Váci Hirlap, 1900 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1900-12-02 / 48. szám

napjai teltek hazánkban. Elkövetkezett ránk a bibliai látogatások ideje. Nem volt a földnek jobban megalázott népe a magyarnál: ősi jogainKűan könyökéig vájkált sok gyütt-ment idegen. A földnek minden gyáva szülötte bántatlanul sérthette a magyart!... Panasz szavát senki nem értette, keserveit, siralmát gúny tárgyává tették, imádsága sem hallszott az égbe! . . . Jobbjaink börtönben, nehéz rabláncokon, sovány rabkenyéren várták a bitófát, avagy idegenben, messze a porig alázott hazából keltettek részvétet ez árva nép iránt.

Minden elvolt veszve! Hitünk, reménységünk lassú haldoklással csendes kimúlást várt...

De még sem úgy történt! Bár a sir megásva. rég készen várta a nagy temetést, a sorsnak könyvében azonban más volt számunkra megírva.

Az ifjú császárné szerelmes férjének karján eljött közénk. Talán értesült a magyarnak ősi dicsőségéről, vitézi tetteiről, hazafias erényeiről s ezek vonzották hozzánk, vagy inkább érezte a rettenetes igazságtalanságot, melynek átka reánk nehezedett.

S ahogy megismerte, mindjárt megszerette a magyart. Részvétet keltett lelkében honfibánatunk. Megrezegtette szivének érzékeny húrjait nyelvünk lágy zenéje, dalunk beszédes panasza. Látta, hogy e dicső múltú nép jobb sorsra érdemes.

Elhatározta hát, hogy szabaditónk lesz.

Egy gyenge nő, kinek nincs egyebe férje iránt való nagy szerelménél, im, szembeszáll három hosszú század megcsontosodott tradíciójával; igaztalannak vallja a gyűlöletnek, megvetésnek alapját; a jövőbelátóként erős meggyőződéssel hirdeti, hogy nem a csúszómászó, kegyhajhászó jellem támasza a trónnak, fenntartója az országnak, hanem e megismert népnek törvényvédő, ősi szokáshoz erősen ragaszkodó ércakarata, mely az udvarlásban mértékletes, térdet csak Istene előtt hajt, de azért királyát szive szerint, igazán szereti s érte mindenét, még életét is bármikor feláldozni kész.

Mennyi erő, mily tökéletes históriai érzék kellett ahhoz, hogy ellenkező tradíciók közt élő nő lelkében fogamzzék meg e fenséges gondolat !

Es a mit az ifjú, hatalmas császár nem értett meg poltikából, azt megértette szerelemből ! Hajlott felséges neje esdeklő szavára. Oh, hiszen ő nem is volt oka, hogy félreismerte a magyart! Kis gyermekkorától kezdve a magyarról csak gyűlölettel hallott beszélni; nem csoda hát, ha elhitte, hogy nyakas, hogy szertelen követeléseivel a birodalom vesztét okozza s ezért le kell igázni, mint a rabot. . . .

Egyszer csak az hirlett onnan Bécs felől, hogy a császárné a magyar beszédet tanulja. Bécsben? ... a császárné? ... a magyar bészédet?! . . . Nem való ez, — álom, de mily kedves álom! . . . hátha mégis való, erősködik a hir, tud is már beszélni, szépen csendül ajkán édes anyanyelvűnk.

Oh hatalmas Isten, hála, hála néked! Sok nagy keservünket im, elfelejtettük; sok nagy sérelmünkért nem kérünk orvoslást • betölt a mi szivünk régi reménysége, régi vágyódása!...

Három hosszú század alatt nem volt a magyarnak fölkent királya és királynéja, a ki nyelvét értette volna. Nem csoda hát, ha e hir hallatára eget verő öröm váltotta fel a néma szomorúságot. Ború után derű; semmi helyett minden ; halál helyett élet; — hát ki ne örülne, hát ki ne vigadna!?

