Váci Hirlap, 1900 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1900-03-11 / 10. szám

V A G I H 1 R L A F

gyöngéi tápláltak bele és Iriss erővel talpra szökkent. A kelrecbe szorított, leláncolt oroszlán egyetlen rántódással szabadult kötelékeitől, büszkén kilépkedett a kinyitott ketrec-ajtón és odakünn a visszavett szabadság duzzadó örömével, egyetlen rengeteg rivallgásban kiáltotta világgá minden kéjes indulatát. A nemzet örömmámorban úszott és hangos szóval ölelte magához mindazt, a mi az uj Magyarország eiőfutárja volt. A nemzeti előítéletek elsorvadtak, az arisztokrata hajlamok elszunnyadtak és a hűbéri alkotmány sutba került. E helyett liberális eszmék kaptak erőre, a nemzet szivében demokrata irányok nyertek fészket és a modern államszervezet ácsolódott egybe. A márciusi ifjak szilaj tüze, forró szive és lobogó lelke szétfejtette a télien ábrándokat, melyeket nemzedékek szőttek. És a mint eloszlott az ábránd, szertefoszlott az előítélet és megdőlt a hűbériség jogrendje, a romokból tilalomjelző lett, mely a nemzetnek útját vágta — hátrafelé. Előre ösztökélte, hol a szabadság, a testvéri együttartás és a közös sors egyenlősége világítottak a jövendők útjára.

De voltak a kik a magyart erőnek erejével visszaakarták kanyaritani az elhagyott terekre, hadd hágjon a posványba bele! Sorsát két kézzel görgették, valami pokoli mohósággal, a pusztulás szakadékának szélére, oda. honnan csak jó sorsa rántotta vissza. De rákjárást nem tanult meg e nemzet soha! Inkább fegyverrel vágott magának utal. de előre ment! Régi dicsősége legendás arzenáljából, apáiérte utói Gábort a részegségnek az a stádiuma, a mikor az ő bolondsága kezdődött.

Szemének egy tekintetével csendet parancsolt. a fejét búsan lehajtotta s beletemette a tenyerébe, aztán csöndes resignációval szólt oda a többinek :

— Nem érdemes élni fiúk! Nyomorult ez a világ . . .

A fiúk, dacára hogy el voltak a/va alaposan, egymás szemébe kacsintottak s mosolyogtak a bajuszuk alatt. Az öreg nem vette észre.

Juliska pedig igaz részvéttel nézett Gábor szemei közé s halk hangon kérdezte :

— Mi a baja Gabor úr? Miért lett egyszerre .olyan rossz kedve ? . . .

A fiuk mosolyogva néztek most már a lány felé es a kis poéta odasugta a piktornak:

— Az öreg már kezdi . . . S ezúttal uj hallgatója akadt, a ki még sohasem hallotta ezt a históriát. Juliette még nem látta az öreget berúgva . . .

S valamennyien összébb húzódtak s néztek az öreg arcába, a kit a figyelem meghatott s elkezdte, mint a hogyan szokta tenni vagy három-négy esztendeje, valahányszor egy kissé erősebben berúgott:

— Ha meg volna még, megmutatnám azt a gyűrűt, a melyikben mindkettőnk arcképe bele van foglalva. Egy kis gombot kellett megnyomni, a köve félreugrott s ott voltunk mindaketten: két pici fénykép. De elkallódott a gyűrű. Szegény voltam ... a zálogház elnyelte. De elhihetitek — szép volt mint egy angyal.

' Most is szép — nem láttam rég, de szépnek kell lennie . . .

nak hadiszerszámival együtt, kivette a fegyverforgatás tudását és merészségét, a halálmegvető vitézséget és azt az ezredéves cserkoszorut, melyet a győzelem istennője font harcból harcba a hadakozó magyarság fölébe. Káprázatos bravúrral viszi diadalról-diadalra, csorbítatlan dicsőségét és csatáról-csatara óriásibbá halmozza feltámadt nagy hírnevét. A vérrel itatott rögök uj vértől áztak és elesett félistenek ezres hekatombákban hevertek szanaszét. A váci földeken is meglengették a honvédek a magyar lobogót, megharsant a csatakürt, dörgött az ágyú villámlott a kard és biblikus nagy csalat küzdöttünk meg.

De a legendás héroszokra pusztító förgeteg viharozta dühét. Tömegének súlyával ránk zudult és hordái elhomályosították a szabadság delelő napját. Besötétedett. A még félholtan is küzdők kezeiből kicsavarták a fegyvert. A harc elült, a kürtszó elnémult, a csatazaj berekedt és a büszkén lobogó lobogók kettéroppant nyéllel^ gyászosan borultak a földre! A dob temetésre pergett!... Fekete sötétség ülte meg e földel.

Azután megfordult az idők járása fölöttünk. A sötétségbe fénysávok tódultak, a csönd beszédesebb lelt és újra pittymallott. Izmos egységbe tömörödve állítottuk fel a ledöntött oltárt és az igazi, tevékeny hazaszeretet áldozati füstje száll fölfelé örökkön örökké! A nagy napon elzarándokolunk szent sírjainkhoz és a mint kegyelettel omlunk le a szentek taposta hantokra, porukból Anteüszként

— Nem vehettem el. Szegény lány volt s kaszirosnő . . . nem engedfe a dekórum, nem engedték az anyagi viszonyaink ... De el fogom venni, a feleségem lesz, mert nem akarom, hogy vénségére nyomorultul veszszen el, ha majd én meghalok ...

