Váci Hirlap, 1898 (12. évfolyam, 25-52. szám)
1898-10-02 / 40. szám
2 VAGI HÍRLAP vezető czikkelyei őszinték s mindenkor elfogulatlanul s igazán tájékoztassa a történtekről az olvasóját. Legyen a szellemi erőknek gyülőhelye, iparkodjék megakadályozni mindazt, a mi akár az egész polgárságnak, akár egyeseknek kárára lenne. A város jóléte: a polgárság jóléte, nem vezetheti tehát más a Váci Hírlapot ezentúl sem. Ezek azok az elvek, a melyeknek ezentúl is tért nyithat a Váci Hírlap. Ha pedig hozzá teszem, hogy fővárosi újságíró társaim szívesen Ígérték meg, hogy a Váci Hírlap hasábjait felkeresik közleményeikkel, bizonyára szívesen fogadják olvasóink. A Váci Hírlap tehát gyakran fog oly czikkeket, prózát és költeményt közzétenni, a melyek először itt látnak napvilágot. Programmot adni könnyű, beváltani nehéz. Mennyit vált be a Váci Hírlap ezentúl, Ítélje meg leghivatottabb bírája: az olvasó közönség, melytől a kiadó és szerkesztő azt kéri, hogy előlegezzék bizalmukat és támogassák továbbra is előfizetéseikkel a Váci Hírlapot. Vácon, 1898. október 1. Dercsényi Dezső a Váci Hírlap felelős szerkesztője. A hallás oktatása a siketnémák váci intézetében, Vác, október 1. Érdekes kísérletekről adhatunk számot olvasóinknak : a váci sikelnéma intézetben a hallás oktatásával tesznek kísérleteket. Az országban egyetlen hely, a hol ezek a nagyfontosságú kísérletek végbemennek s ha siker koronázza a fáradságot, a váci intézet s tanárkarának lesz az érdeme, hogy sok szerencsétlen embernek javítják meg a hallóérzékét. Az eredmény azonban jó sokára fog bekövetkezni, Roboz József igazgató szerint évek múlva, de már is nagyon sok boldogtalan ember tekint epekedve a váci intézet felé. Roboz József igazgató tudósítónknak a következőkben adott felvilágosítást a hallás oktatásáról a váci siketnémák intézetében. — Mióta a siketnémákat tanítják — kezdte az igazgató — észrevették, hogy ezeknek egy része hall valamit. Vannak köztük ugyanis, a kik 3—4 éves korukban, vagy talán később siketültek meg s még emlékeznek egyes szavakra. A mint ezt észrevették, azóta folyton sürgették a siketnémák oktatásával foglalkozó tanférfiak, hogy a hallás oktatását is vegyék fel a tananyagba. Jámbor óhajtás maradt ez, mert hiszen a beszédre oktatás sem- fejlődött ki teljesen, nem hogy gondolhattak volna a hallás tanítására. Az utolsó tiz esztendőben, a mely idő alatt a tanítás fejlődése is nagy lépésekben haladt előre, a hallócsövek alkalmazásával akarták elérni azt, hogy a siketnémák hallását, ha ugyan lehet megjavítsák. A hallócsövek használata a siketnémák intézetében cím alatt egyik szaklapunkban akkor cikket is irtani erről a nagy fontosságú kérdésről s mikor a váci intézet élére állított a miniszter, húsz hallócsövet be is szerettem. Urbancsics bécsi egyetemi professzornak, fülorvosnak köszönhető, hogy a hallási gyakorlatokat rendszerbe foglalta. Neki nem kellett félnie, mint fülorvosnak, hogy sarlatánsággal vádolják. Betzhold müncheni fülgyógyászati tanár, a ki szintén alapos tanulmánynyá tette azt a nagy fontosságú kérdést, szintén sürgette, hogy a hallásoktatására a siketnémák intézetében nagy súlyt fektessenek, melyet órák és rendes tantervek szerint kell folytatni. Urbancsics saját könyvében, melyet erről a kérdésről irt, maga mondja meg, hogy semmi újat nem fedezett fel, mégis svindlerséggel vádolták őt. Mert magát a hallást meggyógyítani, úgy mint például egy beteg gyomrot, lehetetlen, de lehet a funkcióját megjavítani, úgy mint a hogyan a rövidlátó szem szinte meggyógyul, a mikor alkalmas, jó szemüveget kap. — Tavaszszal a közoktatási miniszter — folytatta az igazgató — Urbancsics tanárhoz küldött engem, hogy tanulmányozzam ezt a kérdést. Mikor tanulmányutamról visszatértem, javaslatot tettem a miniszternek és a hallásoktatására és a váci intézetben 25 növendéket választottunk ki, a kikei l’/2 órától 2 óráig heti hat fél órán át három csoportban a hallás oktatást próbáljuk ki. igy tehát a rendes oktatási idő megcsonkiiva nincs. A növendékekről s hallásukról rendszeres jegyzőkönyvet veszünk fel, hogy mit és mennyit hallanak és az idő mutatja meg, mennyit érhetünk el ezen a téren. Mert meg kell jegyeznem, hogyha sikerül a hallást talán kifejleszteni a siketnémák egy részénél, abba idő telik esetleg 8—10 esztendő s akkor