Váczi Hirlap, 1889 (3. évfolyam, 1-77. szám)
1889-04-21 / 31. szám
vAczi HÍRLAP Vasárnap, április 21. Őrülj keresztény e napnak s erősödj meg a te hitedben. A mint az üdvözítő feltámadott, úgy támadunk mi is fel egykoron. A szab. osztrák m. államvasut menetár kedvezménye. E lapok csütörtöki számában a nevezett "vasúttársaság menetár kedvezménye van felemlítve. Egyúttal azon megjegyzést olvastam utána, hogy „megváltjuk, hogy több engedményt vártunk.“ Megvallom én is, hogy szerintem, bár a menetjegyek ára olcsóbb, mint volt, még sem eléggé olcsó ahhoz, hogy nagyobb forgalmat legyen képes eszközölni. Azt hiszem, hogy avval, ha a jegyek ára 20 krral olcsóbb, még vajmi kevéssel van a forgalom emelkedése összekötve. Mindenesetre elismeréssel fogadja az utazó közönség a mérséklést, de evvel sem a n e- vezetttársaság, sem pedig a város nem nyert semmit. Segítve van azokon, a kik kénytelenek utazni s ezek megtakarítanak valamicskét, de a nagy közönségnek nincs megadva az alkalom, hogy akkor is utazhassék, ha nem muszáj. Mert bizony nem vagyunk olyan vagyonosak, hogy könnyedén adjunk ki 80 krt vagy 1 frtot, mig 30—50 krt. szívesen áldoznánk azért, hogy néha mulatság kedvéért beránduljunk Bpestre. Ott vannak a műcsarnok kiállításai, mondhatjuk majdnem naponta volna valami látni való, a mit fájó szívvel, de kénytelenek vagyunk nélkülözni. így leszünk mi, közvetlen közelében a fővárosnak, egy egy tapasztalattal szegényebbek s igy lesz a társulat is mindig 50—60 krral szegényebb. De hát ennek nem mi vagyunk az okai. Anyagi helyzetünk nem engedi meg, hogy 2—3 frtot adjunk ki egy nap, pedig a pesti Vácz, 1889. vegyen a Krisztus hidegje“ egy lópokró- czot terített rám. En azonban nem fáztam. Képzeletem majd az éjszaki tengerre vitt s kínlódtam a habokkal „a bolygó hollandival“ majd az alföldön találtam magam s szöktem üldözőim elől. Fuvarosom nem háborgatott kérdezőskö- déseivel, mikor látta, hogy nincs beszélgető kedvem, inkább a lovakat nógatta, a mit sokkal jobban is szerettem. Lassan haladtunk, de elértük az ő faluját. Leugrottam a kocsiról, de nem bírtam menni, lábaim annyira meg voltak gémbe- redve. A jólelkü sváb megkönyörült rajtam s elvitt falum határáig. Itt azután letett s szerencsés utat kívánt. Fütyürészve haladtam a kissé sáros utón s nem sokára elértem az első házat, a melynek kapujában künn állt a kis Erzsiké, a ki velem járt iskolába s a ki segítette elkészíteni a számtani feladványaimat. (Pedig fiatalabb volt, mint én.) Megálltam előtte s bizalmasan köszöntöttem. Nem volt szép leány, de arczán igen kedves kifejezés honolt s vérpiros ajaka szüntelen mosolygott. Kérdezte, honnan jövök? Bonyhádról mondám büszkén. — Gyalog ? — Az bizony, volt henczegő válaszom. Miután pedig attól féltem, hogy az Isten megbüntet ha hazudom, utána tettem: a határtól. Arról nem tehettem, hogy nem halottá ez utóbbi szót. Köszöntem s büszkén sétáltam haza. Otthon már nem játszottam a gyalogoló hőst. ut legalább is ennyibe kerül s még ha feleségünk is velünk akar jönni, akkor 5 frt se sok. így állván a dolgok csak az elrobogó vonat után nézünk s bizonyos kárörvendő mosolylyal mondjuk. „De nem is az én pénzemmel fütik azt a masinát.“ Az uj menetár se fog javulást hozni. A társulat igazgatósága úgy látszik nem mer belevágni az olcsó jegyek kiadásába s városunk elöljárói nem tudnak semmit sem tenni. A műcsarnokot e szerint továbbra is csak képzeletben fogjuk látni s az időszaki kiállítások sem gazdagodnak meg a mi belépti dijainkon. Pedig hát a társulat sem veszítene az által, sőt erős az én meggyőződésem, hogy nyerne, ha a menetárakat kilométerenként V2 esetleg 1 krral leszállítaná s alkalmat nyújtana arra, hogy a szegényebb osztály is utazhassék. Csak arra utalunk jelenben, hogy nyáron a hajó zsúfolásig megtelik szegényebb sorsú utazóval, mert olcsó, mig a vasúton ezek éppen nem járnak. Pedig az ürességtől ásitozó kupék éppen nem haragudnának, ha akár a bocskoros tót izzadna is bennük s a pénztár se haragudnék meg, ha az esti zárlat 5—6 írttal emelkednék. Ezeket a váczí körönség érdekében mondottuk el. azon közönség érdekében, a melynek nagy része szeretne utazni, de nem lehet. Tekintsünk most egy kissé tovább. Tudjuk azt, hogy a nyári időben, különösen vasárnaponként, a pestiek falura szöknek. Csak úgy hemzseg Rákos-Palota s Bpest