Váci Hirlap, 1900 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1900-10-07 / 40. szám

Tizennegyedik évfolyam.

40. szám.

Vác, 1900. évi október 7.

VÁCI HÍRLAP

Előfizetési árak:

Egész évre .... .12 korona.

Félévre........................................6 korona.

Negyedévre..................................3 korona.

EGYES SZÁM ÁRA 24 FILLÉR.

VÁG ÉS VIDÉKÉNEK HETIIxAPJA.

Megjelenik: minden vasárnapon reggel.

Szerkesztőség és kiadóhivatal:

VÁC, Géza király-tér 3. szám.

Ide küldendők a lap szellemi részét illető közlemények, előfizetési pénzek, hirdetések és,hirdetési pénzek.

Nyilt-tér sora 60 fillér.

Kiadótulajdonos:

Felelős szerkesztő:

HIRDETÉSEKET

Bélyegilleték nincs.

Kovách Ernő.

Dercsényi Dezső.

jutányosán felvesz a kiaaóhivata..

A tizenhárom.

Vác, okt. 6.

A nagy csatának sok volt a halottja. Szilaj kedvében volt a sorsharag és ezernyi ezreink sarcolták meg kihullott vérük patakjaival, hogy kiváltsanak belőle egy-egy káprázatos — de sajnos — csak időleges diadalt. Azután elfogyott a regiment, kimaradt a győzelem és ránk borult a gyász. A reá szakadt éjszaka sötétjében érezte a nemzet, hogy itt hagyja az# élet és körötte fogynak az élők. De a halottak nem nyughattak még és felosontunk a síkokra, bejártuk a mezőket, hogy összeszedjük, hogy eltemessük halálainkat, Némán, könylelen szemekkel temetük el őket, mert akkor még sírnunk sem volt szabad. És fájtak a könyek, miket el nem sírtunk, mardosva ették a lelkeket és lelkünk fenekéig rázott a fájdalom, ha szerte néztünk, ha fel mertünk pislaniani lehorgaszlott főnkkel. Az erők aláhanyatlottak, a küzködés elaludt, minden életek tüze kihamvadt és a hamuvá perzselödött haza, egy inaszakattra összeroppant váznak adott csak tűrt helyet.

Roskatag léptekkel jártunk a sírjaink között, megásták már a mienket is és pokoli mohósággal és kéjelegve lesték, mikor hullunk bele. De minket tartott az erő még akkor is, mikor az aradi sáncok egyetlen árkába a tizenháromnak tetemét hányták bele. Nem zokogtunk, pedig ! lelkünk fenekéig rázott a fajdalom, de a csordulásig telt szivek érzése abban a mélységes utálatban ömlött ki, a mely a nemzetben a hóhérok ellen forrott. Ez a tisztalelkű, hófehér érzésű nemzet, hátborzongva gondolt a bakókra, kik nem átallották a bosszú n mtelen dühében szurok lelkeiket a bitólán kivégzett félistenek drága vérével bemocskolni. Az ő sötét lelkeiket, még jobban beszennyezte ez a szent vér, a mienket meg égette kegyetlen kínnal.

Nem volt elég. hogy az egykor — nem is oly rég — nagy erősen büszke tölgyet megtépáztak lombkoronájától, árvult és fonnyadt, mert éltető levegőjét elzárták, j életfenntartó leveleit leszaggatták, végere- 1 jét meg csak úgy szívta magába az a felkúszó élősdi, a mely a szomszéd törzs- I

bői eresztette gyökerét és mind erősebben karolta, futotta át. Még a megkoppaszodott ágakat is le kellett vagdosniok! Vadj állatok módjára rontottak neki és baltával hasogatták le, rudakkal törték össze legszebb részeit.

Kevés volt, hogy romba döntötték a templomunkat és sáros csizmáikkal garázkodtak benne, a győzelmi mámor részegségében fennen hetvkélkedve, hogy a mi Istenünk, a szabadság Istene: bálvány, kinek imádása vétek, tisztelete bűn és szolgálata hazaárulás. Pogányok vagyunk, kiknek a papjait rakásra kell Ölni. És a bitóra húzták őket, mint a legutolsó latról, Ezek a félistenek hányszor gázolták keresztül az ő zsoldos csőcselékségiikel, mert az nem volt elég méltó ellenfél, hogy velünk eredménynyel állhassa a viadalt. És azután ők nem tartották méltónak, hogy az ellenfelek katona golyójav sebezze őket halálra! Mennyi vérszomj a kegyetlenségben, mennyi buta gőg az erőszakosságban! fekete leikeik minden sárga irigységével estek kétségbe, hogy a mig a magyarnak meg vannak a vezérei.