Azután jött a kiegyezés és a koronázás : betetőzése az örömnek. Kibékült a király a nemzettel. S hogy teljes legyen a béke, feledve a múlt, meggyógyult minden seb, a nemzeti

ajándékból a király házat épit a hon védőinek, kik ádáz csatákban, a szabadságharcban küzdöttek a honért.

Ebben is a Te finom telkednek gondolatára ismerünk dicsőült Nagyasszony ! . . .

Mikor itthon lett már saját hazájában a magyar s nem volt tiltva többé magyarul érezni, magyarul heszélni, magyar dalt zengeni: akkor sem hagytál el, gyakran köi'énk jöttél, itthon tartózkodtál, kerestél s találtál ezerféle módot, hogy kimutathassad nagy jóindulatod szerette néped iránt. Majd a szegényeken esett meg a szived s rajtuk segítettél, majd az eltévedtek jobb útra térésén fáradoztál.

Sok volna azonban mind elősorolni jótéteményedet. Hálával fogadtuk mi mind valamennyit s ha nem emlegeijük, azért nem feledjük.

Miért hogy nem volt vég nélküli a Te boldogságod ... ki annyi bánatos szivet megvigasztaltál? Megérdemelted volna, hogy megkíméljen a szomorúság, a gyász!

Mikor meghallottad, hogy egyetlen fiad kiterített halott, örök gyász költözött szivedbe.

| Te anyai büszkeségedet, mi a trónnak örökösét, a szeretett királyfit sirattuk benne vigasztalanul. Megoszlott a bánat, fele nekünk jutott; sokan voltunk hozzá, még is alig tudtuk el| viselni. Te a más felével nem roskadtál össze, j hittel elviselted. De az időtől kezdve elborult kedélyed. Jártál tengerekre, messze szigetekre, megsebbzett szivedre balzsamot keresni, — de csak nem találtál. Mindenütt őt láttad, édes fiadat. A természet pompája, szingazdag szépsége, ezer változata, mely azelőtt annyit gyönyörködtetett, talán enyhítette, de nem felejtette rengeteg fájdalmadat. Kerested a magányt s ott sirva panaszkodtál szomorú sorsodért az Istennek.

De mikor meghallottad, hogy kedvelt magyarjaid nagy ünnepre készülnek, eljöttél még egyszer közéjük. Nem lett volna Nélküled az ünnep ! — Még egyszer, talán utoljára életedben halvány pir boritá szép fehér arcodat. Örültél, mert láttad, valóra vált álmád: a szabad magyar okosan használja szabadságát.

Útra keltél ismét messze tengerekre, messze szigetekre. Összejártad újra a kedves helyeket, hol lelked a boldogabb napokban megpihent. De a keresztedet sehol el nem hagytad. Hét tőrrel volt szived át-keresztül verve, mind a hét seb vérzett, de azért csak tűrted, csendes megadással hordtad a kereszted.

Végre, — hogy is mondjam, — ha megtenni bűn volt, kimondani vétek, a nyolcadik tőrrel egy durva orgyilkos szúrta át a szived!

. . . Idegen országban történt a merénylet. Mire meghallottuk, akkor már a lelked fenn vala az égben.

Nincsen szó a nyelvben, a mely fájdalmunkat híven kifejezné! Sirtunk és zokogtunk, vádoltuk a sorsot, hogy miért mért reánk ily kegyetlen csapást. Nem volt a magyarnak immár Nagyasszonya! Kihez forduljon hát, ha majd baja támad ? ki bátoríthatja majd erős küzdelemre? Hosszú időkön át le voltál mindemünk felséges Nagyasszony! . . .

Még most is, két évnek múltával, midőn már az idő kezdi hegeszteni a nagy, nyitott sebet, könybe lábad szemünk, összeszorul szivünk, ha Rólad beszélünk.

De szűnjék a bánat! Ő fenn van az égben, őrködő szemével letekint hozzánk, jóságos két kezét áldólag terjeszti reánk s szükségünkben kikönyörgi számunkra az Urnák kegyelmét. S midőn szent nevének ünnepén Őt dicsőitni jövénk össze itt, végezzük szónkat imával!

Életnek és halálnak mindenható ura, nagy Isten! fordítsd felénk irgalmas: arcodat s hallgasd meg imánkat.

