Váczi Hirlap, 1889 (3. évfolyam, 1-77. szám)
1889-03-24 / 23. szám
Vácz, 1889. VÁCZI HIELAP, Vasárnap, márczius 24. hogy a legkisebb nyereménnyel való kisorsolásnál a tulajdonos nemcsak nem vészit, hanem nyer is. Az osztr. földhitelintézet a napokban uj ily nyereményzálogleveleket bocsájt ki, melyek e tekintetben még egy lépéssel tovább is mennek, a mennyiben a kibocsájtó intézet kötelezi magát arra, hogy azolp.t a nyereményszelvényeket, melyek az egész sorsjáték alatt egyszer nem csi- t ** náltak nyereményt, hat hónappal az utolsó húzás után darabonkint 10 írttal váltja be. Ezt a körülményt azonban itt nem azért hoztuk fel. mintha ezzel azt akarnék bizo- zonyitani, hogy azt osztrák földhitelintézet uj sorsolási záloglevelei kedvezőbb játéktervvel volnának felszerelve, mint az előbbi sorsjegyek. Az uj osztrák földhitelintézeti nyereményzáloglevelek játéktervét semmivel sem tartjuk jobbnak, mint a régiekét, sőt a magyar jelzáloghitelbank nyereményzáloglevelei határozottan jobb játéktervvel bírnak. Ezt csak azért említettük fel, hogy a sorsjegyek játéktervének technikája folytonos fejlődésben van, a mi annál több figyelmet érdemel, mert a folytonosan csökkenő kamatláb mellett a játéktervek kidolgozása igen nehéz, mert mindig azt kell figyelembe veni, hogy az ' alap melyből a törlesztési hányadok és a nyeremények fedeztetnek, mindenkor aktív maradjon tehát, hogy az erre szánt értékpapírok kamatjövedelme soha se sülyedjen egy bizonyos niveau alá. Ha tehát meggondoljuk azt, hogy az utóbbi években mennyire csökkent a kamatláb, és megfontoljuk azt is, hogy e csökkenés még nem érte el végső határát, akkor nem lehet kicsinyleni .azokat a nehézségeket, melyek a jó sorsolási tervek kidolgozásánál felmerülnek. A. kamatozó nehéz sorsjegyeknél aránylag nagy kölcsönösszeg van alapul véve, s ezért ezeknél nem oly nehéz ez a feladat, mint ha kis névértékre állítják ki őket, de másrészt lehetőleg nagy főnyereményeket követelnek. Az eddig piaczra hozott kis sorsjegyek egymást múlták felül abban, hogy az első években minél nagyobb főnyereményeket adjanak. Ez a verseny ugyan nem folytatható a végtelenségig, mert a számolás művészetének is meg van a maga határa. Nem szabad elfeledni, hogy minden nyeremény a kamatozásnak egy részét képezi, és hogy az első évek magas nyereményei a későbbi évek kamatjait rövidítik. De bárminő legyen is a sorsjegyek játékterve, a vásárló közönség sohasem fog hiányozni és az értékpapíroknak ez a neme még nagyobb lendületre számíthat, minél En ígérek mindent s jön a másik: leg-’ újabb divatu kalapot láttam, nem vennéd azt meg nekem ? — Megveszem aranyosom — szóltam — csak most már engedjetek! Indultam, de ott csüngött már nyakamon a harmadik s negyedik is és ezentúl már csak az csengett a fülembe: papa czipőt, kalapot, muf- fot, keztyűt! de el ne feledje ám! Láttam, hogy rajtam már csak rnenekü- lás segíthet s így valósággal rohantam ismerőseimnek nem csekély bámulatára. — Pardon a fejem ! — állít meg egy valaki- Azt gondoltam a leányaim! — volt a kölcsönös soháj! Ez volt az én elkeseredett elvtársam Kardos Muki, a kit hasonló sors üldözött s ki ép úgy fel tudta fogni nemes czélomat, mint én az övét. Egy legközelebbi vendéglő lett sorsunk néma tanúja. Itt megfogadtuk, hogy történjék bármi, de éjfél előtt át nem lépjük azon küszöböt, mely boldogtalanságunkat rejti magában. Úgy is lett, a fogy kigondoltuk. — Hála Isten! sóhajtottam szobámba érve — nincs semmi baj! de azért óvatosságból még a szekrényemet is felkutattam, ne hogy valami rabló első álmomat találja meglepni. Korán keltem s talán még a kakas sem kukorékolt, mikor én már talpon voltam Gondosan magamhoz vettem minden reménységemet — a pénzemet s azután mint a tolvaj a Dunapartjára