Váczi Hirlap, 1889 (3. évfolyam, 1-77. szám)
1889-12-29 / 77. szám
Harmadik évfolyam. 77. szám. Vácz, 1889. deczember 29. VACZI HIRLAF HELYI ÉS VIDÉKI ÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP. ■■ Megjelenik minden vasárnap. — Egyes szám ára 10 kr aj ez ár. ELŐFIZETÉSI ÁRA: SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: HIRDETÉSEK: helyben házhoz hordatással, vagy a vidékre postán elküldve Vácz, Mária Terézia rakpart 587. szám alatt. Jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményegész évre . . . . ...............6 frt — kr. Ide küldendők a lap szellemi részét illető közlemények, az előben részesittetnek. fél évre ............... ...............3 frt — kr. fizetési pénzek, hirdetési dijak és hirdetések. Nyilt-tér: sora 30 kr. negyed évre . . ...............1 frt 50 kr Bérmentetlen levelek el nem fogadtatnak. Bélyegilleték : minden beigtatásnál 30 kr. Egyes számok a kiad óhivatalban kaphatók. Kéziratok vissza nem adatnak. A nyugtabélyeg külön fizetendő. Felhívás előfizetésre. Mindazokat, kik a»Váczi Hirlap« 1890-ik évi folyamára előfizetni akarnak, felhívjuk, hogy a lap árát mihamarabb megküldeni szíveskedjenek ; mert fölös számú példányokat hosszú ideig [ nem nyomathatunk. A lap ára: egész évre . . . 6 frt — kr. fél * * * ... 3 » — » negyed » ... 1 » 50 » Előfizetésre legalkalmasabb mód a postán való utalványozás, helyben azonban bárki előfizethet a kiadó-hivatalban, vagy a lapkihordónál is. Váczon, 1889. decz. 29-én A „Váczi Hírlap“ kiadó-hivatala. ÚJ év, — új remények. Az időnek, ennek a mindent megemésztő, és n mindent létrehozó szörnyetegnek családi gyásza és '-'»családi öröme van egyszerre! . . . Gyásza nagy, mert önmagát okolhatja miatta; de öröme sem kisebb, mert ezt is csak önmaga szerezte magának. Egyik ágyban halállal vivődik az elaggott idősb szülött, a másikban pedig vajúdik maga az idő. Halál, enyészet az egyik sarokban, — édes fájdalom, remény a másikban. Haldokló és vajúdó sováran néznek a falon függő órára. Mindkettő 9 egyenlő várakozással lesi a perczet, mely kinjainak véget vet. S az óra lassan ketyeg, kerék kerékbe vág. tog fogba kapaszkodik, a mutató ólomlábon, de csak tovább halad. Végre mint két imádkozó kéz csukódik össze a két mutató, mintha csak a haldokló számára bünbocsánatot. az újszülött számára boldogságot könyörögne. Perczegni kezd az ércznyelv, az óra szive, a kalapács mozgásba jő, s tompa egyhangúsággal végzi önkénytelen munkáját: egy, — 1 kettő . . . tizenkettő . . . Egy elhaló sóhaj a ki- I szenvedett 1889 utolsó sóhaja, egy éles gyermek sikoly, a megszületett 1890 első életjele. Itt az új év! Új remény támad a szivekben, új vágyak az emberekben. Pártát remél a lány, új ruhát az asszony, előléptetést a férj, gazdag partiét | a gargon; pénzt, hatalmat, vagyont mindenki. Re- i ménynyel van tele férfi és nő, fiatal és öreg. gazdag és szegény. S ez igy van jól! Mi lenne az ember remény nélkül.' Lombjaitól fosztott fa, letarolt virág, kopár mező. A hol végződik a remény, ott a kétségbeesés lesz az úr, melynek hatalma alól már nincs menekülés. Pedig csak az csüggedjen, ki nem tud, vagy nem akar dolgozni! — Megcsaltak reményeid? — De ki nem csalódott már? Hisz csalódni kell! Orvosold magad! Vedd elő a szegény erabéi min<- dennapi kenyerét a reményt, melyet a sors azért adott nekünk, hogy tűrni tanuljunk. Remélj újra s tanulj: „szenvedni oly kínokat, melyeknek még a remény sem látja be végét; megbocsátani oly sérelmeket, melyek az éjnél és halálnál setétebbek; szeretni és tűrni; remélni, mig a remény saját roncsából épiti fel vágyai tárgyát; változatlanul, le- roskadás nélkül.