Váczi Hirlap, 1889 (3. évfolyam, 1-77. szám)

1889-08-11 / 57. szám

Intézkedni kellene arról is, hogy minden ház- tulajdonos udvarán legalább egy közönséges és minden tetőrészleten legalább egy tető létrát s azonkívül udvarában kellő mennyiségű vizet s megfelelő számú vizhordó edényt és minden nagyobb telep egy alkalmas fecskendőt tartson, padlásán és udvarán pedig gyúlékony anyagot nagyobb mennyiségben össze ne halmozzon. És az, hogy az ide vonatkozó rendőri intézkedések pontosan meglartattatnak, gyakori ellenőrzés által lenne biztosítandó.

Tűz városunkban.

Csendes nyugvó helyiinnkböl rég zavart ki oly nagymérvű tüzilárma mint f. hó 6-án esti 9’/2 órakor.

A város kellő közepén ült ki a „vörös kakas“ a házak tetejére. És csak az ég Urának, meg tűzoltóink derék önfeláldozó munkájának adhatunk hálát, hogy ma városunk igen-igen nagy része nem esett áldozatul a pusztitó elemnek.

Alig nehány perezre kilencz óra után meg- kondultak a vésztjelző harangok jelezve, hogy a rég nem jelentkezett ellen vagyonunk és életünk ellen egész erővel tör.

Rémülve futottunk a vész színhelyére és aggodalmunk nem volt alaptalan, mert — ámbár az elsők között voltunk kik, a vész színhelyén megjelentünk — a színhelyén nem volt egyéb mint 8 házból eláradó tüztenger.

A Vásár téren ütött ki a tűz s alig nehány perez alatt az ádáz elem pusztítva rombolva urává tette az egész ott éghető anyagot, annyira, hogy midőn derék tűzoltóink az oltási munkához foghattak már különböző oldalról emelkedtek a lángoszlopok a magasba.

Csoportosítjuk röviden a vész pusztította területet és a kárt szenvedettek neveit a főbb mozzanatokkal: A tűz esti 9j/2 órakor Brunner János kötélgyártónál ütött ki — eddig ismeretlen okból valószínűleg vigyázatlanságból. Alig ütött ki a tűz Brunner Jánosnál, a midőn lángban állott a túlsó oldalon a Zichy-utczában levő Nagy Józsefnek a háza is, hol Pásztor fiakkeres lakik, kinek padlásán felhalmozott takarmány és az udvaron levő ólak tüzet kapva csakhamar a szomszédos épületek lángbaborulását idézték elő.

Égett összesen 8 ház; és pedig Brunner Já- nos-é hol a tűz ütött ki, Túri-é, Czéberé, Jóföldi-é, Nagy József-é, Forgó-é Neumann M. S. ezég-é félig és végre Durai házának az eresze.

A kár jelentékeny, mert a kigyuladt házakban felhalmozott tárgyak nagyobb értéket képviseltek, s a leégett házak közül több biztosítva sem volt.

Városunk egy hosszú emlékezetre méltó katasztrófától menekült meg, hogy a napokkal előbb dühöngött szélvész ez alkalommal szünetelt, mert az olykor-olykor jelentkezett gyönge szél a tüzes szikrákat veszélyesekké nem tette a szomszédos épületekre.

— Az egész halaszLás tehát csak annyi időbe fog telni, mig én a társulatnál ügyemet rendezen- dem, s ez alig igényei egy-két hetet.

S az említett idő csak ugyan elég is volt ügye elintézéséhez, de a mely intézkedés magában tartalmazá: az elutasítást. A társulat azzal a meg- okolással utasitá vissza jegyesem kérelmét, hogy kivételes esetekkel nem akarja hozott szabályainak értékét csökkenteni, s igy őt sem mentheti fel a biztosíték letételének kötelezettségei alól.

Bosszankodva vette tudomásul jegyesem az elutasító határozatot s az első perezben a határozatra lemondásával akart válaszolni a társulatnak, de ettől viszatartá őt az én határozott kérelmem.

— Nem Béla ! ezt ön nem teheti, mondám jegyesemnek, hogy az oly szép reményekre jogosított állását elhagyja, ön még fiatal ember, tehetsége van s a társulatnál szép előléptetésre számíthat, mig ha odahagyja állását, a bizonytalan jövőnek teszi ki magát.

Feledi édes Irénem, hogy okleveles mérnök vagyok, s hogy munkám után bárhol meg tudok élni, csak a kegyed drága biztató szavát tudjam magam mellett.

