Váczi Hirlap, 1889 (3. évfolyam, 1-77. szám)
1889-06-16 / 47. szám
Vácz, 1889. III. évfolyam. 47. az. Vasárnap, június 16. VAGZI HÍRLAP SZERKESZTOSEG: Vaczon, Dana-sor, 587. sz. (lile küldendők a lap szellemi részét illető közlemények.) HELYI ÉS VIDÉKI ÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik hetenkint kétszer: vasárnap és csütörtökön. kiadó: Váczon, Kul küldendők az\'”uíi hirdetési dija ELŐFIZETÉSI ARA: Helyben házhoz hordással, vagy a vidékre postán való küldéssel: egész évre frt, fél évre 3 frt, negyed évre 1 frt 50 kr. Vasárnapi szám ára : ÍO kr., csütörtöki 5 kr. Kapható: a kiadóhivatalban; Deutsch Mórnál (városház épület) és Neumann Manó sárosutczai vegyes kereskedésében. Kéziratok vissza ne rn adatnak. Bérmentetlen levelek "1 nem fogadtatnak. HIRDETÉSEK: Jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesittetnek. - NyiU-lér: sora 30 kr. Bélyeg- illeték: minden beiktatásnál30 kr. A nyugtabélyeg külön fizetendő. Aratás előtt. Egy hét még s azután a mezei gazda, a ki vetett, aratni is fog. Néhány nap még s akkor újra megcsendül a kasza a szántóföldek vetései közt s rakásra hull az érett gabona. Váljon minő aratással biztat bennünket ez az év ? Kevés a remény, hogy csak középszerű termés is legyen. A tavasz a milyen kedvező volt beköszöntével, ép olyan mostohán bánt el velünk később. A tavaszi sok esőnek, szárazság lett a követője. A május hó, a melynek az öregek szerint hűvösnek kell lennie, tropikus hőséggel árasztott el bennünket a virágzó és fejlődni kezdő vetéseknek nem adott üditő esőt. A junius folytatta elődje példáját s az egy két pillanatig tartó fergeteges esőt leszámítva hat hétig hiába reméltük, hogy most fog esni. Gyümölcsfáinkat a hernyó letarolta. A gyümölcs a kedvezőtlen idő miatt nem fejlődhetett. Cseresznyénk, mit más években hajó számra szállítottunk Pestre, alig van. A kik 60 —70 puttonyt szoktak eladni azok ma 4-et is alig tudnak megtölteni s az sem olyan jó, mint máskor. Egyedül a zöldség félék biztattak még némileg. A burg*onya, a kukoricza még ígért termést s megmaradt szőllőink is nyújtottak némi reményt. Ma a reménység nagyon csökkent. A hosszú száraz időnek zivatar lett a vége s pénteken délután aratás előtt learattunk s szüret előtt szüreteltünk. Szomorú kilátások az egész évre. Aratni A „Yáczi Hírlap“ tárczája. Irmának. Eltűnt a zöld róna, el a kéklő bérezek, Csak a bú maradt meg, mit szivemben érzek Itt a messzeségben. Visszavágyó lelkem szárnyat ölt magára — Az ismerős lakot, vidéket bejárja . . .- Ismerőse régen. Körülötted lebeg, mint az őrző szellem... Utadon vezérel s megvéd a vész ellen Drága gyöngyvirágom ! Ha lebben a szellő, lelkem leng előtted — S édes suttogását, hogyha képpé szőtted Ne hidd, hogy csak álom .. . Arczod liliomán, hogyha rózsa támad — Ne takarja szived derűjét a bánat Átfutó felhője ... Hiszen védő lelkem csókolódzik véled, Hogy a múlt valóját, midőn újra éled, Álmod tovább szője. Hozzád száll az emlék, ott virraszt a lélek. Isten tudja! mégis oly szomorún élek, Mint a szegény árva! Az elhunyt szülőket mindig látja lelke S szive még a múltnak gyönyörével telve — Pedig a sir zárva. Árva vagyok én is, de nem remény nélkül. Beborult egemen már a jövő kékül A messze határon. Lombot ölt az erdő s ha majd újra sárgul Teljesül be álmom a nagy boldogságrul. — Hisz’ oly régen várom. Repülj kelet felé csevegő madárka! Repülj gyöngyvirágom kicsiny ablakára ! Repülj kis madárka! Mond meg neki, hogy csak ő az én világom, Egyetlen egy virág a pusztuló ágon — Életemnek ágán. még- fogunk, de a cséplés nem biztat eredménynyel. A merre a jég felhő vonult, nyomot hagyott, keserveset maga után. A tyúktojás nagyságú jégdarabok összeromboltak mindent s a buzaszál kalász léikül meredezik az égnek. Az aratást elvégezte helyettünk a zivatar. Ha majd megcsendül a kasza a vetések között, az sok helyt hangtalan susogással fogja a szalmát levágni. Nem vagyunk annyira búzatermelő nép, hogy ez a termelés főjövedelmi forrásunkat képezné, de elpusztult szőllőink helyébe is a gabona termelés lépett ott, a hol a talaj megengedte s igy még is számot tevő az a mennyiség a melyből pénzelni reményünk lehetett. Az aratás tehát nem biztat eredménynyel s most, hogy a jég egyéb veteményeinket is tönkre tette valóban félve nézünk a jövő elé, annyival is inkább, mert az elemi csapásoknak még jövőben is ki vagyunk téve s mert népünk még nem szokta meg azt, hogy néhány krajczárral lehetővé tegye magának a termést az által, hogy azt bármely társulatnál biztosítsa. Galg-avölgyébői. Iklad, 1889. junius 6. Eseményeket szomjuhozó