sem fognak úgy hallani, mint az épérzékű emberek. Fontosnak tartom, hogy a sajtó világosítsa fel a közönséget, hogy nagy reményeket ne fűzzön a hallás-oktatásához, illetve ne higyje, hogy ha bármily eredményt is tudunk felmutatni, bizonyos már, hogy minden siketet meg lehet gyógyítani. Jellemző, hogy naponta 20— 25 levelet kapok szerencsétlen siketnémáktól, vagy szülőktől, a kik azt hiszik, hogy mi küldünk nekik valami kenőcsöt, vagy olajat s azok a szerencsétlenek nehány nap múlva hallani fognak. Munkatársunk meg meg azt kérdezte az igazgató úrtól, hogy mint kiváló szakember, bizik-e abban, hogy a hallás-oktatással eredményt fognak elérni. Az igazgató igy felelt a kérdésre: — A magam részéről teljesen bízom a sikerben. Ezt ne úgy értse, hogy ha kísérleteink sikerülnek, a siketnéma úgy fog hallani, mint bármelyik jó hallású ember. Azt hiszem azonban, hegy annyit elérünk, hogy a mennyire megtanítjuk ezeket a boldogtalanokat beszélni, megtanítjuk annyira hallani is. A tapasztalásunk mutatja, hogy azok a siketnémák, a kik 4—5 éves korukban vesztették el' hallásukat az intézetünk nyolcadik osztályában már jobban hallanak. A nagyon ismert szók felcsendülnek a fülében. Ismételnem kell — végezte be az igazgató érdekes előadását — hogy szó sincs róla, hogy a teljesen siket hallásá legyen s hogy bármi-Én megrettenve álltam. Ő hozzám sietett és igy szólt: — Ha megengedi nagysád . . . (így nagysád!) — Óh kérem, nagyon köszönöm, — feleltem. De most is csodálkozom, hogy ezt ki tudtam mondani, mert a szivem nagyon, de nagyon dobogott. ő nem herceg Mari, sem Jenő, hanem a Csutak szappanos fia. Mártonnak hívják. De ez nem tesz semmit, mert igazi gavallér: aranyórája van s az utolsó divat szerint öltözködik. Mikor elváltunk, mélyen megindító hangon kérdezte tőlem: « — Remélhetem-e nagysád, hogy holnap itt üdvözölhetem. — Óh mindenesetre, — feleltem gyorsan; bár azt hiszem, kitérőleg kellett volna válaszolnom. De helyrehoztam a hibámat azzal, hogy egy fejedelemasszonyhoz illő méltóságos fejbólintással távoztam el tőle. III. Kedves Marim! Mielőtt elindultam volna, belopództam a belső szobába; odaálltam a tükör elé és begyakoroltam az arcomat a vallomás meghallgatásához. Olyan elbájoló voltam, hogy meg kellett csókolnom magamat a tükörben. Még elsőt sem harangoztak, már én künn voltam az utcán. A mama még utánam is szólt, hogy el ne felejtsek érte is imádkozni. Szegény mama, nem is sejti, hogy még nem voltam az idén a Nepomuki szent János litániáján ! Márton már várt. Kezet fogtunk. Óh, Mari, ő olyan kedvesen tud kezet szorítani, olyan lágyan és olyan elegánsan, mint egy herceg. A legszentebb érzelmek benne vannak mind a keze szorításában. Leültünk egy padra és beszélgettünk mindenféléről, csak a szívről nem. Mikor erről akartunk beszélni sóhajtottunk. Ő azt kérdezte tőlem, hogy miért sóhajtok. Azt feleltem, hogy a kis kanári madaramnak elfelejtettem kendermagot adni. Vigasztalt, hogy ne búsuljak és példákat hozott föl, hogy a kanárik, a melyek a kanáritenger partjáról való verebek, évekig is elvannak a nélkül, hogy kendermagra volna szükségük. Óh, Mari, ő nagyon tudományos férfiú ! Mondtam neki, hogy eljöhetne hozzánk megnézni a kedves kis kanári madarat, mert a papa nagyon örül annak, a ki a kis kanárit megnézi. Ő azonban azt felelte, hogy fontos okai vannak az ellenkezőre. Azt hiszem, Mari neki valami nagy családi titka van! IV. A láztól égve irok neked, Mari: Ő vallott. „Azt mondta, hogy engem imád!“ Óh, Mari, ha azt hallottad volna, milyen hangon ejtette ki ezeket a szavakat! Egy orgonabokor aljában ültünk és senki sem járt arra. Én összerezzentem: a szivem elszorult; forró láz futott rajtam végig. Azt hittem elájulok. ő észrevette ezt. mert hirtelen átkapott. Én akkor úgy tettem, mintha igazán elájulnék. Oh, hiszen oly jól esett, hogy megölelt! Mit gondolsz, mi történt ? Ha ezer évig törnéd a fejedet, akkor sem tudnád kitalálni. Nem futott sem vízért, sem gyöngyvirágecetért, hanem megcsókolt. Mari, neked még fogalmad sincs, milyen az igazi csók. Valami édes tűz az, Mari, a melynek édességét és hevét leírni nem lehet. Ő egy pillanat alatt millió ilyen édes tüzet szórt az arcomra és a kezeimre. Én önkénytelen elbágyadással engedtem ezt; de csakhamar erőhöz jutottam: fölugrottam és elfutottam tőle.