Nem feledem, hogy oklevele van ; azt sem feledem, hogy ön tud és akar is dolgozni, de azt meg ön feledi, hogy a kezdet minden pályán s igy az életben is nehéz, s gyakran bizonytalan jövőt szül.

— (gondolkozzunk inkább egyéb módról, mely az akadályt elhárítsa.

A katasztrófa megtörtént, adjunk hálát az ég urának, hogy csak ennyi veszedelemmel történt meg és nagyobb dimensiókat nem öltött.

Volna azonban igen-igen sok mondani valónk, mit ez alkalommal szomorúan kellett tapasztalnunk ; megmondjuk-e egész őszintén?

Kötelességünk; ha elhallgatnók ezrek kárhozata felénk kiáltana bűnbakért, mert hallgattunk, a midőn erkölcsi körelességünk lett volna a ferde állapotokat ostoroznunk.

De mi ne kezdjük a kancsukával; dicséret legyen az első mi toliunkból ered és ez az önkéntes tűzoltók és a „Saxlener“ tűzoltóinak ez utón kifejezett dicsérete, köszöneté.

Ember feletti munkát végeztek, szakavatott értelemről tanúskodott mozdulatuk ; ezzel azonban azt hiszem újat nem mondottam.

Hogy nyugalmukat, fáradságukat nem kímélték az oltás körül: emberbaráti kötelességet és fogadalmuk. által reájuk rótt kötelességüket teljesi- ték. Legyen jutalmuk a köszönet azok részéről, kiknek a nyomort munkájok és önfeláldozó készségük enyhité.

És csak is munkájuk, önfeláldozó erőfeszítésük meg értelmes, derék főparancsnokuk Dr. Csányi Jánosnak tulajdoníthatjuk azt, hogy a nagymérvű tűz alig egy óra alatt teljesen lokalizálva lett.

Ismételten csak azt mondhatjuk, hogy áldásos munkájukért találják jutalmukat azok szivéből jött igaz köszönetben, kiket a végpusztulástól mentettek meg.

Fájdalom, meg kell emlékeznünk ez alkalommal, a tapasztalt hiányokról is.

Vácz város tanácsához fordulunk — mint autentikus helyre — miseriáink orvoslása végett.

De nem csupán könyörgéssel — mit eddig tettünk — hanem jogos követelésünkkel lépünk a város intéző köre elé.

Hol maradnak ilyen esetben a már minden tűznél hiányzó előfogatok?

Nem lehetne-e szabályrendeletet alkotnunk arra, hogy — ha már a város kassája annyira szegény, hogy a tűzoltó szerekhez fogatokat nem tarthat — előfogat álljon rendelkezésre „készen létben“ nap nap mellett arra az esetre, hogy ha a szükség be áll, ne tűzoltónak kelljen a fecskendőt czipelnie a vész színhelyére?

Nem lehetne arra gondolnia és intézkednie a városi hatóságnak, hogy a tűzhöz szükséges viz mennyiség az előfogatok készenlétben tartása által a vész kiütése alkalmával azonnal meglegyen ?

Egy lelkiismeretes és gondos falusi nótárius intézkedik arról, hogy kis falujába „strázsát“ állít, kirendeli naponkint a fuvarost, ki ilyen vész alkalmával készen legyen és Vácz városa az ilyen dolgokban is hátra maradjon ?

Hát mire fizetjük a rengeteg pót adót? Arra talán, hogy legyen semmit tevő védelmi szerünk, hogy ... de csitt! . . .

— Talán az ön takarékossága és anyám áldozat- készsége rövid idő alatt képes lesz a tőkét előteremteni, mely a letéthez szükséges.

— Bocsásson meg drága Irénem, ha ez úttal megmerem koczkáztatni azt, hogy nagyon lesújtó gondolat lenne reám az, ha annak a látszata merülne is fel, miszerint érdekeket hajhászok; s ezért bár nem a legszívesebben ellent kell mondanom kegyednek.

— Takarékosság által gyűjtött tőkém felhasználom czélom elérésére, de édes anyjának áldozat- készségét ez alkalommal igénybe nem vehetem.

S ez elhatározását megingatnom nem lehetett. Anyám segélyét igénybe venni semmi körülmények között sem volt hajlandó.

És a mennyire határozott volt egyik feltevésében, oly annyira ragaszkodott ahhoz, hogy czélját éri ön erejéből.

E kétes helyzet azonban nem soká tartott, mert néhány napra jegyesem azzal állott elém, hogy rövid időre kénytelen válni tőlem.

Röviden előadá tervét, mely abból állott, hogy egy vagyonos nagybátyját megy felkeresni, kitől anyagi támogatásban remél részesülni.