tudósítói toliunk a vidéki élet kevésbbé mozgalmas nyilvá- nulásaiban csak ritkán akadhat oly jelenségekre, melyek keletkezésük színhelyén kívül is némi érdeket keltő jelentőséggel bírnak, avagy arra igényt tarthatnak. Illatos zephyrek, csobogó hullámok, Hogyha utatokbau Irmámra találtok Ti is köszöntsétek ! Súgjátok meg néki tavaszi vándorok, Hogy inkább szenvedek, inkább meg is halok, Mint ellene vétek. Alpári Lajos. Pontosan. — Novellette. — — Ez az utolsó szava, Irma ?! — Igen, az utolsó báró úr! — Tehát valóban egy ostoba, érzéketlen szerkezettől akarja függővé tenni egy egész élet boldogságát? egy ilyen, ezer esélynek alávetett alapon akarja fölépíteni a tartós megelégedés templomát? Óh Irma! ki kell jelentenem, hogy én ezt a gondolatot kegyetlennek, nevetségesnek tartom ! Megpödörte szőke bajuszát s félig bosz- szankodva, félig könyörögve tekintett nyájas, kék szemeivel reá; ő pedig durczásan vonogatta gyönyörű, szabályos vállait s folytonosan rázta sötét fürtös, makacs fejecskéjét. — Szép dolgokat mond el nekem, uram ! — feleié végre. — Nevetséges, kegyetlen, ostoba — és mindez miért? Mert férjemül férfiút akarok, egy minden tekintetben férfiút és mert a férfi erények egyik legkivá- lóbbjának a pontosságot tartom. Semmi sem oly kiállhatatlan, mint várakozni, pláne a házas életben. Iszonyú! Thea-estélyre kellene mennünk, s én a prémes köpenyt, kez- tyüimet felöltve, várakozhatom a férjem uramra, mert ő még nem készült el a nyakkendőjével ! Vagy mi adjunk estélyt ... a vendégek már teljes számban egybegyűltek, csak a háziúr hiányzik, hja! megkésett a fodrásznál ! És igy tovább! stb. stb. Száz, Legtöbbször más idegen tényezők befolyásának eredményekép kerülünk a jelentékenyebbnek mondható események sodrába, egyébként pedig életmódunk, foglalkozásaink, fejlődésünk iránya, a természeti törvények megszokott rendjén belül nyilvánulva, a köznapiasság korlátain túl nem igen emelkedik. Amit érzésünk, erkölcseink, gondolkozásunk, eszmevilágunk termőereje létre hoz az, mintha minden gyökérszálaival ama földdarabhoz lenne hozzánőve, melyet sorsunk kedvezéséből otthonunknak mondhatunk. Magunknak élünk, kerüljük a nyilvánosságot. Ennek tulajdonítható azután, hogy mindenkitől elfeledve, senkitől sem emlegetve, morzsolgatjuk le napjainkat s ha csak magunk nem adunk hirt létezésünkről, mások egyáltalán tudomást se vesznek rólunk. De ki is akarjon tudni rólunk, ha önmagunkat is elfeledjük?! Látva és érezve ez elhagyatottságot, vettem magamnak a bátorságot fölkeresni néha a „Váczi Hirlap“-ot, hogy a nyilvánosság ezen orgánuma útján manifestáljam a ténybeli igazságot, hogy mi galgavölgyiek is élünk, vagyunk és mozgunk. A körünkben legutóbb lefolyt események közül több van olyan, mely ünnepies színezeténél, jelentősége és érdekességénél fogva kiválóan igényt tarthat a megismertetésre s ekként nehogy az idő kerekei észrevétlenül gördüljenek keresztül vidékünk eseményei fölött, im adjuk azoknak vázlatát, régi dolog lévén, hogy nem csak a korszak- alkotó, de a piczi eseményekből is szövődik a történelem. ezer oly eset fordul elő, hogy az ember megbetegedhetnék a türelmetlenségtől, kivált én, aki egy kissé ingerlékeny és — Isten neki! — no, egy kissé önfejű vagyok. — Egy kissé! sóhajtá a báró. — Mit akar ezzel mondani? kérdé ingerülten, s hangja gyöngéd fájdalomtól remegett. Tagadhatja, hogy pontatlansága rettenetes és kínzó ? És ha én, mielőtt egész életemet az önével összekötném, bizonyítékot óhajtok, hogy ön igyekszik-e a kedvemért legnagyobb hibáját levetkőzni, — veheti-e ezt rósz néven tőlem ? Én már megvallottam önnek, hogy én önt . . . nos ! hogy én önt egy kissé szeretem; de Harmath Irma soha sem lesz az öné, ha alá nem veti magát a kívánt próbának. — De kérem szépen Irma, drága angyal . . . — A leány védőleg emelé föl márványkarjait az ifjú ellenében. — Ne kérjen többé, uram! Vagy érdemes vagyok reá — s akkor minden gondolkozás nélkül aláveti magát e föltételnek, mely más előtt oly csekélységnek látszanék; vagy ön szerelmét csak hazudta nekem s akkor, akkor . . . A csengő ezüsthang reszketni kezdett s a sötét, kábító szemekbe könnyek szöktek ; ez több volt, mint a mennyit Sudár báró elviselhetett. — Jól van tehát! mondá határozottan. Amit kíván, meg fog történni . . . tehát holnap pont négy órakor fogom kérni „igen“- jét a szülői házban . . ! — Pont négy órakor! kiáltá Irma s arcza örömtől sugárzott. — De egy perez előbb, vagy később . . . s mindennek vége. — Legyen! nyögé Sudár Tibor. Ámbáf semmikép sem tudom felfogni, hogy — de legalább kezeit meg szabad csókolnom ? ! 03t