szöktem, hol a hűl- 1 lámok tánczolása és halk mormogása oly ; elegikus hangulatot keltettek bennem, hogy j szinte kedvem lett volna egy kis fürdőt venni, természetesen olyat, mely örökre ! inkább barátkozik meg a közönség azzal a gondolattal, hogy a sorsjegyek nem egyebek, mint a jól fundált befektetési értékek, melyek a teljes megbízhatóság mellett még nyereményre is nyújtanak kecsegtető kilátást. Most ismét két nagyobb sorsjegy-kibocsátás történik. Az osztrák földhitelintézet 40 milliónyi 3°/0-os nyeremény-záloglevél kibocsátására kapott engedélyt és ebből a 40 miliőből egyelőre 20 milliót bocsát piaczra ; ezek képviselik a nagy kamatozó sorsjegyeket. A göyög kormány a régészeti társulatnak adott engedélyt 20 millió franknyi sorsjegyek kibocsátására és minthogy a görög állam kezességet vállalt e kölcsön pontos törlesztésért és ezt a műveletet a bécsi Union-bank hajtja végre, ezek a 20 frankos sorsjegyek nálunk is piaczra kerülnek; ezek képviselik az uj kis sorsjegyeket. E két sorsjegyre Magyarországon roppant sok vevő akad. Miért nem jut eszünkbe nekünk is, hogy közczélokra mi is kamatozó sorsjegyek után szerezzük be a szükséges pénzt? Budapest főváros nagy pénzműveletre készül, sok vidéki városunk azért nem tud haladni és fejlődni, mert nincs elég pénze. Miért nem szerzik be ezek szükségleteiket inkább oly kamatozó sorsjegyek utján, semmint hogy jelzálogkölcsönöket vesznek fel. Ausztriában Bécsi, Irieszt, Salzburg, Laibach, Krakkó, Innsbruck, Stanislau stb. sorsjegykölcsönöket vettek fel és e sorsjegyekből roppant sok van nálunk elterjedve. Hát a magyar városok nem tudnának épp ily módon közszükségleteikre pénzt szerezni ? Sorsjegyekre tényleg van szükség' nálunk, a közönség' szereti ezeket vásárolni, és ha nem kap belföldi sorsjegyeket, importál magának külföldről, a mint hogy alig van állam, hol annyi sok külföldi sorsjegy — legyen az engedélyezve, vagy eltiltva — van elterjedve, mint éppen nálunk. Ennek a kiszorítása csak úgy volna lehetséges, ha jó belföldi sorsjegyeket adnánk helyette a közönség kezébe és ezért nem ajánlhatjuk elégg-é, hogy a kisebb szüségletek, de fűképen a városi kölcsönök fedezéséhez a kamatozó sorsjegyek alakját válasszák. Bűcsu-szó Meiszner Edének, a váczi önkéntes tűzoltók elhunyt osztály- parancsnokának ! Feledhetlen bajtársit,nk! Váratlanul, mint a villámcsapás, lepett meg halálod hire. megmosott volna a boldogtalanságtól. Ámde eszembe jutott, hogy mégis illetlen dolog lenne ily nagy szomorúságot hozni családomra, de meg aztán föltámadt bennem a férfiúi büszkeség és egyre csak azt mondogattam ; Gyáva vagy! Még te tűrnéd azt, hogy rajtad egy asszony kifogjon ? ! Jaj, csak hogy furfangos ám az asszonyi ész 1 nehéz a.zzal csatára kelni, mert majdnem biztosra vehetjük, hogy ilyenkor a győzelem rendesen az övé. Csöröl-pöröl s ha ez sem használ, sir s mi kell több annak a gyenge emberi szívnek! Meghajlik előtte s még ha halált követel is, vakon engedelmeskedik. Ez az illem, ez a társadalmi követelmény. — Lehorgasztott fővel mentem a hivatalba s első dolgom az volt, hogy főnökömtől két napi szabadságot kértem. Azt mondottam, hogy hitelezőim bepö- röltek s igy Pestre kell utaznom. Nőmnek egyik szolgától a következő tartalmú levelet küldöttem: „Kedves m kiküldetésben Pestre kell utaznom s igy két napig nélkülöznöm kell benneteket.