Váci Hirlap, 1898 (12. évfolyam, 25-52. szám)
1898-12-25 / 52. szám
0 VÁCI HÍRLAP leli volna, megnyerni. És a tapasztalai beigazolta, hogy a bizalmatlanság nem volt ok nélkül való. A Vácz-vidéki népbank negyven évet meghaladó múltjában nem látunk egy momentumot sem, mely fejlődésére biztató lett volna. Kezdetleges állapotából soha sem tudott kibontakozni, sinlődött mostanáig, mikor az utolsó reménysugár is elsötétül előtte. Senyvedelt s pusztulnia kellett, mert felületes volt a vezetése. Az utóbbi időben pedig már a pénzintézetek történetében egészen ismeretlen jelenetek játszódtak le a falai között. Nem akarunk messzire mutatni, csak emlékeztetjük olvasóinkat azokra az időkre, midőn a helyi lapok nyiltterében tárgyalta azt a humánus hánásmódot egy-két betevő, a melylyel az intézet egyik vezető alkalmazottja fenyegette. Kezeink közt van egész tömege a panaszos leveleknek s nem adtunk ki egyet sem, mert úgy mondták, hogy hagyjon a sajtó békét egy ideig ennek a banknak, meglátja majd mindenki, rövid idő múlva összeszedi magát. És ez az oka, hogy fél év alatt lapunkban egyetlen panaszos hang nem merült fel a Vácz-vidéki népbank ellen. Úgy látszik azonban, hogy olyan gyümölcsnek, a mely túlérett, mégis csak le kell hullania minden biztatás nélkül . . . Érdeklődéssel várjuk a Népbank sorsára vonatkozó fejleményeket és reméljük, hogy a Váczi takarékpénztár el fogja találni a szanálás legjobb módját, melylyel véget vet a Vácz-vidéki népbank ellen egy félév óta felhangzó sok panasznak. végére szúrva magával viszi. És akkor úgy gondolta, hogy itt az alkalmas pillanat vetni egy koncot a szocializmus ugató tálkájának. Küldött tehát — a mint időről-időre máskor is szokott •— 100.000 frankot a közjótékonysági irodának, miközben azt is elgondolta, hogy a mit vészit a réven, megnyeri a vámon egy nagyszabású üzlettel, a mit a chicagói sonkával tervez. Mégegyszer mondjuk, 100.000 frank szép összeg és Mufelbach úr meg van elégedve a hatással. Igaz. hogy a gazdagok iránt ellenséges érzelmű újságok egy szót se szóltak az ő bőkezűségéről, de följegyezték a hivatalos és nagyvilági újságok néhány hízelgő kifejezés kíséretében,a mint azt megérdemli a Revue des Deux-Mondes és Journal des Débats előfizetője. Karácsony előestéjén azonban a báró egész megtörve ébredt föl. Mája, gyomra kínozta és tükre előtt állva konstatálta, hogy nyelve egészen sárga. Hát azért tegyen az ember jót, hogy epéje igy megkinozza ? Ugy-e, hogy elkedvetlenítő. Mind a mellett helyet foglal íróasztala előtt egy Rembrandt képpel szemben, a melyet méregdrágán fizetett meg s a mely őt legkevésbbé se érdekli. Inasa bejelenti a közjótékonysági iroda egyik hivatalnokát, ki köszönni jött nagylelkű adományáért. A szép szálas férfiúval ^szemben a dúsgazdag bankár, vézna testével összezsugorodva karszékében, tarkoponyájával, sárga arcával úgy tűnik föl, mint egy szegény öreg, a ki épen most mondott csődöt. Helyi és vidéki hírek. — Megyés püspökünk üdvözlése. Évekkel ezelőtt, mikor Schuszter Konstantin újévkor egy nagyobb alapitványnyal lepte meg a várost, a képviselő-testület elhatározta, hogy minden újévkor küldőttségileg üdvözli a megyés püspökünket. Néhány év múlva változtattak ezen a közgyűlési határozaton, mert az agg főpásztornak terhére esik már a nagyobb küldöttségek fogadása. Úgy határozták, hogy a főjegyző minden év utolsó napjáig egy üdvözlő iratot készítsen, a melyet a képviselő-testület tagjai alá fognak Írni. Dr. Göndör Sándor főjegyző elkészítette az üdvözlő feliratot s mely e hó 28-ikától 31-ig a városháza közgyűlési termében lesz kitéve, hogy a városatyák aláírhassák. Az aláírások után viszik fel az iratot a jótékony főpásztornak. A Constantin-kórház. Nehány héttel ezelőtt a Váci Hírlapban egy vezércikk tárgyalta, hogy mi az oka, hogy a megyés püspökünk által pénzbelileg megalapított Gonstántin kórház bizottsága még mai napig sem jött össze s alapos okokkal mutatta ki, hogy legalább is az előmunkálati kérdéseket már meg kellene vitatni. Úgy látszik a cikk megtette hatását, mert mint örömmel értesülünk, dr. Zádor polgármester a Constantin-lcórház és a szegények háza létesítése ügyében kiküldött bizottság tagjait e hó 28- ára értekezletre hívta egybe. így most már ebben a fontos kérdésben is legalább egy lépéssel előbbre jutottunk. — A püspök jótékonysága. A megyés püspökünk újabb tanujelét adta nagylelkűségének. Mint ugyanis értesülünk, december 19-én 50,000 koronás alapítványt tett az angol kisasszonyok eperjesi leánynevelő-intézetének javára. Ezen összeggel együtt a nagylelkű főpap immár 260,000 koronát áldozott a nevezett intézet felvirágoztatására, a mi a