Váci Hirlap, 1898 (12. évfolyam, 25-52. szám)
1898-10-16 / 42. szám
Tizenkettedik évfolyam. 42. szám. Vác, 1898. évi október 16. Előfizeté si árak : Egész évre.........................6 írt — kr. Félévre..............................3 frt — kr. Negyedévre.........................1 frt 50 kr. EGYES SZÁM ÁRA 12 KR. Társadalmi és közgazdasági hetilap. Megjelenik: minden vasárnapon reggel. Kapható a kiadóhivatalban. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VÁC, Géza király-tér 3. szám. Ide küldendők a lap szellemi részét illető közlemények, előfizetési pénzek, hirdetések és hirdetési pénzek. NylIt-tér sora 30 kr. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő: HIRDETÉSEK Bélyegilleték minden beiktatásnál 30 krajcár. Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el. Kovach Ernő. Dercsényi Dezső. ji^.tá.riTT'Osa.n. fel-vétetnelr. Kéziratok vissza nem adatnak. Az álllandó színház. Vác, október 14. Szeretnők elmondani, mije van Vácnak és mije nincs. Azt hiszem hamarosabban készen lennénk azzal, hogy ha elsorolnánk, mije van. Nem veszem egy sorba az alföld, vagy a Szepesség gazdag városaival, csak összehasonlítom a Dunántúl, vagy Erdély hasonló nagyságú, hasonló viszonyokkal bíró városaival s bizony az összehasonlítás aligha ütne ki a javunkra. Talán azt emlithetnők a dunántúliakkal szemben, hogy tiszta város Vác, mióta kövezik, de hiszen Erdélyben már ez nem is újság: ott minden apró kis mezővárosnak első gondja, hogy utczáit, tereit tisztán tartsa. A Kúrián most színtársulat van. Ne nézzük, hogy milyen, ne azt, hogy alig van közönsége csak arról beszéljünk, hogy miéri nincs Vácnak állandó színháza. Az ország legtöbb 16—17 ezer magyar ajkú lakossággal biró városában a múzsának állandó hajlékot emeltek már, vagy a hol még nincs, ott pályázat van kiírva, vagy a társadalom legelső köte| lességének tartja, hogy a színészetet a I város falai közt állandósítsa, mert tudják jól, hogy ebben az anyagias világban a kenyérért való küzdelemben valóságos pihenés, a léleknek feliiditése az a 3 —4 óra, a mit sírva, vagy kacagva töltenek el a színházban. Másutt ez életszükség, nálunk úgy látszik, nem. Azt mondják közel vagyunk a fővároshoz, könnyen élvezhetjük a legjobb előadásokat. A valóság pedig az, hogy az egész téli évad alatt alig 4—5 család látogatja a budapesti színházakat. Jól ismerték azok a váci közönséget, j a kik az ilyen kifogásokra nem is gon| dolva fáradoztak azon, hogy állandó szin| háza legyen a városnak. Egy Fekete Károly, egy Benkár Dénes hiányzik ma Vá- j con, a ki ismét kezébe vegye az ügyet s ne hagyja a buzgalmat lankadni. Ezek voltak éltetői annak az eszmének, hogy Vác, ha nem is nagy, de igényeinknek teljesen megfelelő színházat állítson. A társadalom minden rétegét megmozdították e szép cél megvalósítására s nem is hiába: ha jól tudjuk húsz ezer forint gyűlt össze rövid idő alatt. Akkor úgy tervezték, (talán már a színház helyét is kiszeí melték) hogy abban a szép kis palotában, ! mely a monumentális alkotásokban amúgy is szűkölködő Vác díszére lesz, elhelye! zést nyerhet a kaszinó, helyet nyerhetne egy kávéház és egy vendéglő, a téli mulatságaink ilt zajlanának le s nem azokban a termekben, a melyekbe ma a színészet, ha olykor-olykor arra merész gondolatra jut, hogy városunkba is benézzen, kényelmetlenül elhelyezkedik, a melyek esztétikai szempontból ép úgy, mint tűzrendőri szempontból alapos kifogás alá esnek. Aztán gondolták, hogy ha nem is oly hosszú időre, de legalább 3—4 hónapra évente állandósítani lehetne Vácon a színészetet színi szövetséget alkotva a közel fekvő nagyobb városokkal, a várost rá lehetne talán bírni, hogy 4—500 forint szubvenció mellett az ingyen világitásról és íütésről gondoskodjék, a melyért ellenértékben nehány ingyen