Váczi Hirlap, 1889 (3. évfolyam, 1-77. szám)
1889-04-21 / 31. szám
Vácz, 1889. III. évfolyam. 31. az. Vasárnap, április 21. VACZI HÍRLAP /-3oS/X Váczon, Duna-sor, 587. sz. (Ide küldendők a lap szellemi részót illető közlemények.) szerkesztőse HELYi ÉS VIDÉKI ÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik hetenkint kétszer: vasárnap és csütörtökön. KIADOH Váczon, Kil!sö-S' küldendők az hirdetési dijak é ELŐFIZETÉSI ARA: Helyben házhoz hordással, vagy a vidékre postán való küldéssel : egész évre (i frt, fél évre II frt, negyed évre 1 frt «50 kr. Vasárnapi szára ára : 10 kr , csütörtöki ÍS kr. Kapható: a kiadóhivatalban; Deutsch Mórnál (városház épület) és Neu m a n n Manó sárosutczai vegyes kereskedésében. Kéziratok vissza nem adatnak. Bérmentetlen levelek el nein fogadtatnak. HIRDÉTESEK: Jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetés él kedvezményben részesittetnek. -- sora 30 kr. Bélyeg-illeték : mindenbeigtatásnál 30 kr. A nyugta- bélyeg külön fizetendő. Husvét ünnepén. A kereszténység legnagyobb ünnepét üljük ma. A jó diadalát a gonoszon, az istenember feltámadásának örömünnepét. Majdnem két ezredéve lesz annak, hogy a megváltó feltámadott. Két ézredéve lesz annak, hogy a holttetem bebalzsamozására, illatos olajakkal leendő megkenésére siető asszonyok »Mária Magdolna és a másik Mária« megrettenve Iáták az angyalt a sírboltban, a kitől ezen szózat hallaték: Mit keresitek az élőt a holtak között. Ő nincs itt. Feltámadott.« Tanítványai kétkedéssel fogadták a feltámadás hírét s Tamás csak akkor hitte el, midőn a megváltó ujját azon sebbe illesztő, mit a római katona lándzsája ütött keblén. A feltámadás örömhíre gyorsan bejárta a hívők még csekély seregét, a kik hitükben megerősödve, bátran néztek elé még a kinozásoknak is,; a miknek rövid idő múlva a pogányok részéről kitéve voltak, mert az üdvözitő példája mindennél fényesebben bizonyította, hogy »feltámadunk.« A kicsiny sereg máig számtalan emberrel növedett s növekedik még mostanság is. Az egy istent és annak egyszülött fiát, az üdvözitő megváltó nevét ma millió és millió ajak hangoztatja és a dicsőítésére emelt templomokban a szent zsolozsmák ájtatosságra késztő dallamai hangzanak. A megváltó feltámadott. Ezt hirdeti minden fűszál, ez van írva láthatatlan hetükkel a mindenséget határoló magas égben, ezt dobogja szivünk és az a gondolat tartja megszállva kebleinket. A legnagyobb keresztényi ünnep van ma . . . A hit megerősödésének ünnepe, bűneinknek megváltása. Az ember újjászületett e nappal s lelke igazán hallhatatlanná vált. Megbizonyosodott arról, hogy nincs végenyészel és a siron fif is van élei. Dicsőség a megváltónak, a ki bűneinkért meghalt s azok megbocsátásának emlékéül feltámadott. Minden örül a megváltás ezen ünnepének. A térmészetben uj élet ébredez minden fűszálban, a rügyek zsongva repedeznek meg és a ki érti e hangokat, hallhatja, zsongásuk azt jelenti: Az üdvözitő feltámadott. A dalos pacsirta magasra száll, hogy közelebb legyen az üdvözítőhöz s ott csicsergi el a nap feljötténél: Az üdvözítő feltámadott. A hajnali szellő lágyan suhan el a bokrok mellett s felkölti azok lakóit. Megjelenik a tavasz hírnöke és előbujnak a nyüzsgő bogarak. Futásukban egymást érintve előttünk érthetetlen hangon közük egymással: Az üdvözitő feltámadott, A napsugár megérinti a harmatot s melegét átviszi belé. A harmat csendesen száll felfelé s útjában mindennek elsusogja: Az üdvözitő feltámadott. Egyik porszem a másikkal tudatja, a mit a harmattól, a szellőtől, a dalos pacsirtától, a nyüzsgő bogaraktól hallott s a mindenség minden teremtménye egy hangon kiálltja: Az üdvözitő feltámadott. ladjak, mint csak egy évvel is előbb. A zsiványosdi elmaradt, bár fájt utána a szivem