legteljesebb mértékben sikerült is. — Nikitits Annuska éneke. A katholikus kör egyik házimulatságán tűnt fel Hirtelen kíváncsiság fogja el és félbeszakítja a szónokló férfiú virágos hálálkodását. — Egy kis felvilágosítást, uram . . . Százezer frankból mennyi jut fejenkint a szegényeknek ? A kérdés megzavarja kissé a szónokló férfiút. Elpirul, mintha szégyelné a feleletet. — De kérem, báró úr . . . Párisban van ... igen, a jótékonysági be van Írva körülbelül 50.000 szűkölködő . . . Fejenkint tehát 2 frankot osztottunk ki köztük. — Két frank, — ismétli a milliomos, a nélkül, hogy arca vagy hangja elárulná, hogy soknak vagy kevésnek találja-e ez összeget. Aztán hozzáteszi: — Ötvenezer ismert és nyilvántartott szűkölködő . . . Dacára a takarékpénztáraknak, a kölcsönös segélyegyleteknek és annyi más intézménynek . . . Ötvenezer igazán sok. — A sebre illesztette ujját, báró úr, kiáltott a szónokoló férfiú. — A könnyelműség! A nép javithatlan gondatlansága! Ez a magyarázata minden nyomornak. És még szónokolna tovább, ha a bankár tudva, hogy előszobája tele van, Ducsú jeléül föl nem kel. Orvosa tanácsára a báró naponkint délután egy órai sétát végez. E napon is, mint rendesen, össze-vissza járta az utcákat, fázósan behúzódva bundájába a december ködben. Még szomorúbb volt, mint rendesen. „Két frank“ ! mormolta minden pillanatban. Egy csepp a tengerben. Íme ezt érte el az ő királyi adományával. Most már értette, hogy miért Nikitits Annuska hangjával. Akkor a legnagyobb elragadtatás hangján nyilatkoztak a bájos, fiatal leány énekművészetéről, a mely valóban tüneményszerű. Most, hogy a fiatal leányok egymásután egy-két egyházi dalt énekelnek el a nagytemplom kórusán, Nikitits Annuska is énekelt. A múlt vasárnap, a kiknek volt alkalmuk őt hallani, csak megerősítették azt, hogy Nikitits Annuska hangja nem a közönséges műkedvelői hang, a melyben valószínűleg lesz alkalmunk még többször is gyönyörködnünk. — A tartalékosok. A közöshadsereg tartalékából a honvédség állományába a honvédelmi minister több tisztet osztott be. A váci hatodik honvédhuszárezredhez a következő tartalékos tisztek lettek beosztva: Klein Jakab, Grün Gyula, Hegedűs Kálmán, br. Battler László és Bölönyi Imre. — Csávolszky József Újpesten. üsávolszky József kanonok a héten Újpesten járt. Elnökölt az ottani egyháztanács gyűlésén, mely akkor ejtette meg a választásokat. A választás szokás szerint eléggé zajos volt. — Pajor Ferenc kalála. Nagyon kevés ember emlékezik arra, hogy ki volt az a Pajor Ferenc? Csak a városházi közgyűlések jegyzőkönyvei őrzik az ő nevét, a ki egykor a város történetében szerepet játszott. Pajor Vácon született a 30-as években, apja a váci püspök tiszttartója volt. Fiatal korában a császári és kir szolgabirósághoz került, itt a kriminális ügyeket intézte el. 1862-ben Vác város főjegyzőjévé választották meg s mint főjegyző működött Vácon 1867-ig. Ekkor tanácsossá választották, de ezt az állását nem sokáig viselte, mert a magyar kormány bíróvá nevezték ki. Néhány év előtt nyugdíjazták. Most érkezett a hire, hogy az öreg úr elhunyt. Vácról több rokona gyászolja Pajor Ferenc halálát. — A jelmez-estély. A kath. kör által rendezendő jelmez-estélyre e héten bocsátotta ki meghívóit. Az estély tudvalevőleg január 8-án lesz s a belépti jegy ára személyenkint I nem érzett semmi örömet, mikor adta. Százezer frank Páris szegányeinek — jegyezzétek ezt meg fhilantrop urak — annyi mint fejenként 40 sou, *) vagyis semmi. Mert ugyan miféle segítség 2 frank egy szerencsétlennek? Vallják be, hogy nevetségesen csekély. És jegyezzék meg azt is, hogy nincs talán 20 ember se Párisban. a ki 100.000 frankot adhat, ha kedve van adni. Vájjon húszszor 40 souval akarjuk-e megszüntetni a szegénységet? És a báró keserűen mosolyogva ballag tovább a vastag ködben Elérkezett egy külvárosba, a hol csillognak a boltok karácsonyi kirakatai. A mészárosoknál fölvirágozott hússzeletek, a fűszeresek előtt fénylő Sardinia dobozok, az útszélen rögtönzött bódék, telve játékszerekkel. Mennyi cifra rongy, mennyi aranyozott papír ! A báró lassan halad a sűrű tömegben, előtte két szegény asszony: az egyik megtört öreg, szegényes rongyokban, a másik alig jobban öltözve, de fiatalabb — a negyven körűi — magával vezetve egy 5—6 éves kis leányt, a ki szoknyájába kapaszkodik. És a báró akarata ellenére hallgatja beszélgetésüket. — Igaz-e, Jules mama, hogy kapott ma reggel 40 sout a jótékonysági irodában ? — Igaz, Fournier mama . . . Valami jószivű ember adománya . . . Mégis mondták a nevét de biz én elfelejtettem . . . Valami előkelő úr, a ki százakat és ezreket adott. *) 40 sou — 2 frank — 1 forint.