“ — Ujjongtam a jó ötletnek s legelőször is egy tintás üveget döntöttem egyik társam okirataira, a miért természetesen megkaptam a titulust. Majd azután búcsú gyanánt az egyik ajtónállónak adtam egy nyaklevest, mert a kis ujjamat az ajtóhoz csiptette. — Nem jól kezdődik, — tépelődtem — de azért végre is kezemben volt az a rettegett vasúti jegy. — Már rég dübörgőtt a vonat s én már rég kényelemben voltam, mikor egyszerre egy nem mindennapi női hang nevemen Még annyi időnk se volt, hogy testvérileg aggódhattunk volna érted. A megrendítő csapástól lesújtva, mély fájdalommal álltuk körül ravatalodat. Megsemmisítve kísértünk nyugvó helyedre s a midőn pihenő hajlékodra reá hengerült a kő, végkép elzárva tőlünk, keservünk meg- dermeszté keblünket, lezárta ajkainkat s mi csak konyáink záporával és néma zokogásunkkal sóhajtottuk el a végső Isten- hozzádot. Fogadd itt még egyszer testvéri szívből eredő búcsu-szózatunkat. Elvesztettünk. Vesztességünk pótolhatlan. Az a hézag, azon ür, mely elköltözésed által sorainkban támadt, megmérhetetlen. Mert az érdemekben gazdag 18 éves szolgálati idő alatt te nem csak egyik főtényezője, de lelke voltál intézményünknek! Az a szak- avatottság, az a lelkesültség, melylyel oly kitartóan működtél, az az őszinte, önfeláldozó felebaráti szeretet, mely a vészsuj- tottak védelmében részedről mindenkor nyilvánult, a legbensőbben forrasztott egybe nem csak velünk, de az összes polgársággal. Hogy szerető, gyöngéd rokon voltál, mutatja a roppant fájdalom, mely szeretteid arczain ül. Hogy önzetlen, igaz polgár voltál, erről tanúskodik az óriási részvét, melylyel a végtiszteletet megadni mindenki iparkodott. De mit szóljunk azokról, a kik csak most lettek igazi árvákká? — Mert te azoknak nem pusztán vagyoni őre, nem csak erkölcsi támogatója, de valódi szerető atyja voltál! Te nem csak kötelességedet teljesitéd, nem csak jellemszilárdságod által tűntél ki, de — a mi oly sok helyen hiányzik — szeretettel ölelted kebledre azokat, kiket szülői karok nem ölelhetnek, kik a szülői édes hangok nélkülözésére kárhoztatvák! Oh, miért kell a kéznek, finely oly sok könyüt letörölt, mereven feküdnie! Miért kellett a szívnek, mely mindig mások javáért dobogott, oly hamar kihűlnie ! Átalános, benső fájdalmunkat alig képes valami enyhíteni. S ha van, a mi némi megnyugvást ad, az csak azon tudat, hogy mielőtt elköltözél, minden tekintetben b e- töltéd tisztedet! Nyugodjál békében szeretett testvérünk! Áldásunk kisérje emlékedet! Dicsőült szellemed lebegjen felettünk! A mindenható Ur Isten, kihez oly benső meggyőződéssel, oly buzgó vallásossággal fohászkodtál mindig, adjon hamvaidnak békés nyugodalmat, meg- dicsőült lelkednek örök üdvösséget 1 szólít. Mintha csak a villám sújtott volna le mellém, szivarom a földre hull s bátnul- tomban először is az ablakon szándékoztam kiugrani, mikor az én drága feleségem szól hozzám :-— No Marczi én is itt vagyok ám 1 most nem nagy megerőltetésbe kerül egy kis holmit össze vásárolni. Mi az ? Mi az ? — dadogtam — talán jobb lett volna ezt máskorra halasztani? Nemde te is jobban meggondolod a dolgot s a következő állomásról vissza fogsz utazni ? Persze erre könnyek tolultak szemeibe s panaszkodott, hogy én ma oly rideg' vagyok. így hát le voltam fegyverezve s tűrnöm kellett. De azért agyamban újabb ötletekről tanakodtam s a kik látták zilált állapotomat, szentül meg voltak győződve, hogy legalább is akasztófa alá kisérnek. Á mint vonatunk megállóit, véget akartam vetni minden komédiának s igy szóltam feleségemhez; kedvesem te csak menj most és végezd apróbb dolgaidat s azután várakozz reám az angol szállodában, hova én is el fogok jutni. Dehogy megyek 1 — gondoltam — itt maradok s a legközelebbi vonatra azonnal jegyet váltottam, hogy visszainduljak oda, a honnan jöttem. De a rettegés, hogy feleségem itt is meglep, annyira erőt vett rajtam, hogy minden belépő nőt tetőtől-talpig mértem és folytonosan kérdezésködtem, türelmetlenkedtem : mikor indul már a vonat? Viseletem végre is szemet szúrt egy ólálkodó mihasznának, ki már rég figyelemmel kísérte minden lépésemet, mígnem oda dörgi fülembe: Uram kövessen!