szinelőadást élvezhetne az a munkában elfáradt, összetört nép, melynek pénze nincs színházra, de vágyva vágyik a »circenzes« után. Dráma az erdészéiben. Irta : Szarvas Mariska. A dolog úgy történt, a hogy én elmondom, nem pedig úgy, a hogy a faluban beszélték a hol egy szép, derűs, napsugáros szeptemberi reggelen az a szomorú és rémes hir járta be a kis, akácsoros utcákat, hogy a fölső Borsó István leányát, a feketeszemű Borsó Julist meggyilkolva, holtan találták meg a bakonyi erdőszélben. Ott akadtak reá korareggel a jószággal kifelé induló pásztoríiúk, a földieperrel, iszalaggal telefutott, kökénylüskével csípős, poros árvacsalánnal telenőtt árok mélyén. A szép bimbós selyemkendő oda hullott a fejéről a piszkos, békanyálas mocsárba, a fekete haja szétbomolva, szétkuszálva, telis-tele ragadó vadmoharral, szúrós kökénytüskével az arcán, nyakán sötétlő vérnyomok — a száján megfeketült szennyes hab . . . A szeme, a gyönyörűséges két szeme az nyitva volt — egészen nyitva, mintha nehezen, nagyon nehezen hagyta volna itt ezt a szép világot, a zúgó árnyas erdőt, virágos réteket, a friss, illatos levegőt, mely tele van madárdallal, rezgő aranyos napsugárral . . . Valami iszonyatos néma és sötét vád volt ezekben a megmerevült, sugártalan szemekben, vád, mely fölfelé szólott, az égnek. Nagy csoport madár röpdöste, csiripelte körül, majd közelebb, majd távolabb szállva, lebbenve, egyik-másik kíváncsian tekintett le az árok rejtelmébe, az összefonódó iszalag, a kék gyümölcsű kökénybokrok közé, a hol az a vérnyomos halott pihent, azután — nyilván megdöbbenve a szokatlan látványtól, ijedt rebbenéssel kaptak föl a magasba, s tűntek el a Bakony-erdő rejtelmes, mély sűrűjében. Lent csöndes volt, csöndes maradt minden — csak az őszi szél bujkált a levelek, a lombok között, borzolta, simogatta az erdei füvet, mintha álmából keltegetné, az éjszakai köd, mely lassan-lassan fölszállott a magasba, ott hullámzott, ott húzódott el a falu apró házai, fölnyuló kéményei fölött. A halott nyugalmát nem zavarta, nem háborította semmi. A mélységes mély csöndesség olyan szomorú, olyan rejtelmes hallgatás töltött be körülötte mindent s a fölkelő nap, a reggeli párázat szépen betakarták aranysávos, lilaszinű szemfedővel. . . Mikor a pásztorfiúk odaértek a csilingelő legelésző jószággal az erdőaljba, a hol a százados fák alatt a buja fűben szabad volt a .járás“, kedvére neki eresztették a jószágot az erdőnek, alig ügyelve oda, hogy valamiképen tilosba ne kapjanak, első dolguk volt a vadszeder — papsapka — vadkörte, a kesernyés izű kökény, mit nagy fáradsággal szedtek, téptek a szúrós bokrokról. Az egyik, a ki nem volt valami nagy kedvelője az efféle erdei gyümölcsnek, inkább a fára mászott pettyes madártojások után, az látta meg először a halottat, a mint a fatetőről lenézett, a társait keresgélve. Majdnem kővé meredt ugyanazon pillanatban, mikor a tüskék közé akadt piros selyemkendőt s a mocsáros aljban pihenő vérfoltos halottfejet meglátta. Egyszeriben lenntermett a fáról, s iszonyatos, rémes sikoltozással kiabálta tele a hallgató, néma erdőt. Pár perc múlva már titkos borzongással állották körül a halottat s az iszonyattól s a kíváncsiságtól kitágult szemekkel nézték a sápadt, meredt arcot, a fölfelébámuló szemeket, melyekből kilobbant, kiveszett az élet . . . nézték előrehajolva, mert megközelíteni nem merte egyikük sem. Nem — a világért sem, pedig szerették volna nagyon, de — valami titkos, valami leküzdhetlen borzalom, félelem, mit a halál látása okoz, visszatartotta őket . . . Néztek egy darabig szótalan, visszafojtott lélegzettel, de a mint észrevették, meglátták a széles lapulevelekre az iszalag hófehér lapdájára fröcscsent megfeketült sok vért, akkor végkép megkapta őket az iszonyat, a borzalom