Csodálkozó moraj támadt most körülötte. A fiúk szóltak hozzá csöndesen :

— De öreg, az Isten áldjon meg, ne tedd azt. Tönkre teszed magad. A nevedet, az existenciádat, mindent . . . Hogy gondoltál ilyet? Mi ütütt hozzád?

Az öreg ravaszul mosolygott, aztán megint komolyra vált az arca s egy perc múlva mar a szemében egy könycseppet morzsolt szét.

— Nincs szivetek. Egyiteknek sincs. Ti csak

éltek gondtalanul, de a jövővel, még a magatok jövőjével sem törődtök, nem hogy azokéval, l a kik titeket szeretnek . . De én nem olyan 1

vagyok, mint ti . . .

— Rettenetes dolog történt velem most .. . j mikor is ? . . . nem tudom de meg történt

— A hivatalban ültem s dolgoztam. Egy- I szerre kopogtatnak na.y szerényen az ajtómon

s egy öreg, beteges formájú asszony lépett be hozzám. A nyomorúság leritt róla s a szivem nagyon, nagyon megesett rajta. Az édesanyámra, a jó édesanyámra gondoltam.

Az öreg asszony könnyek közt. szomorúan mesélte el a baját. A férjével negyven esztendeig éltek együtt csendben, békességben. Soha nem civakodtak, megbecsü'ték egymást. Hanem szegények voltak nagyon. Mindig készültek, majd összeesküsznek, de mindig elfogyott a pénzük, a mit összekuporgattak . . .

uj erőt nyerünk. Beleheljük az ő utolsó zihálásukat, belénk szívódik vérük fel - párolgott párája és a mi vérünk is regenálódik. Uj erők forrásai azok a vérharmatos földek és a nemzeti munka erejét csak ezekből a forrásokból kaphatja! Itt buzog minden áldása és hatása.

A betegsegélyző működése.

(A kér. belegsegélyző közgyűlése.)

Vác, március 10.

Baross egyik neves alkotása ma tartja közgyűlését. Ez alkalommal célszerűnek tartjuk, hogy ismertessük múlt évi működését: A pénztár 1899 vagyis fennállásának Vil ik évi működése legküzdelmesebb évek egyikének méltán mondható, mindazonáltal végeredményében teljesen kielégítő.

Küzdelmes volt működése egyrészt azért, mert az év három első havában, a midőn a járulékok legcsekélyebb mérvben folynak be, dühöngött az influenza járvány, mely a pénztár kiadásait aránytalanul szaporította, oly annyira, hogy a jelzett három hóra, a midőn a taglétszám a legcsekélyebb szokott lenni, csupán tápdij címén a pénztár 681 frt 31 krt fizetett ki és azzal arányba emelkedett a gyógytári és némi részben az orvosi költség is. Ehhez járult azon körülmény, hogy az 1898 évi mérleg tetier oldalán kórházi tartozások címén felvett 42 frt 50 kron felül a pénztár még 193 frt 98 krt fizetett ki a három első hó alatt, az előző évekre előre nem látóit kórházi dijakba.

Másrészt pedig bénitólag hatott a pénztár működésére azon általánosan ismert üzleti pangás az építő iparnál, minek természetes következményeként nemcsak az építő iparnál alkalmazott munkások, hanem a pénztár területén levő téglagyárak üzemeiket felére redukálta, masrésze pedig üzemét augusztus és szeptember hó elején teljesen beszüntette. Nemkülön-Az öreg szomorúan pislogott Juliettre, a ki már javaban törülgette a szemeit a köténye csücskével.

— Latja édes Juliska kisasszony, úgy járt ez a szegény asszony, hogy hatvan éves korában az ura, a ki vasúti fékező volt, meghalt s az asszony vénkorára koldus maradt, mert nyugdijat nem adtak neki Nem volt joga hozza . . . elküldték mindennünnen: Nem lehet, az öreg fékező nem volt nős ember Mi nem tudunk róla . .

— Borzasztó! Rettenetes ! Lehetetlen ! csodálkoztok a fiúk s az öreg egész komolyan bólintgatott:

— Pedig úgy volt fiúk ! . . .

Aztán folytatta:

— Es azóta nincs nyugtom. Bánt a lelkiismeret. Tudjátok Emma hűtlen lett hozzám egy párszor, el is hagyott, de azért szeretett, mert mindig visszajött hozzám. És én, ha most megint visszajön, esküszöm mindenre, a mi előttem szent, hogy elveszem Emmát . . . Mert ez a példa, ez a rettenetes példa ; a szegény öreg asszony története engem megijesztett. Ni ics nyugtom azóta . . . Fiúk, igazságos akarok lenni, az a szegény lány szeret engem, megbecsült engem s én . . .

Erősen megnyomta ezt a szót, s az asztalra ütött az öklével, hogy a poharak, üvegek táncolni kezdtek. Aztán feladott s az asztalhoz támaszkodva, mert egyenesen állani már nem tudott, harsány hangon Kiáltott:- Én azt a lányt elveszem, mert nem akarom, bogy ha meghalok, őt is elkergessék a