s helyette elkezdtem olvasni az első regényt. Tanáraim persze nem tudtak róla semmit. A református kántornál volt egyik jó barátom kosztban, a ki hajlamainál fogva velem rokonszenvezett. A kántor úr szerette a regényeket s tőle kaptuk Robinsont, a bolygó hollandit, Sármány királyt, azután meg Eötvös „Falu jegyzőjét,“ a mit ugyan sem én, sem barátom nem értettünk, de azért elkeseregtünk „Violával“ s elolvastuk végtül végig s eldicsekedtünk vele osztálytársainknak. Tehát nagy diák voltam már. Eszem kezdett nyiladozni. Érzelmek támadtak bennem s azt kezdtem észrevenni, hogy szerelmes vagyok. De kibe? Azt nem tudtam volna megmondani. Senkibe. .Szerelmemnek nem volt még tárgya, inkább csak vágyódásnak lehetett ez érzést mondani. Vágyódást valami ismeretlen jó után. Az olvasott regények után helyzeteket teremtettem magamnak képzeletben s hol a boldog, hol a boldogtalan szerelmest játszám. Húsvéti vakáczióra készültünk haza. Értem nem küldtek kocsit, de találtam a heti vásáron ismerőst, a ki a szomszéd faluig elvitt. Szeszélyes áprilisi idő volt. A hó, néha meg az eső szállongott, a szél csípősen fújt s a lovak nagyon parasztosan haladtak. Télikabátot akkor még nem ismertem csak hírből s a jó lelkű sváb. hogy „meg ne Ä „Yáczi Hírlap“ tárczája. Két Husvét. — Emlékeimből. — Én is voltam egykor fiatal. Bennem is lángolt és hevült a szerelem s a költőként én is elmondhattam: „Tég'ed látlak minden képben !“ — Gymnazista voltam a bonyhádi al- algymnaziumban. Lakásom egyik jómódú parasztg'azdánál volt, a kinek a leánya szülőimnél magyar szót volt tanulni. Úgy mondtuk ezt akkor, hogy cserében voltunk. A csereleányból igaz hogy nem lett valami nagy magyar, bár elég folyékonyan megtanulta „törni“ a magyar szót, de belőlem se lett nyelvész, különösen nem német nyelvész. Gazdámmal szépen megértettük egymást. Már szülőimnél is el tudtam nehány német szót rebegni, tehát nem volt előttem teljesen érthetetlen, ha valamit szóltak hozzám, de még is nehezemre esett az első leczke. Gazdasszonyom ebédfőzéshez készült s kiküldött, hogy hozzak be forgácsot. „Elöl’ mer Spén h’rein“ mondta volt az ő dialektusával, fel sem nézve a gyúródeszkáról s én kimentem s hoztam neki vizet. „Ná, net tesz. Spén szolszt mer h’rein pringe.“ hangzott másodszor is a parancs. Rösteltem meg- vallani, hogy nem értem, a mit mondott s kimentem másodszor is s hoztam a kertből petrezselyem zöldjét. Annyit gondoltam, hogy a főzéshez szükséges valamit kellenék a számára behoznom, de hát a „Spén“-nek még hírét sem hallottam eddig. Mikor elibe álltam a zöldséggel, rám meresztette a szemeit s szó nélkül kivezetett a félszer mellé s rámutatott a szerte heverő forgácsra s lakonikusan ezt mondta: „Tesz iz Spén.“ Felnyaláboltam a mennyit elbírtam s lassan kullogtam be utána a konyhába. Talán egy kicsit piros is lehettem, de hát rösteltem, hogy olyan tudatlan vagyok még a német szóban. Az első leczke azonban mindakettőnknek használt. Ezután sohasem történt meg, hogy meg ne kérdezte volna : „Haszt tu ferstana“ bármit mondott is s én legalább válaszolhattam rá: „Ná net“ ha valóban nem tudtam. Ezek voltak a szoktató napok. Mikor aztán elkezdődtek az előadások, csak enni és aludni jártam haza. Tanulni nem szoktam — meg is látszik rajtam még ma is — s a szabad órákat zsiványosdival, vagy katonásdival töltöttük el. így aztán lassacskán elnyüttünk 3 telet s én szerencsésen nem tanultam meg németül. Nem fogott rajtam a biztató szó s a nyelvem majd beletörött a der-die-dasz-ba. A 4-ik osztályba jártam már, a mi al- gymnáziumoknál a legmagasabb classis. Nagy deáknak képzeltem magam, bár még csak 14 éves múltam. Büszkén, kidüllesztve mellemet sétáltam az iskolába s méltóságomon alulinak tartottam volna, hogy sza
