Váczi Hirlap, 1889 (3. évfolyam, 1-77. szám)
1889-08-18 / 58. szám
Harmadik évfolyam. 58. szám. Vácz, 1880. augusztus 18. í ; Megjelenik minden vasárnap. — Egyes szám ára 10 krajczár. ELŐFIZETÉSI ÁRA: SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: HIRDETÉSEK: HELYI ÉS VIDÉKI ÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP. helyben házhoz hordatással, vagy a vidékre postán elküldve : egész évre ..............................6 frt — kr. fél évre ..................................3 frt — kr. negyed évre ..........................1 frt 50 kr. Egyes számok a kiadóhivatalban kaphatók. Vácz, Mária Terézia rakpart 587. szám alatt. Ide küldendők a lap szellemi részét illető közlemények, az előfizetési pénzek, hirdetési dijak és hirdetések. Bérmentetlen levelek el nem fogadtatnak. Kéziratok vissza nem adatnak. Jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesittetnek. Nyilt-tér : sora 30 kr. Bélyegilleték : minden beigtatásnál 30 kr. A nyugtabélyeg külön fizetendő. Saját érdekünkben. Derék tűzoltóink közül tizenhat holnap útra kél, idegenbe megy, hogy az országos tűzoltói közgyűlésen jelen legyen. Útra kelnek s mi bennünk fölébred a kérdés: miért is kell mindig a mieinknek idegenbe menni? miért ne lehetnének a mieink is egyszer vendéglátók?! Ez nagy kérdés. Próbáljuk megoldani. Vájjon áll-e valami útjában annnak, hogy egyszer, csak egyetlenegyszer, mi is fogadjuk tűzoltó baj társainkat itthon, féltve őrzött tűzhelyünknél ! Véleményem szerint semmi. Igaz vendéglátása, keresetlen egyszerűségében is őszinte barátsága e város lakóinak ismeretes. Örömmel, önösség nélkül, vállalkoznék bárki is arra, hogy egy-két elszállásolandó embert ma- *■ gánál elhelyez. Városunknak van 15 ezer lakosa. Már most az ilyen közgyűlésre megjelenni szokott 1000—1200 tűzoltót kettesével-hármasával el lehetne helyezni kényelmesen. Kényelmesen, a mennyire ilyenkor kényelemről szó lehet. Vendéglőink kisebb-nagyobb szobáiba; magánosok házaiba elhelyezhetnek őket. Sokkal kisebb város volt képes elhelyezni őket. Természetes, hogy a vendégeknek szórakozásra való helyet és alkalmat is kell nyújtani. Ez is van. Benn, magában a városban, ott van ami csinos lövőházunk. Ha a városon kivid keresünk helyet: kirándulásra legalkalmasabb a kies Mi- gazzi-völgy és a vadregényes, történelmi múlttal biró V i s e g r á d vára. Nem hiszem, hogy érdekkel ne szemlélné bármelyiket az idegen, s nem tudom elképzelni, hogy kis város, amilyen a mienk is és több más, képes-e szebb és szórakoztatóbb helyet vendégei számára nyújtani? A madár-dallal, csevegő patakkal, virág illattal teljes Migazzi völgy a gyöngéd kedélyűben a költői érzést, mig Visegrád viggal vegyes szomorú emlékével a hazafiság érzését fölkelti nemcsak a délibábos rónáról hozzánk kerültekben; de hozzánk bármely vidékről érkezettekben. A vendégek odaszállitása pedig igen egyszerű. Hajóval — természetesen e czélra külön fogadottal — legkényelmesebb. Az sem kifogás, hogy a tűzoltó-szerek kiállítására nincs alkalmas födött helyiségünk. Van! Olt a régi kulcs ár sági épület. Most üresen áll, s ő excellentiája ismert nagylelkűsége, rendelkezésre bocsátaná. Kitatarozása, kicsinosi- tása vajmi kevésbe kerülne. Sőt mondhatnék semmibe. Minden gyáros, aki tüzoltószereit kiállítaná, szives örömmel a saját helyét, melyet szerei számára kijelölnek, kicsinosítaná önköltségén. Az akadályok tehát mind elesnek, természetes dolog, hogy jóakarat mellett. Egy kis áldozattól nem szabad viszariad- nunk. ■ Mert nekünk ebből erkölcsi ás anyagi hasznunk is van és lehet. I Erkölcsi annyiban, amennyi en bizonyossá tehetnők mindazokat, akik itt méyielenné- nek, arról, hogy városunk akar és tud y riadni a korral; tőle kitelhetően iparkodik a szép z- méjét in praxi is megvalósítani; nem riad visslp. az áldozattól, ha haladásról van szó. \ Szóval az ország szemében feltűnnénk mint olyanok, akiket érdemes szóba hozni s egy napon említeni a nagyobb és csinos városokkal. De — hogy erről is emlitést tegyek — kiszámíthatatlan lenne az anyagi haszon is, mely ezáltal reánk háromolnék. Szegény városunk pénzforgalmát a tengés- ből egy lökéssel kisegítenék s mesterember, iparos, vendéglős, kereskedő, jó napot látna. Mert, legyünk szigorúak a rideg számokban, A „Yáczi Hírlap“ tárczája. Irmáról — Irmának. i. Halvány csillag hullott le a Dunába, Csendes hullám borult zsongva reája; Az enyém volt, azért volt oly halavány, Mert