Elhatározása sokkal szilárdabb volt, hogy sem megingatni sikerülnöm lehetett volna.

Másnap tehát útra kelt, azzal a kijelentéssel, hogy biztos sikerrel két-három nap múlva megérkezik.

És ő balul hitt e sikerben . . .

Nap nap után múlt, de jegyesem még mindig

Nem hagyhatjuk szó nélkül, az egyes polgárok részéről tapasztalt közönyt sem.

A vész idején, az enyém-tied elve között anyi- ban ismerünk distingualást, hogy ne idegenitsen el senki más kárára, a vagy veszélyére semmit sem, de az már határozottan bűn, ha egyik-másik polgára a városnak úgy viseli magát, mint a Ko- suth utczában ama polgártársunk, ki egy tűzoltót megveréssel fenyegetett azért, mert létráját — ámbár a másik még mindig meg maradt nála — a tűzhöz vinni akarta.

i

Isten óvjon minket és városunkat bármi veszélytől, de ama édes óhajunknak adunk kifejezést hogy ujabbi veszély idején egy akarattal egyerő- vel ott leszünk a hol reánk szükség van és a hiányokat csak mint keserű emlékeket fogjuk ismerni.

Dalok.

Korcsmárosné bort ide, de szaporán !

A kapában régen vár már a babám.

Egy itze bor megse kottyan ! Még egyet! Búsulni kell a szerelmes legénynek !

Kutya vonyít; farkas van a kert alatt.

Nem iszom már! nyergelem a lovamat. Repülj lovam ! Meg se állj a faluig!

Azt mondják, hogy a babámat temetik.

Temetőben sirdomb mellett fejfája ...

Gyi te fakó ! Vágtassunk a pusztába! Összetöröm furulyámat, dudámat,

S künn a pusztán beállók majd betyárnak !

Muzsika szól, nem czimbalom,

Jó kedvem van, azt gondolom; Tánczol bennem a bűbánat,

Két szemem meg könybe lábbad !

így születtem 1 ... ne szidjatok ! Majd nem sirok, ha meghalok ! Ha síromon zúg majd a szél, Fájdalomról zokog, beszél !

L. N.

A párisi kirándulás.

Nagyban készülődött a magyar középosztály hat-nyolez héttel ezelőtt a párisi kirándulásra. A vállalkozók s készülődök száma napról-napra szaporodott egész az elindulásig.

Városunkból nyolezad magammal vettem az úti táskát vállaimra, hogy három hét elmúltával elmondhassam magamról, hogy: „Messze jártam, máshol is volt jó dolgom, de a szivem csak azt mondja; jobb otthon.“

Mig mi idegenben jártunk, itthon a napi sajtó sokat irt „a magyarok lelkes fogadtatásáról“, „az olaszok és francziák lelkesültségéről“, „az ünnepségekről,“ melyek kedvünkért rendeztettek, a számos „tüntetésről“, „ovatióról“ és arról a sok „di- nom-dánomról“, melyekben részesültünk. Aki ezeket olvasta szentül meg volt győződve, hogy minnem tért vissza, s az én aggodalmaim napról-napra nagyobbak lettek.

Végre életjelt adott magáról, de nem nagybátyja, — hanem messze-messze távolról egy külföldi városból, hová vagyont indult gyűjteni, hogy mint irá szabadon és vagyonnal térjen vissza, mely egybekelésünk akadályait örökre lerombolja.

Ez volt első és hozzám intézett utolsó levele.

Tavasz virágai elhervadtak, a fák dús lombjai megsárgultak és a tél dermesztő fagya kioltá a természet melegét: csak az én jegyesem nem tért vissza soha, hogy boldog reményeit virulni lássa.

Madár dala hirt nem hozott a messze-messze távozótól, szív melege nem biztatott a viszontlátás édes örömével, minden minden, csak néma csendes lemondásra tanított.

S a lemondás, a csendes megnyugvás már természetévé vált zsibbadt lelkemnek.

Remény nem zöldéit hitemben, hogy öt még egykor viszont látom, de annál erősebbé lett meggyőződésem, hogy a távol messzeségben értem és boldogságomért küzdve az élettel, áldozata lett balvégzetének.

Hosszú évek teltek el, hogy jegyesem megsi- ratám, s emlékét kegyelettel őrzém.

Az óta magam csak annak élek, s igyekszem megnyugodni sorsomban, mert már most bizton tudom, hogy feltálálni őt itt a földön többé soha sem fogom.

Igen őt viszontlátnom nem lehet többé soha. Egy külföldi barátjától vettem a napokban levelet,