Váczi Hirlap, 1889 (3. évfolyam, 1-77. szám)
1889-11-03 / 69. szám
esze ágában sem volt a czikkezőnek az, hogy Úy kérdésekre valaha feleletet adjon. Más volt az ő czélja, csakhogy el nem érhette. Az a pénzügyi bizottság, mely a kőfal épi- tése körül a legnagyobb kitartással fáradozott elejétől végéig, beleszólt a kizárólagos italmérési adó bérbevételének kérdésébe is, — és mig egyrészt megvetéssel utasította vissza az alattomos utakon járó lelketlen [speculansok erkölcstelen ajánlatait, addig másrészt a legtevékenyebb befolyást fejtett ki arra nézve, hogy az italmérési jogot és fogyasztási adókat a város közönsége vegye bérbe; mert igen helyesen azt tartotta,! hogy inkább kedvetle- nedjék el egy-két pálinkafőző speculans, minthogy annak legyen kitéve városunk közönsége, hogy olyan italokat kénytelenittessék három éven keresztül élvezni, mint amilyenekkel az ilyen speculans látná el eddig tisztességes kezekben volt vendéglőinket és korcsmáinkat. Ezért van útjában a czikkezőnek a pénzügyi bizottság, melynek hogy az italmérési jog bérlete körül nem árthatott, a kőfal építése körül akart ellenségeket szerezni. Nyilatkozat. Mig a „Váczi Közlönyt“ megboldogultbarátom, ifjú Varázséji Gusztáv, szerkesztette, több Ízben elővettem toliamat, hogy papírra vetett nehány gondolattal hozzájáruljak a szerkesztői gondok könnyítéséhez. Az idő tájt a jelet aláírás helyett én használtam; mert tudtommal előttem azt e lap hasábjain senkisem használta. — Újabb időben is megjelent nehány czikk e -^.) árnyában. Nehogy azonban az olvasó közönség azon botlásokért, melyeket e jel alatt valamikor én követtem el, azt okolja, aki újabban az én jelem alá rejtőzött, kijelentem, hogy a „Váczi Közlönyében három év óta e jel alatt megjelent czikkeknek nem én vagyok a szerzője. Váczon, 1889. november 2-án. Di1. Csányi János, Vácz város tiszti-ügyésze. A „Yáczi Hírlap“ tárczája. Gondolatok az életről. (Halottak napjára.) — Apám ravatalánál. — Merengünk a múlton, élvezzük a jelent, reményelünk a jövőben: élünk. És a ki a múltat sínyli, a jelenben gyötrődik s a jövőtől mit sem vár? Az is él? Úgy mondják. Mi hát az élet? „A földhöz minket baj s öröm kötöz; óhajtjuk és rettegjük a halált.“ Ez az? . . . Az élet a halál rabszolgája . . . Mert nem azért kell meghalnunk, mert éltünk; hanem csak azért születünk, hogy meghaljunk. Dolgozol, fáradsz, gyötrődöl, mert átérzed a halál korbácsát — ez hajt! — azon a te mindeneden, amit úgy hívsz: élet. Bajlódol ma s ezer tövisszúrás árán is gyüj- tesz legalább annyi rőzsét, hogy holnap is égjen az a kis tűz : az életed. Gyötör az aggódás, hogy nem lesz elegendő elégetni valód, mert félsz, hogy — ha nem elég fényesen lángol tüzed — belevág a korbácsával s kioltja a zsarnok — halál. Örülsz? Hahaha! Csak hiszed. Aggódol te is! Aggódol sőt félsz, hogy úgy jársz, mint az a veled egy sorban s ép előtted volt, ki annyi tüzelőt harácsolt össze, hogy nem győzte elégetni, mielőtt a halál elfujta élte tüzét. Örülsz ? így hívják emberi nyelven ezt: van tüzelőm elég; bár mindig égethetném, mig tart, mert sok van; de félek, hogy előbb agyonüti ezt a kényelmes életet a halál mintsem elfogyott a készletem ! Örökké élhetnék ; de a tüztartómnak csak egy szája van. Bár volna száz, ha már meg kell halni, akkor legalább az alatt, mig más egyet, én száz életet élhetnék! — Ez örülés ? Amazt szegénynek mondják, mert gyötrik az élés gondjai. Ezt gazdagnak, mert volna miből vigadnia. Toilette. Napjainkban egyik legfontosabb kérdéssé vált a nők toiletteje. Vannak politikai kérdések, melyek elintézésére rendkívül hosszú idő szükségeltetik, de hogy a női toilette-kérdés megfejtésére mennyi idő lesz még elegendő az valóban a jövő század regénye. Ne vegyék rósz néven, hogy a hölgy-világ e titkaiba avatkozom, de tekintve azt, hogy szakállam még csak most kezd bőrtokjából