“ De p maszra ne nyíljék ajakad ! A p tnaszt nem hallja, nem akarja érteni a világ. Panaszszóra, könyörgésre ne keress füleket. Irigyeket szerezz inkább, mint szánakozókat. Légy mint Aeschylus Prométheusza, ki a Hatalom gúnyjaira és Vulkánus szánakozásaira felelni sem tartja méltónak mikor a sziklához lánczolják. Egy jajt, egy szót, egy mozdulatot sem csalnak ki belőle; amazzal nem daczol, ennek nem köszöni meg részvétét. Sőt mikor Merkurius a kínszenvedés jövendő éveivel fenyegeti, fenséges nyugalommal és nagy lélekkel igy felel: „Talán megszámlálhatlanok lesznek, — de azért csak eltelnek!“ Csak mikor magára maradt szólítja meg az eget, földet és a tengert. Légy fa, melynek koronája még büszkén emelkedik az ég felé. lombjain meg az élet zöldéi, levelei vidám dalt játszanak, szóval külsejével épen nem árulja el, hogy belsejében „őrlő szú lakik.“ De emellett ki ne haljon belőled az égi szikra, a szeretet. Ne zárd el szivedet az emberek elől. Küzdj. — de a harcz ne tegyen elfogulttá azok ellen, kik harczra késztenek, kik czéljaid kivitele elé akadályokat gördítenek; ne fásulttá, nehogy szenvedéseid árán embergyülöletet vásárolj. Küzdj. — de hadíierved kovácsolásánál sohse mellőzd a szív tanácsait. Az ész magában nem pártatlan biró, nem biz os tanácsadó ; pedig botlásai sokkal súlyosabb következményüek, mint a szív tévedései. Küzdj. — de a küzdelem balsikerei ne semmisítsék meg reményeid. Szeresd magadat jobban, hogy énednek a siker élvezetét meg ne szerezd; de ne szeresd az „én“-t annyira, hogy az önösség vádjára rászolgálj. Remélj. szeress! Ä „Yáczi Hirlap“ tárnája. Karácsonyi történet.*) Ne dobjatok reá göröngyöt, úgyis elég nehéz neki az a fehérbe öltözött sirhant! Sokat szenvedett , . . többet, mint a mennyit ember elviselhet, pedig csak gyönge nő volt. Igaz! hogy vétkezett . . . Bűne is oly nagy volt, mint szenvedése, de már megbünhődött érte. Látta és érezte, mint pusztít el egy átkos, őrült pillanat fékevesztett vad szenvedélye mindent, mindent, : ami szent, ami kedves volt előtte. Most már nem érez többé . . . nem fáj neki az élet. Csikorogva zárultak be utánna az ősi sírbolt vasajtói. Itt maradt az ősök néma társaságában, ahová úgy vágyott ... itt lesz ő igazán boldog. A díszes szarkofágok lakói nem tudnak szemrehányásokat tenni az új jövevénynek. Fönn az emberek között úgy sem volt számára még csak vigasz sem. Szomorú karácsony volt az, nagyon szomorú ! Éppen ma 20 éve. Akkor is úgy szállinkóztak a kis fénylő csillagok a légben, mint ma. A fák kopasz ágain bo- hókás alakú virágokat fakasztott a fagy, éppen olyanokat, mint aminők itt a négy szomorúfüzfán himbálóznak. A didergő természetet vékony, átlátszó, majdnem színtelen lepellel födte be az esti köd. Mindenütt a kis Jézust várták . . . Az „Ébredés“ kiadóhivatalában lázas sietséggel hajtogatják a sápadt ekszpediáló lánykák a friss nyomdafestéktől átható illatú ujságpéldányokat. Nekik nincs ünnepjök. A