Arad város vésznapjai 1848—49-ben.

— A Váci Hírlap eredeti tárcája. —

Irta: Kovách Ernő.

Arad városa, a nagy nemzeti vértanúink Golgothája, melynek neve örökKé bevésve marad nemzetünk történelmében és szomorú emléket kelt az utókornak, be sokat szenvedett a magyar nemzet ellenségeitől, a mit csak az tudhat, a ki annak szemtanúja volt.

Az én édes sorsom úgy hozta magával, hogy azon gyászos 1848—49. években öt hónapon és pedig 1848. novembertől 1849. áprilisig, ott küzdöttem Arad városában hazánk ádáz ellenségével ; tehát én nemcsak szemtanúja, de tettleges résztvevő is voltam mindazon küzdelmekben, a melyek akkorában Arad városát sújtották és majdnem hogy egészen tönkre is tették.

Ezen gyászos időszakban én a napi eseményekről jegyzékeket vezettem, hogy hazánk ezen nagyszerű és szomorú időszaknak eseményei általam is, mint azokban közvetlen tényező által megörökösitessenek a hazafias utókornak, hogy azokból azután példát menthessenek a múltból s a következéseket levonhassák jövőben a haza üdvére.

Előveszem tehát ezen napló jegyzeteimet, hogy lássa a hazafias közönség, mit szenvedett Arad városának a hazához hű és lelkes lakossága és hogy ismerje Arad városa hős lakóinak önfeláldozó cselekedeteit, melyeknek emléke megérdemelné, hogy azok aranykönyvben lennének foglalva: Adom itt elő a következőket.

1848. október hó végén, mint honvéd főhadnagy a pozsonyi katonai parancsnoksághoz lettem én mint segédtiszt kinevezve, mely állásom azonban a végzetes schwechati csata után, az osztrák császári hadsereg előnyomulása folytán megszűnt.

Ezek után én november hó első napjaiban Budapestről leindultam Hódmezővásárhely városába a békési 30-ik zászlóaljhoz, a melyhez I én főhadnagynak lettem kinevezve.

Az utazásom történt Budapestről vasúton Szolnokig és onnan gőzhajón Tiszamindszentig. Itt partra szállva kocsin mentem Hódmezővásárhelyre, melyek után lássuk a naplóm további közlését 1848. november 12-től kezdve:

Elmentem a városházához megtudni, hogy hol van az én zászlóaljam parancsnoksága, midőn nagy bosszúságomra megtudtam, hogy zászlóalj nincsen itt, még a múlt hóban innen Aradra ment a vár ostromához. így tehát egyéb nem volt. mint ismét tovább utazni.

I Kaptam itt egy jó előfogatot négy lóval, mert j a mint mondták, hogy ezentúl még nagyobb

1

sár van, el ne akadjunk. A hagyományos hosszunyelű két ágú vasvilla, felakasztva a koc oldalára, melyet minden kocsin igy láttáin.

Mire Tótkomlósra értem az idő már söffe volt, azért is itt megháltam a jegyző lakásá|? annak szives látása mellett.

November 13.

Másnap innen Battonyára mentem, hol lovakat kellett váltanom, miket egy barátságtalan tót jegyző nem igen szívesen tett meg.

Ezen a vidéken már a magyar lakosság megszűnt, múlt század elején lettek ide legnagyobb részben tótok telepítve, olyanok Szarvas, Orosháza, Tótkomlós, Battonya, Tornya, hol már oláhok is laknak, Békés-Gyula, Csaba stb.

Ezek közt természetszerűleg nem volt meg az a lelkesülés mint a magyarok közt.

Itt hallottam, hogy az éjszaka Arad várából a várost hallották bombázni, sőt látták az égen a tüzes golyókat is repülni a város felé.

Ezt hallva, csak úgy repülni akartam magam is Arad felé, szinte féltem, hogy addig is mig én oda érek, befogják venni a várat és nekem nem jut a dicsőségből. — Hej pedig maradt még sok is!

Tornya falunkon valamit ebédelve, délután két óra tájban megláttam messziről Arad város sugár s mellette balra a várnak két lapos fedelű tornyát.

Dobogott a szivem ennek látásán, úgy örültem,