kipattogni, bajuszomat pedig — daczára a nagyhatású Csillag Anna-féle kenőcsnek — még csak gondolataimban szoktam pödörni, s ha női ruhába felöltözném, megmerek esküdni reá, hogy Vácz városának legdühösebb nő- gyülölői is utánnam szaladnának, s csak akkor vennék észre tévedésüket, midőn az oltár előtt a szokott „igen“ helyett egy hatalmas tagadó szóval válaszolnék vőlegényem szeretetteljes „igen“-jére. Ily alakba képzeljenek engemet tisztelt nő olvasóim, s igy biztosan meg fogják bocsátani tolakodásomat. Nagyanyám Isten becses segítségével már a 80-dik esztendőt volt bátor elérni, s tapasztalataimat tőle merítettem. Sajnálom, hogy nem magam tapasztaltam mind azt, amit Nagyanyám, de hiába forgatom jobbra-balra, előre-hátra keresztlevelemet 21 rongyos esztendőnél többet nem tudok kivenni belőle — férfi ruhában. No de nem baji Mit is mond hát Nagyanyám? „Unokáim czudar egy világot éltek. Az én időmben (nagy sóhaj) egészen máskép volt. A fiatal ember, vagyis abban az időben „legény“ egy szép napon feltette magába, hogy a Jutka vagy Panni „kisasszonyt“ elveszi feleségül. Kifente a bajuszát (nem Csillag pomádéval,) magyar ruhát húzott, s mikor tudta, hogy a leányzónak a legnagyobb munkába kellene lenni, elment leánykéröbe. Ha látta, hogy jövendőbelije ki van öltözve, a főzés helyett a pamlagon hever, sarkon fordult, s ott hagyta, mint Sz. Pál az oláhokat. Most már tudják, hogy mikor a „fiatal úr“ meg kéri a „Nagysám“ kezeit, a fiatal ember frakkban, klakkban, a Nagysám pedig a párizsi kiállításból hozatott ruhában jelenik meg.“ Higyjék el ez igy van! A nővérem még csak egy év múlva megy férjhez, — hacsak a vőlegénye vissza nem küldi a jegygyűrűt — és már elkezdett sírni a toiletteje miatt. Akkor hallgatott csak el, mikor megígértem neki, hogy egyenesen az „Eiffel torony“ legtetejéből fogok neki áthozatni e zónás világba ruhát. Most a napokban pedig egyetemi ifjaink közül kéttagú küldöttség volt nálunk és a november hó 23-án tartandó tombola-estélyre meghittak. Hogy meghittak azon nem ütközöm meg, hanem ami azután következett attól még most is borsódzik a hatám. Képzeljék! Nővérem újból elkezdett sírni, jajgatni. Istenem, milyen ruhában menjek? Nincs semmi ruhám! Csak nem fogok abban, amelyikben a hangversenyükön voltam, csak nem abban, amelyikben a nőegyleti hangversenyen jelentem meg?! . . . No ugyan mit szólnának hozzá? az kellene még csak! Oh kedves nővérem ne búsulj, majd nézünk ruhát a Tragor vagy Meiszner boltjában! Mit! akkor nem is megyek el. Mindenki rá ismer, hogy onnan van! Csak hallgass te nevelőnő! Majd kiásta a szememet olyan méregbe jött. De közbe szólt az áldott Nagymama az ő 80 éves tapasztalatával, s kedves nővérem nagy bosszúságára azt határozta, hogy vagy elmégysz a már meglevő ruhádban, vagy pedig itthon maradsz. Suttyomban megcsókoltam kedves Nagyanyámat 80 éves tapasztalt csók erejéig, nővéremet pedig vigasztalni akartam, de még csak szóba se állt velem. Ki akar tagadni a testvérségből. Híjába mondom szeretem, mint senkit e kerek világon, imádom, mint egy ma született friss vőlegény, ez mind csak frázis előtte. Mondhatok neki „jó reggelt“, jó „étvágyat“ „jó éjszakát“ ő azt mind elereszti kedves fülecskéi mellett s gondolatban bizton ott szeretne látni, hol a bors terem. De valamit súgok a tisztelt hölgy-közönségnek. Ne hagyjanak elveszni, ne hagyjanak a testvérségből kitagadni, hanem adjanak elégtételt nekem és méltányolják a 80 éves nagyanyai tapasztalatot A mulatságra elmegyünk. Nővérem a legegyszerűbb utczai ruhájában fog elmenni. Most már más nem kellene csak az, hogy a hölgyek, akik szintén eljönnek, igy jelennének meg. Már is örülök, hogy majd nővéremnek mondhatom, — ha még akkor lehet vele majd beszélni — „nézd . . . nézd . . . ugye igazam volt. Látod ... te hiú teremtés. Látod ... jó az öreg a háznál . . .