanonckiállitást ne rendezne. ne tudjam, hogy a szívnél sokkal érdesebb a nyelve! Nem is veszem hát célzatosságnak, ha ezt mondja, mert legjobban tudhatja, hogy az úgynevezett szépségemet sohasem szerepeltetem a férfiakkal szemben. Bárdosné: Honnan tudhatja éppen ő? Erre igazán kiváncsi vagyok. Bókusné (röstelkedve): Ha már eljárt a nyelvem — a minek csakis maga az oka, Bárdosné — hát bevallom, hogy egy alkalommal mikor nálam járt és ellenállhatatlan szeretetreméltóságával kivett belőlem néhány forintot ilyen célra . . . Bárdosné (kacagva): Hogyan, magától is ? Bókusné (erélyesen): Belőlem is!... Mi van abban ? Az ember megfeledkezik néha az elveiről egy olyan fruska kedvéért (megcsókolja Barnánét.) Akkor én azt tanácsoltam neki, hogy próbáljon szerencsét valakinél a ki nem közülünk való . . . Kimondom már áperte : egy férfiúnál. Ő csak annyit mondott: —■ Megválogatom mindenben a forrásaimat, még a jótékonyságban is. Ezzel ugyan szépen lefőzött. Bárdosné: Nem látom be, miért nem lehetne férfiúhoz is fordulni ilyen esetben. Bókusné: Hogy be nem látja, azt értem ! Barnáné (látva, hogy Bárd asné kemény feleletre készül, hirtelen közbeszól): ugyan ne kezdjék hát újból . . . Dók rs néninek igaza van és nincs igaza. Bókusné; Már megint ?