______________VAGI HÍRLAP

Szeretett jó királynénk emlékét sirattuk imént; Te tudod Uram, hogy szivünknek érzelmei tiszták és őszinték valának.

Im hálát adunk Néked, hogy jónak, igaznak teremtetted ŐL s nekünk adád.

Ne vedd rossz néven tőlünk, hogy zúgolódunk, hogy magadhoz vetted! Tudjuk, hogy Te adtad, rendelkeztél vele. De mi gyarló emberi voltunkban nem látjuk be mindig bölcs intézkedéseid feltétlen jóságát; mi csak veszteségünk nagyságát érezzük, azért tör ki némelykor ajkunkon a panasz.

Bocsásd meg, oh Uram, vétkezésünket!

Adj a mi Nagyasszonyunknak csendes nyugodalmat, adj sokat szenvedett lelkének örök lakást az égben! Es ha királyunkért, hazánkért kéréssel fordul Tehozzád, fogadd kegyesen s teljesítsd kérését!

Mindenható Isten! hallgasd meg imánkat.

Amen.

__________ 3

Helyi és vidéki hírek.

— A királynál. Az elmúlt héten gr. Csáky Károly megyés püspökünk és dr. Virter Lajos nagyprépost tisztetegtek a királynál. Hétfőn fogadta az uralkodó dr. Virter Lajost. Mikor mély főhajtás után üdvözölte az apostoli királyt és megköszönve a legmagasabb kitüntetést, áldást és boldogságot kívánt az ősz uralkodónak a szintén ősz nagyprépost, a felséges Ur mindkét kezét megfogta dr. Virter Lajosnak és igy szólt tiszta magyarsággal :

— Nagyon köszönöm a látogatást. Hány éve kanonok már?

— 35 éve felséges Uram — volt a nagyprépost válasza.

— Nagyon szép, mondá őfelsége.

Majd gróf Csáky Károlyra vitte át a beszélgetést a felséges úr a következő kérdéssel:

— Nos, mit csinál az új váci pöspök ?

Mikor azután dr. Virter Lajos röviden elmondotta, hogy megyés püspökünk apostoli buzgósággal működik, a király legnagyobb megelégedésének adott kifejezést és kegyesen elbocsátotta a tisztelgő nagyprépostot.

Pénteken fogadta a király megyés püspökünket. Előtte Wekerle Sándor és Baniczky Ferenc járultak az uralkodó elé, utánuk rögtön a püspök következett. A király hoszasabban elbeszélgetett az egyházmegyénk főpásztorával s örömmel jelentette ki, hogy ismeri már szép működését megyéjében. Miután gróf Csáky püspök megköszönte, hogy legfelsőbb kihallgatáson fogadta őt az uralkodó, a kihallgatás véget ért.

— Gajáry Géza országgyűlési képviselőnket újabb megtiszteltetés érte. A Fővárosi Takarékpénztár felügyelő bizottsági tagjául s a rögtön rá megtartott ülésen a felügyelőbizottság elnökévé választotta meg. — Itt említjük meg azt is, hogy képviselőnk hétfőn nagyobb beszéddel vesz részt a parlamentben a költségvetés általános vitájában.

— A püspök látogatásai. Megyés püspökünk e héten végig járta Gajáry Géza iskolaszéki világi és Agócs János egyházi elnökökkel a népiskolákat, a hová ellátogatni régi szándéka volt már. Minden iskolában üdvözlő szavallatokka! fogadták, a melyet a kis tanulók bátran, értelmesen és érdekesen adtak elő. Valóságos ovációban részesült a főpásztor a leányiskolában, a hol a kis leányok egybegyülve a nagy teremben vártak reá. Csokrot kapott itt, szavaltak előtte és Ulrich Károly vezetése alatt üdvözlő dalt énekeltek a kedves leányajkak, a mi láthatólag meglepte a püspököt. Hogy mi mindent tapasztalt a főpásztor az iskolákban, arról biztos tudomásunk nincs, de egyet állíthatunk s ez az, hogy feltün-