“ Ugyan tegyék meg kérem ! Én már megmondtam a fiatal embereknek, hogy a hölgyek nem fognak Párisból hozatni ruhát, nem fognak Tragor vagy Meiszner uraknál uj megrendelést tenni, hanem úgy mint mindenkor láthatók, úgy lesznek most is. Képzeljék, mit szóltak hozzá! ősapáink lelkesedése a vérszerződés kötésekor csak macska zene volt ahhoz a lelkesedéshez képest, melyet ifjaink mutattak. Kevés hijja volt, hogy füldobom S miben különböznek? Azt mindig az a gon- golat kínozza, hogy nem lesz elég tüzelője az életzsarátnok kellő fényű égethetéséhez; ezt mindig az a gondolat kínozza, hogy nem lesz elég az életparázs készletben levő tüzelője elégethetéséhez. Miben különböznek? De van egy aggodalmatlan középút! S mi az ? Őrültnek lenni . . . * * * * * A méltányosságnak, megfelelőségnek: az igazságnak mindenütt és mindenben uralkodnia kell; — a halálban is. A magot elvetik — elrothad ; de leikéből kinő a piczi főszál s az egynek halála többnek ad életet és tovább igy és — excelsius . . . Tehát ha — mert — nem igaz az, hogy az ember élete bűnhődés; ha — tehát — nem folytatása egy előbbi életnek (mit nem igy hívnak,) melyben boldog volt s melyből bűn miatt jutott ez állapotba (mit életnek mondanak:) akkor kezdete egy életfolyamnak, melynek egyik része ez, amit életnek mondanak, a másik, a folytatása — az meg valami más, de mindenesetre kiigazitója, kiegészítője emennek. Ha ez nem úgy van, akkor nincs Isten ; mert az Isten — igazság. * * * Az édes apám, a legjobb apa, meghalt. Már meghalt; pedig még virágozni sem láthatta a fát, melyet, hogy gyümölcsöt teremjen, egy életnyi kínos fáradozással ültetett el, nem hogy a gyümölcsét ízlelte volna ! „A legjobb apa.“ Meghalt jó apám! mi hát a Te neved, hisz ma a gazembert is igy nevezik, ha már megszűnt gonoszkodni; — mert egyéb bűnei közt gyermeket is nemzett ? ! Ifjú éveid — egy nagy érdemszerző szaka életednek — teli mindennel, ami keserű. Aztán fiaid lettek, kiknek életed minden pillanatát, erőd a kimerülésig, tehetséged a valóján fölül: mindenedet föláldoztad, magadnak egy szemernyit sem tartva meg belőle. S most itt fekszel némán, hidegen, halva, — mielőtt csak egy cseppnyi örömet is ízleltél volna?!!... Apám! Édes, jó apám ! . . . _____ Nándor. Egy éj a ravatal mellett. Itt ülök asztalom mellett s gondolkozom a múlandóságról. Lelkem előtt óriási tusákat látok, szivem megdobban, mert éjfél van, s úgy rémlik, mintha jó szellemem jelent volna meg egy pillanatra, hogy feledtesse velem a kiállott küzdelmek nehéz fáradalmait. Jaj pedig be csalékony ez a szellem ! Nem az susog ; a szél süvít, a vihar tombol; sötét van, mintha csak az isten haragjában így akarná figyelmeztetni a büszke halandót a jövő képeire Miért is nem alszom? miért oly könyesek szemeim, mikor nem bántott senki ? Dehogynem ! Csak sírjatok, majd én meg kaczagok, mert jól esik ám nekem is a mosoly! Nézzétek azt a koporsót, s gondoljátok-e, hogy egy átvirrasztott éj összes szenvedéseit temeti be az a szemfödél, melynek egy kis része engem is illet?! Ablakredőmön keresztül egy-egy fénysugár lövel arczomra, s mintha az éjféli szellemek kísérteties csoszogását hallanám, fejem zúg, szemeim kápráznak. Szomszédomban gyenge fényű mécs pislog. Egy öreg szolga néha-néha csak koppant rajta egyet, de mintha minden lobbanása egy-eg-y kialudt életet jelezne, oly rosszkedvűen folytatja egyhangú munkáját. A felbontott ágy lábánál egy öreg asszony térdel. Szemei kisirvák, s amint néha-néha fölveti tekintetét, oly epedőn tekint az égre, mintha csak az irg'alom legnagyobb áldásáért esdekelne. Pedig ez a szegény beteg ott a párnák közt milyen mo- solygva morzsolgatja olvasóját! Mintha csak az ég angyalai közt volna, kik szolgálatukkal megédesítik neki a kínos perczeket. — Istenem! — szólal meg a beteg- — éjfél után vagyunk, s ő még nincs hon! Talán nem is ■