közvetlen közelében levő több falu a pestiektől: Váljon nem jönnének-e ezek szívesen hozzánk, ha olcsóbban utazhatnának? Váljon nem hemzseghetne városunkban is az idegen vasár- és ünnepnapokon? Talán veszítene városunk, vagy veszítene a vasúttársaság avval, ha olcsón engedné Adott is volna apám, ha gyalog merek haza menni. (Nem engem féltett volna, hanem a czipőm talpát. Hja mikor nyolcz- van krajczár egy pár talpalás ára.) Másnap gyönyörű tavaszi nap volt. Langy szellő csókolta a rügyezni kezdő bokrokat s a domb oldalán számtalan apró bogár futkosott. A tavaszi nap melege kicsalt a szobából s sétálni indultam. Ismét regényhősnek képzeltem magam s mig a mezőt össze-vissza jártam megteremtettem szerelmemre érdemes hölgyemet is. Erzsikének ugyan nem volt még tudta erről, de én szentül meg voltam győződve, hogy szeretnie kell. Nem-e szive vonzotta ki a kis kapuba, mikor haza jöttem? Megérezte, hogy én jövök. Egészen boldogan siettem haza, hogy ha esetleg ismét a tegnapi nap szerencséje érne, azt előnyömre felhasználhassam. Erzsikét nem láttam sehol. Elmentem 10—20-szor a ház előtt. Senkisem mutatkozott. Beleunva a várakozásba hazamentem, éppen nem csüggedve, sőt ellenkezőleg örülve, hogy álhatatosságomat. bebizonyíthatom — igaz, hogy csak magamnak. Másnap sem voltam szerencsésebb s harmadnap sem. Már már a csüggedés fogott el. Eljött husvét első napja. Meglátogattam Erzsiké- éket s „őt“ is otthon találtam. A kertben volt s ibolyát keresett. — Ne itt keresd Erzsiké az ibolyát szóltam hozzá — hanem gyere velem a „Zsönge ezeket a kirándulókat utazni? mint igy a mikor senki sem jön, de a gőzkocsi a rendes időben még is zakatol ? De most vizsgáljuk egy kissé, hogy veszítenénk e mi, veszitene-e városunk közönsége, ha idegenek is jönnének fel. Veszteség, azt hiszem mindenki láthatja, hogy nem volna avval összekötve, ha más ember nálunk mulatná el pénzét. Evvel csak nyerne az üzlet ember, nyernének a vendéglősök s nyerne a város is. Hogy minő veszteség városunkra nézve a vasúti hivatalnokok eltávozása, azt naponta látjuk. Érzi a kereskedő, érzi különösen az élelmiszerek árulója. Hogy minő nyereség volna, ha városunkat nyaraló helylyé sikerülne átalakítani, azt ma napság nem kell bőven magyarázni. A város szépítésével már némileg inaugu- raltatik annak nyaraló jelentősége, de a nyaralóközönség nem fog addig jönni, mig városunknak olyan kedvezményeket nem sikerül nyújtani, a melyek megérdemlik a kiadott pénzt. A város intéző köreit hívom fel arra, hogy ez ügyben intézkedjenek. Eszközöljék ki legalább azt, hogy a vasárnap kiránduló közönség tetemes ítrleszállitással utazhassék. Nyújtson alkalmat arra, hogy városunkat a pestiek megkedveljék. Ne iparkodjunk azokat „kinézni“ közülünk, sőt ellenkezőleg törekedjünk arra, hogy minél inkább megszeressék s megkedveljék városunkat. A városi tanács buzgóságától és üg-ysze- retétől pontos és tevékeny munkásságukon kívül azt is elvárhatjuk, hogy a város emelésén tehetségükhöz mérten munkálkodjanak. A mai kor jelszava: „szemesé a vásár.“ VÁROSI HÍREK * A váczvidéki tanitói-kör választmánya múlt vasárnap tartott gyűlést hosszú hegy“ oldalára. Ott van annyi, hogy még. .Szót fogadott s elmentünk együtt. Alig volt ezer lépésnyire tőlünk a hegynek egy bokrokkal benőtt mélyedése. A bokrok közt bujkálva keresgettük az első ibolyákat s e közben gondolataim ismét másfelé csapongtak. Egyszerre megálltam. Ballábam előre nyújtva fejemet magasra vetettem s erős hangon kiálltottam. — Erzsiké nézz a szemembe. A szegény kicsiny majd összeesett ijedtében, én pedig affeletti örömemben, hogy imponálni képes vagyok még zordonabbul folytattam. — Tudod Erzsiké, én most téged szeretlek. Nagyon, igazán, tiszta szivemből szeretlek. Szeretni foglak mindörökké. Hanem azt mondom, hogy meg ne csalj, mert akkor Isten legyen irgalmas hűtlen lelked- nek. Most gyere ide, aztán csókolj meg. Erzsiké nem vonakodott, de azt hiszem, hogy inkább a félelem, mint a ragaszkodás csókját kaptam tőle. — Hát szeretsz-e most már? — kérdérn tovább. — Nem tudom, válaszold őszintén. — Hát csak szeress, mondtam neki atyai hangon — aztán én is szeretlek. Karöltve mentünk haza. Ibolyát ugyan nem sokat szedtünk, de azért meg voltam elégedve első husvétommal. s Az idő én nagy kereke megtette rendes körútját nehezen lenyögtem a vizsgákat.
