Váczi Hirlap, 1889 (3. évfolyam, 1-77. szám)
1889-03-17 / 21. szám
oda adakoznának olyanok is, kiknél a szegények meg nem fordulnak. Egy, két, három krajczárt hetenként pedig, azt hiszem, alig volna ház, mely ne adna szívesen, tekintettel már arra is, hogy háza küszöbét be nem havaznák és be nem sároznák. Végül pedig a könyöradományokban olyanok részesülnének, kiket az megillet és a kik igen sokszor szemérmesek kérni. De igy legtöbbet az kap, ki a legközelebbi pálinkás boltba beállít és megiszsza. Vácz, 1889. Márczius 15. A délutáni ünnepély. Metsző hideg* szél járta végig azt utczá- kat, de az égbolt derült volt s tisztaságával biztatólag intett a lelkesült fiatalokra, a kik könnyű fekete öltözetükben ki voltak téve a megfázás veszélyének. Nem igen kellett a biztató szó azoknak. Már 3J/2 óra- kor gyülekeztek a városház téren a nemzetőri zászló alá s nemsokára ezernyi ember sorakozott körültök s várta az indulást. Mozgalmas kép volt ez s nagyságával imponáló. A váczi egyetemi ifjúság első szereplése kitüntető elismerésben részesült. Közönségünk méltányolta az ifjúi lelkesedést s tömegesen jelent meg. hogy jelenlétével emelje az ünnepély fényét. A városi képviselő testület, a kath. legényegylet, az ipartársulat, a tűzoltóság kivonult s a rég nem látott nagyszerű dalköri lobogó is ki- bontatott. 4 óra után adatott ki az indulásra felhivó szó s megindult az ember áradat lassan, méltóságosan. Elül a tűzoltóság, utána az egyetemi ifjúság, majd a városi képviselő testület, köztük Majthényi István, kerületünk országos képviselője, azután a dalkör zászlója körül csoportosult nehány dalköri tag s a kath legényegylet. A főut- czán csatlakozott a menethez az ipartársulat zászlójával. Némán haladt előre a sok ember s a Rákóczi, stb. indulókat csak képzelte, mert a czigány féltette a körmét a hidegtől s nem hozta el hegedűjét. A menetben csak itt-ott lehetett látni női alakot s már-már hangok emelkedtek, a melyek kegyelet és lelkesedés hiánynak nevezék e távolmaradást, midőn a vámhoz érve szembe tűnt a majdnem ezerre tehető néptömeg a honvédszobor környékén. Közöttük voltak n ink is, kik a menetet megelőzve hamarabb értek le, hogy jobb helyet biztosítsanak maguknak. mondja ugy-e, hogy nem irigyli a tanítványaimat? Az évek folyamán nem hallottam róla semmit. Hogy kezdhessem én a közeledést. Bárha Istenem! — hiszen a sárga szint is szépnek találtam immár s gyönyörűnek vallanám még a lilát is, ha ö úgy akarná . . . Az idén már nem birtam tovább. Látni akartam. És magam sem tudom, mit akartam ; csak hogy vonzott valami leírhatatlan vágy. Mennem kell. Az okos véletlen éppen úgy akarta, hogy egy barátom meghívására Balaton-Füredre menjek. Ön ösmeri Balaton-Füredet. Hisz volt ott többször. Ösmeri a szórakozásokat. Ösmeri kellemes és kellemetlen oldalait. Fölösleges tehát beszélnem róla. Már három napja tartózkodtam ott, s éppen azon gondolkozóm, hogy még két napi időzés után fel- rándulok a fővárosba. A nap már nyugvó félben volt s a Balaton ősendes. — Elhatároztam, hogy egy séta csónakázást teszek. Ahogy a fasoron végig mentem s már kiakartam térni a kikötőre, vidám kaczaj üté meg fülem. — Ah! — ez a hang ismerős. — Figyeltem. - A szivem összeszorult, lélekzetem elállt. Megálltam és körül tekinték. A mellék útból egy hölgyek és férfiakból álló társaság közelgett felém. — A mint megpillantottam,őketrögtön felismertem köztük Adélt. Karonfogva jött eg'y idős hölgygyel. Mélyen ellátszottak a társalgásba merülni, s valami kedves tárgyról cseveghettek. Leg'alább a fel-feltörő kaczaj ezt engedte sejteni. VÁCZI HÍRLAP. A szorongásig megtelt talapzaton alig