elhagyott hiitelen lett a babám ! Néma habban fürdenek a csillagok ... Alszik minden, ébren már csak én vagyok. Keresem a csillagomat — nem lelem... Kialudt, mint Irmámban a szerelem. Elnémulnak ! a szellő is megpihen Az akáczok illatontó keblében ... Csak nekem nincs nyugvóhelyem egyedül... Tenger vésze háborog, forr itt belül. Elcsevegnek a zephyrek édesen ... Elmerengve titkos hangjukat lesem. Boldogtalan, érzem, hogy csak én vagyok. Mély a Duna, csillagom ott nem ragyog... Ha elhagytál, ne gondolj rám hotelen ! Légy boldogabb, mint lettél vón’ én velem ! Boldog leszek magam is nemsokára — Halvány csillag mellett a mély Dunába’. Alpári Lajos. Egy kis út, Mintha csak Erdély bérezés tájain barangolnék, hol még a madár csicsergése is más, hol a fák mind meg annyi szellemdalt susognak az alkony mellett, hol a folyók locsogása sem oly egyhangú, hanem vigan csevegve sietnek szikláról- sziklára, mintha csak azért futnának óly vigan, hogy útját állják a vándornak, s visszacsalogassák az ábrándok tömkelegébe, hol rózsás utakon, illatos ligetben nincs többé semmi gond; igen, mintha csak ott hajszolnám a szellemi tánezosokat, úgy érzem magamat e bájteli változatok közepett, melyeken oly rövid idő alatt átestem. Még nem is oly rég történt a válás, még* nem is oly rég álltam meg a kapufélfánál, melynek düledező tagjait oly jól esett átkarolnom, mikor éreztem, hogy a test elgyengült, az érzés eltompult, lelkem csak szunnyadozott s miért volt mindez ? Vagy azt gondoljátok, hogy mindez nekem volt szánva ? Nem. Orozva lopódzott be hozzám a rabló, s csak mikor fojtogatni kezdte szebb érzelmeimet, ébredtem az öntudatra, hogy megmérgezték boldogságomat. S ki tette ezt ? Hallgassunk; beszéljen a jövő. Hiszen nem álmodoztam, ábrándok nem zaklattak, s mégis fölébredtek lelkemben a régi képek; oázra jutottam, hol égtem a szomjúságtól, s nem volt, ki közelíteni mert volna, mert azt hitték őrült vagyok, s én mint a fenevad, vapottyára tépem a szerencsétleneket. így vergölödtem és meggyógyultam. Jaj! csakhogy az én gyógyulásom új betegség lett; falat húztak köztem s a jövő között és ha át akartam törni az akadályokon, láthatatlan kezek mindannyiszor viszsahúztak. De van lelkem — gondolám — s ez ne tudna erősebb lenni!? Igen széttépte a bilincseket, elűzte a rémképeket, s megparancsolta nekik, hogy ha még tovább is zaklatnának, lánczra vereti mindegyiket, hogy kőszikla gyanánt álhassak meg a viharok közepett, melyek fölém tornyosultak. És most? . . . ligetből-ligetbe járok; hallgatom a szellő suttogását, s a Balaton kék hullámai közepett óriásokat látok, kik fölemelkednek egy pillanatra, hogy megbámulják a. művészet remekeit, s hogy kinevessék az ábrándot, mely ott enyeleg a játszi habokkal. Még egyszer föltámad lelkemben a kétely, egy hideg borzongás fut végig szivemen, s mintha mi sem történt volna, meglepetve állok a haladás és Ízlés előtt. Ivaczagva hagytak ott az óriások, mintha csak romokban heverő kincseket kerestem volna; és mégis igazuk lehetett, hisz ide jöttem csak azért, hogy feledjek, hogy feledjem a jelent, s a múlt dicsképei között bolyongva, lássam a jövő rémképeit. Magyarország tündérkertje! Vagy talán el sem hiszik kedves olvasóim, ha azt mondom, hogy a Balaton a mellete elterülő vidékkel, a Bakony vadregényes öserdeivel, romokban heverő régi váraival, nektárt termő remek hegyeivel hazánk oly fönséges táját képezik, hogy hozzáfoghatót magyar embernek nem szabad ismernie ? És mégis hányán ismerik e helyet? Kevesen, nagyon kevesen, s mikor Kisfaludy Sándor regéit kezeikbe veszik, csak álomlátásnak vélik az egészet, melyet a phantásia teremtett magának mások mulattatására. Látni kell ezt uraim, s ha valakinek vágyai vannak, vagy valami szenvedő öntudat zaklatja, vegye vándorbotját s kritizálja meg a mű- izlést, melyet oly sokan fitogtatnak, de kevesen ismernek. Hiszen ha valami idegen megáll a Balaton partján, lehetetlen, hogy eszébe ne jussanak ama régi tündéri mesék, melyek tündérkertekből regélnek középen az élet tavával, hol megifjodik az öreg, meggyógyul a béna, visszakapja szemevilá- gát a világtalan, s végre is jutalmul egy tündér Ilonát kap, kinek ölelő karjai között az örök élet, az örök vidámság mosolyog feléje. Ilyen a mi tündékértünk is, hol ugyan nem tündéreket kap jutalmul az idegen, de igenis jó kedvet és egészséget visz haza a városi büzhödt légkörbe. Csónakázik, dalol, tánczol, s jó kedvében
