Váci Hirlap, 1898 (12. évfolyam, 25-52. szám)
1898-10-23 / 43. szám
2 VÁCI HÍRLAP meg vagyunk győződve róla, hogy a szigorú fellépésnek foganatja volna. Mindjárt megritkulna a povalacsok díszes gárdája, a kik, minthogy vagyonnal úgy sem bírnak, munkájuk után pedig semmit sem keresnek, mert hiszen nem akarnak dolgozni, csakis tiltott módon juthatnak azon összeghez, a melyen a testüket-lelküket irtó szeszt vásárolják. A mi pedig magukat a povalacsokat illeti, azokat, ha máskép nem lehet, hatóságilag kellene kényszeríteni a munkára. A személyes szabadság fogalma kizárja azt, hogy erőteljes, fiatal emberek, mint a milyen a povalacsok legtöbbje, egész életükön át tétlenül éljenek, mit sem dolgozzanak, hanem a város csúfjára, tökrészegen és toprongyosan az utcákon, a járdákon fetrengjenek. A személyes szabadságot csak addig kell tisztelni, míg valaki kötelességét teljesiti s dolgozik, azonban azt, hogy egyesek, a kik képesek dolgozni s függetlenségüket biztositó vagyonnal nem rendelkeznek, — a társadalom terhén részegségben töltsék el idejüket s más emberfiának egészségét, biztonságát és erkölcsét veszélyeztessék, ezt nem kell s nem szabad tűrni s elnézni. Ezeket az embereket munkára kell kényszeríteni. Végeztesse velők a város a közmunkákat. S ha más munkát elvégezni nem tudnak, úgy fosztasson velük pl. — tollat. De tétlenül ne engedje őket élni . . Az acetyléngáz. (Levél a Váci Hírlap szerkesztőjéhez.) Budapest, 1898. okt. 16. Kedves Barátom! A „Váci Hírlap“ legutolsó számában a váci vasúti állomásnak acetyléngázzal leendő világításáról hoz egy cikk híreket. A vele adott kommentár késztet e sorok megírására. A cikk Írójának értesülése szerint Vác Palota- Újpest állomás mintájára kapná az acetylén felszerelést, a melyből Palotán „szabadulni óhajtanait“, mert állítólag „robbanékony“ és „veszedelmes világító anyag.“ És mivel „ezt már sokan tudják,“ úgy vélekedik a t. cikkíró, hogy ez az oka az acetyléngáz részv. társ. legutolsó évi nagy veszteségeinek. Azon meggyőződést keltették bennem a cikknek idézett sorai, hogy az illető t. cikkíró úr nem ismeri elég alaposan a körülményeket s részben azon a réven, hogy váci nyaralónkban immár harmadik éve lesz, hogy használjuk az acetylén világítást, részben meg azért, mert a hivatkozott czikkben említett részvénytársaságnak atyám is részvényes tagja, szükségesnek tartom e nehány rektifikáló sornak közzétételére kérni Téged, hogy az érdeklődő publikum való világításban lássa a dolgot. Nem ösmerem a palota—újpesti fejlesztő készüléket, de azt bizton tudom, hogy azt nem azt „Acetyléngáz Részvénytársaság“ szállította. Ha esetleg a működés körül zavarok támadtak, úgy annak csak a készülék nem megfelelő volta, vagy a kezelés hiányossága lehet az oka. Én a közelmúlt években Franciaországban behatóan tanulmányoztam az acetylén-világitást és családom az elsők között volt, kik alkalmazták. Váczon két év óta használjuk teljes megelégedéssel ; soha zavarok elő nem fordultak, az állítólagos „robbanás“ veszélyét pedig sohasem tapasztaltuk, dacára annak, hogy az egész fejlesztő gépezet kezelését, töltését és tisztogatását egy egyszerű kertészlegény végezi minden szakember felügyelete nélkül. A világítás fényre felülmúlja a villanyt, mert hófehér, nyugodt, tiszta és tömör lángot produkál; egyegy láng pedig óránkint átlag alig kerüli s/4—1 '/2 krajcárba. „Veszedelmesség“ tekintetében pedig mondhatom, hogy a közönséges petróleumlámpa százszor több esélyt nyújt a szerencsétlenségekre, mert elegendő, hogy feldúljon, vagy a mit szinte elég gyakran hallunk: égő lámpába friss petróleumot töltve — már robban. Persze, hogy az acetylén is robban, ha kinyitom a csapot s kiömleni engedem a gázt valamely elzárt helyiségben egy éjjelen át s aztán égő anyagot viszek bele, — vagy ha tüzet dobok magába a gazometerbe! Hanem hát azt mondanom sem kell tán, hogy ilyesmi csak szándékos roszakarat vagy vétkes gondatlanság szüleménye lehet. Az anyag robbanékonyságának a hire valójában úgy született, hogy Németországban kísérleteket tettek a calcium-carbidnak, (a melynek vízzel való érintkezése produkálja az acetylén - gázt) cseppfolyós állapotban leendő előállítására s ezt óriási légnyomással akarták elérni. A kísérletek balul ütöttek kiés az ekszperimentáló chemikus a tudomány vértanúinak számát gyarapította. Hozzájárult még az is, hogy ugyancsak Németországban számos vállalkozó ujabbnálujabb fejlesztő készüléket „talált fel“, melyeknek közös hibájuk volt, hogy a rohamosan fejlődött gázt felfogni nem bírván — robbanás lett a természetes következmény. Az eredeti és egyedül a budapesti Acetyléngáz részv. társaság“ által szállított nehéz vasból készült fejlesztő gépezet észszerű kezelés mellett minden robbanás lehetőségét kizárja: ez két évi tapasztalatom; a mi pedig a világításnak, mondhatnám, páratlanul álló voltát illeti, hivatkozhatom a váci előkelő társaság nem egy tekintélyes tagjára, a kik annak idején megtekintették; valamint nagyon szívesen bemutatom bárki érdeklődőnek, az egész gépezetet Vácon tartózkodásom ideje alatt. A világítás olcsósága tekintetében pedig megakarom még említeni, hogy az ez idei váci tartózkodásunk alatt (májustól októberig) naponta rendesen 10—14 lángot, nagyobb társaság jelenléte alkalmával 25—28 lángot égetve, a világítás alig 80 írtba került. Hogy még az „acetyléngáz részv. társaságnak“ az említett cikkben hivatkozott óriási veszteségeire vissszatérjek, úgy vélem, hogy ennek okát a „robbanékonyság“ hire okozta előítéletek mellett tulajdonképen a magyar publikumnak talán túlságosan aggódó óvatosságában kell keresnem, mely a nagyarányú ujitá-Bagdad számára akkor este nem áldozott le a nap. Piros fáklyafény mellet folyt a tánc kivirradtig. Egész addig, a mig a szultána palotájának kapuja föltárult s kilépett azon Gulisztána testőrségének tizenkét legmarkosabb hajadona, a kik magukkal hozták tegnapi boldog vőlegényt, az újdonsült férjet s a város főterén mindenek szörnyű álmélkodására leütteték a fejét . . . II. Az izgatottság láza fogta el az egész országot. Találgatták: mi lehetett a szegény férj bűne, a kit ilyen hamar a menyországba emelt s ilyen hamar letaszított onnan a szerencse? De még akkor csodálkoztak csak nagyon, a mikor a bájos, a szenvedélyes Gulisztána ismét eljegyezte magát a hadsereg egy másik vezérével. S a tündérországi menet kivonult a szultán palotájából, hogy másnap az a szomorú csapat következzék utána, a melynek főalakja: a hóhér. így járt Gulisztána második, harmadik s Isten tudja, hányadik férje . . . Most már mélységes megdöbbenés szállta meg a sziveket. Mindenkinek eszébe jutottak a múlt kinos napjai, a mikor mindennap leüttette egy odaliszkjának gyönyörű, selymes fejét a szultán, a kit végre Seherezádénak sikerült kegyetlenségéről leszoktatni. A szemrevaló legények valósággal rettegtek, hogy rájuk esik Gulisztána választása. Mert szépen éneklik a költők guzláikon, hogy az ember szerelmese Az ulemák, a hadvezérek a leányra néztek s kénytelenek voltak magukban elismerni, hogy ha királynői termetével megáll a vitézek előtt s végig jártatja rajtuk hadsereg verő szemeit, a melyekből sötétséget meríthet az éjszaka és ragyogást tanulhatnak a csillagok, nincs az a rideg harcos, a ki rögtön a pici szandáljaihoz nem borul és hűséget nem esküszik neki halálig . . . A fő ulema ennélfogva meghajtotta fejét és kezeit égnek emelve mondá: — Allah khérim, Allah akbár! Az Isten végzése ellen hiába küzd a gyarló halandó. Ha ő úgy akarja, hogy te légy a mi uralkodónk : meghódolunk neki és néked alázatos i szívvel . . . II. Lakodalom lön pedig az egész birodalomban, a mikor Gulisztána a Kelet leghatalmasabb trónját elfoglalá. Mert első cselekedete az volt, hogy fölnyittatta a kalifák kincses tornyait és két marokkal szórta az évtizedek alatt gyűlt kincseket az emberfejnyi aranyokat s az ökölnyi gyémántokat a nép közé. A katonaság zsoldját fölemelte, a mire azok föllelkesedve indultak újabb meg újabb hóditó hadjáratra s a leigázott tartományokból ismét megtöltötték a szép szultána kincses házait... De akkor úszott még csak örömben az egész ország apraja-nagyja, a mikor Gulisztána elhatározta, hogy nem gyászolja ő tovább az ő boldogult khalifáját, hanem megosztja nem a trónját és szivét, csupán a szivét a választottjával. A hadsereg legvitézebb vezére volt a szerencse fia: a kivel úgy látszott nem bir sem az ellenség, sem az évek száma, a melyek fölötte már elsuhantak. Álom volt a menyegzői ünnepség, tündérálom, a minőt csak a hasis égi mámora csal lelkünk elé. A lakodalmas menet élén háromszáz idomított elefánt járdáit, hátukon a pazar drágaságokkal, a miket a hős legutóbbi háborújából gyönyörű arájának hozott; utánnuk a meghódított tartományok láncravert népe következett kétségbeesett jajgatásával fokozva az általános örömet. Majd a birodalom hadserege vonult föl, hatalmának, dicsőségének teljes fényében. De az egész férfi seregnél hatalmasabb, félelmesebb volt az a lovas csapat, a mely a menyasszony és a vőlegény előtt ringatta derekát büszke arab paripáin. A szultán testőrsége volt az, a kelevézes berber hajadonok, az ijjas tatár delnők, a lándzsás cserkesz amazonok, a kiknek ő hatalmát köszönhető s a kiket volt esze vissza nem küldeni a hárembe. A mennyasszony hordszékét rabszijra fűzött szerecsen-királyok emelték és fátyolét száz meg száz rabnő vitte utána. A tejutnál tündöklőbb volt ez a fátyol — s a vőlegény mégis arra gondolt, hogy akkor fog az ő szeme igazában elkáprázni, ha ezt a fátyolt fölemeli . . .