lehetett annyi helyet szorítani, hogy rajta a szereplők elhelyezkedjenek. Végre sikerült ez s a „hymnus“ dallama hangzott fel, melyet az ez alkalomra összetoborzott kar adott elő lelkesitöleg. Ezután Szenessy szavalta el Petőfi Sándor ismert versét, az 1848. márczius 15-ének szüleményét a „Talpra magyar“-t. A disz magyarba öltözött ifjú arcza sokban hasonlított Petőfire s hévvel elmondott sza- vallata gyujtólag hatott a közönségre, mely lelkesült éljent kiáltott minden versszak végén. Azután Megyery Dezső lépett fel a szobor lépcsőjére s .mondotta el a következő szépen kidolgozott beszédet : Tisztelt Gyülekezet! Összejöttünk, hogy az emlékezés ösvényén járva, mint széjjel hullott gyöngyöket, keressük a múlt idők fényes drága nyomait, időről emlékezzünk, melyben csodák történtek, melyben a szabadság élő géniusza köztünk lakott s forró lehével férfiak szivét érintve félistenekké tette azokat; midőn láng-oszlop vonult végig e világon s a ki érezte áldó melegét, szent tűz gyűlt szivében s lobogó zászló alatt rohant, készen utolsó csepp vérét hazájáért áldozni. Összejöttünk, nem csak hogy kegyeletes szokásnak tegyünk eleget, de mert kell, hogy a hálás utókor minden alkalommal meghozza elismerésének adóját s jól esik ha apáink dicső emlékére szivünk feldobog. Rekkenő nyári napon négy oldalról rémes fekete fölleg vonul a derült égre; elfogja a napot . . . árny borul a vidékre . . . és csönd lesz ... és sötét lesz! . . . De villám czikkáz s a rémes csöndet csattogó vihar váltja fel, melyben elszorul a gyenge szive, de feldobog a bátraké. Sötét felhő árnyékoló hazánkat is tisztelt gyülekezet s a borús homályban nem tűnt fel egy fénysugár, mely hazánk és konok ellenségei közt a békülés útját megvilágította volna. Minden oldalról ellenség környezte a magyart s valóban erős szívnek kellett annak lenni, mely ilyen körülmények közt remegve ne dobbant volna meg a közeledő veszély láttára ; erős férfinak, ki bátran mert volna a kétes, a sötét jövőbe tekinteni. S a vész folyton növekedett. De a vész növekedtével nőtt a bátorság is. — A folyton zaklatott haza minden hű fia égett a vágytól szembe szállni a közelgő veszélylyel s a lappangó viharnak csak egy gyújtó villám kellett, hogy kitörjön s pusztítva bár, de jótékonyan tisztítsa meg a tespedés légkörét. Félre álltam, hogy utat engedjek. E pillanatban Adél felemelé fejét s tekintete rám esett. — Hirtelen elengedé barátnője karját, egy lépést tett felém s azután megállóit. A társaság' nem vette ezt észre és előre haladt. Az első pillanatnyi zavarban én is szótlanul álltam s nem láttam mást, mint Adél reám szegzett szemeit. De azután visszanyerém önuralmam, köszöntem és egy pár szót rebegtem. Milyen ügyetlen voltam e pillanatban, édes istenem. Adél hamisan nézett reám és hangos nevetésbe tört ki. — Mintha az angyalok rángattak volna meg benne kis aranycsengetyüket Ez bántott s szó nélkül tovább akartam menni. — Plohó,— hohó, kedves barátom, nem igy alkuszunk. — És felém nyujtá mindkét kezét. A véletlen összehozott, maga foglyom. Úgy is csónakázni indultunk. Jöjjön tartson velünk. Bemutata barátnéjának s a társasáig után mentünk. — Azok már a csónakokat elfoglalták s csak egy kis vitorlás maradt még üresen. — Ah ez pompás, szólt Adél. Te, kedves Etelem a többiekhez szállsz be a nagy csónakba s én elfoglalom a vitorlást a tanár úrral. — Nem elősször csónakozunk együtt fordult felém, — ugye? Hát bizonyítson mellettem. És úgy lett. Elfoglaltuk helyünket. — Adél velem szembe ült, s én teljes erőmből szeltem a habokat. — Messze elhagytuk a társaságot, a part már csak kékes vonalként tűnt fel