közönség szívtelen, önző. *) Felolvasta a szerző a vácz-vidéki egyetemi ifjak estélyén. Holnap már az ország legtávolabbi zugában is a kávés findsa mellett kell feküdnie a hírlapnak. Ki is gondolna a karácsonyi szám változatos tartalmában gyönyörködve azokra a halvány képű, szegény kis lányokra, kiknek nincs karácsonyestéjük, kik még az éjjel villámgyors mozdulatokkal hajtogatták össze a nélkülözhetetlen papirost, hogy holnapra kenyeret vihessenek haza özvegy anyjuknak, beteg, gyámoltalan testvérkéiknek?! Ott ülnek a hosszú asztaloknál. Előttük hever a lap ezer meg ezer példánya, a bélyeg-ívek, a ragasztó mézga . . . Az egyik ollója gyors ütemben vagdalja szét a bélyegíveket, a másik parányi kezecskéje gépiesen ragasztja azt a czimszalagra, a harmadik, negyedik, ötödik szépen négy rétre hajtja az újságot, a többi meg a kész szalagot átköti a hatodik nagyhatalom képviselőire . . . S mindez lázas gyorsasággal történik. Ma még jobban sietnek, mint máskor . . . Éppen most szólal meg a harang ünnepélyes hangja az éj néma csendjében. Ha már nem volt karácsonyestéjük, legalább az éjféli misére mennek el ... A ki már elkészült, segít a másiknak. Itt mindenki szereti egymást — a közös szenvedés, a közös nyomor testvérekké teszi őket. Végre rendben van minden. Most már mehettek szegények a vigasztalás csarnokába — a templomba . . . Csak egy nem mehet — a „soros.“ Egynek mindig itt kell maradnia. Beesett szemei fájón tekintenek a távozók után. Mily boldogok azok s ő mily boldogtalan! Úgy szeretne ő is elmenni a többivel, de nem lehet. De mi ez? A szűk folyosó csendjét újra felveri a lányok zaja. Visszajönnek valamennyien. A soros azt sem tudja, hogy kire hallgasson ! Mind beszélni akar. De kiáltásaikba idegen hang vegyül. Teréz karján egy pólyába takart kis lény sikoltozva, nyöszörögve hirdeti létét. Oda volt kitéve a kis, ártatlan jószág a kiadóhivatal ajtaja elé. Szerencse, hogy rá nem tapostak a szegényre, hiszen rózsaszínű szalagos vánkoskája is olyan fehér volt, mint a hó, melyet bölcsőjéül választott ki szívtelen anyja. A jószivü lánykák el kezdték csit- titani, beczézgették, oda vitték a meleg kályha mellé, . . . jó, hogy meg nem fagyott künn a kis angyal; bizonyára nem régen feküdhetett még ott. Gyönyörű, parányi lélek volt. Szemeiben, ezekben a nefelejts-tavakban, a derült ég kéksége ragyogott. Apró, göndör fürtéi úgy lógtak homloka körül, mint az aranyszálak. Parányi kacsóit ide- oda hányta a kis boldogtalan . . . De hát mit csináljanak vele? Itt nem maradhat. Elvitték tehát Teréz özvegy anyjához. Aztán jelentést tettek a rendőrségnél. A rendőrség kutatott, de nem tudott nyomára jönni az anyának. Be kell hát vinni a lelenczházba! . . . De Teréz addig kö- nyörgött, addig rimánkodott, mig végre od’ adták nekik a csecsemőt. Úgy is van elég gondja a városnak. És Teréz oly boldog volt, hogy már most neki is van testvérkéje . . . * * * A jó, öreg asszonyok hite, hogy a talált gyermek szerencsét hoz a házra, teljesülni látszott. Alig múlt el néhány hét, midőn az „Ébredés“ apró hirdetései között a következő ajánlat volt olvasható ; „Kerestetik egy házfelügyelőhő özvegy úrnőhöz. Özvegyek előnyben részesülnek.“ Teréz figyelmét is megragadták e sorok, megpróbálta ö is a szerencsét. Elvezette édes anyját a