előttünk. Szótlan, némán hatoltunk mindég beljebb. Vasárnap, márczius 17. Márczius volt; az évnek hajnala; várva- várt beköszöntője virágos kikeletnek. Ibolyák nyílása, madarak danája, tavasz ébredése üdvözölte szabadságunk felkelő napját, midőn áldó sugarait először hintette szét s tán az eső is, mely első megnyilatkozásakor omlott le az immár szabad földre, áldásul hullott reá. Márczius 15-én ködösesős tavaszi napon riadó hangzott fel Pestnek utczáin, egy költemény, lánglelkü költő müve, mely ajkról-ajkra szállva visszhangot keltett minden szívben s melynek végsorait esküként fogadta s eskünek mondta el ifjú és agg, férfi és nő egyaránt. Az eszmék, az eddig rejtve volt érzelmek elemi erővel törtek elő a megrázó költemény hatalmas hangjaira, melyek harczi riadó hangjaiként rázták meg a szivek húrjait. S a magyar nemzet az eddig annyira zaklatott szegény haza, felébredt nehéz álmából s bőszült oroszlánként törte szét rabbilincseit. Ej nap derült az égre, szabadság dicső napja s fényes sugárai egymásután űzték el az ósdiság eszméit, e gyászos éji rémeket; behatoltak a hazájukért szenvedők sötét börtönébe, hogy ragyogó fényükkel, áldó melegükkel meghozzák számukra a szabadulás, a menekülés vigaszát. A legsúlyosabb teher a czenzura omlott le legelőször s a nemzet szabadon fellélegzö keblének első öröm kiáltásaként a „Talpra magyart“ és a „12 pontot“ küldte világgá a most már szabad sajtó. — Majd felhangzott a kiáltás ezrek ajkán „Fel Budára! Táncsicsért!“ S az ősz írót, kit hatalmára féltékeny zsarnoki önkény, honához hű szive miatt mély börtön fenekére vetett, egy nagy nap méltó befejezéséül, örömzajjal szabaditá meg a lelkesült tömeg. S a lelkesedés lángjához, mely lobogva gyűlt ki e nap reggelén, méltók voltak e nap eseményei, méltók a vívmányok, miket hálával kegyelettel emlegetünk mi s emlegetni fog örökké minden magyar. Márczius 15! Dicső nap volt az, tisztelt gyülekezet. — Mint üstökös, mely váratlanul feltűnik az égen, hogy mint egy másik szebb világ hírnöke, bevilágítsa éjszakáinkat s aztán újra eltűnjék a nagy ininden- ségben, nem hagy bár nyomokat fényes hosszú utján és minden század-ezred évben látogat meg egyszer, de csöndes estén elregélünk róla s a késő utód, kinek ős apja látta csak, tán várja visszajöttét, akkép e nap emléke szivünkben él. s az unoka ki nagyszülője keblén tündérregét kíván meghallani, ámult ajakkal, dobogó szívvel hall tündérregében igaz valót ősök dicső dolgáEgyszerre csak megálltam, az evezőket bevontam s leültem Adél mellé, —• Menjen, haragszom magára. — Miért ? — Miért ? Még ön kérdi. Ki volt a hibás. Nem engedem meg, hogy mellém üljön, foglalja el ismét régi helyét és igazolja magát. Nem mertem ellenkezni, szótlanul visszaültem helyemre, az evezőkhöz nyúltam és ismét behúztam. A csónak ingott. — És bizony nem tudtam, mit mondjak. — A szótlanság a legkínosabb ilyenben. — Azt hiszem egy pártöredezett mondatot ha beszéltem Abban az volt, hogy sokszor gondoltam rá, hogy mindég rá gondoltam. — De hát összefüggés bizonyosan nem volt a mondottak között. Aztán egyszer azt kérdeztem, ha nem neheztel reám? Miért kérdeztem, mikor — szemében ott volt a válasz ? nem tudom. A távolból ágyudörgéshez hasonló moraj szakitá félbe a locsogást. Villám czikázott a légen át s a Balaton haragos zöld szint válta fel. — Egyszerre jött. Észre se vettük eddig. — Előjelei voltak egy közelgő viharnak. A vitorlákat bevontam és teljes erőmből evezni kezdtem. A lég hűvös lett. Felöltőmet Adélra adtam s átöleltem, a mig ráadtam. A csónak repült a pont felé. — már- v már közel voltunk. — Akkor egy hirtelen- jövő hullám felboritá azt.
