Váczi Hirlap, 1889 (3. évfolyam, 1-77. szám)
1889-08-04 / 56. szám
És mondják, hogy — kút nem lévén a háznál — a szódavíz gyártásához 3—4 napig az udvarában álló vizet használ. Sokat gondolkoztam rajta, hogy mindez igaz-e ; türhet-e ilyent a mi rendőrségünk? Nem tudtam a nyitjára jönni. Vagy talán ez nem közegészségellenes? Piszkos pancsot kell drága pénzünkön élveznünk? Kitegyük magunkat, édes mieinket annak a veszélynek, hogy az esetleges gyors orvosi segély hiányában — csak úgy szelíd szerrel — az árnyék-világból kiköltözzünk ? Vagy ha nem halunk is meg, a sok piszok ócska mérge drága orvosság vételére késztessen ? IIol áll az megírva, hogy ennek így kell lennie? S ha ez nem járja: miért nem rendszabályozzák meg az ilyen „urakat“? Nincs az ellen semmi orvosszer, a ki lelkiismeretlen dolgot — melyből százakra háromlik kár — mível? Ha már annnyi üdvös és czélszerü intézkedéssel e város intézői oda hatottak, hogy városunk egy-két év alatt nagyobbat haladt, mint az előtt évtizedeken át: miért nem terjed ki az ilyenekre is figyelme ? Vagy talán nem jobb volna — én ugyan jogait nem tudom — ha az iparhatóság egyszerűen megvonná az olyanoktól a jogot, a kiket lelkiismeretlenséggel lehetsáfárkodásukban vádolni? Ezeket akartam a mélyen tisztelt szerkesztő Úrral közölni s ezeket akartam megkérdezni. Ha talán van soraimban egy csöpp olyan, mely hasznára válik városunknak: használja fel soraimat egészséggel. Mély tiszteletem nyilvánítása mellett maradok lekötelezett tisztelője Egy váczi. Vidéki levél. A nézsai búcsú régi hagyományos jó szokás szerint, az idén is, múlt vasárnapon, julius hó 28-ikán jól ismert hírnevéhez méltóan s nagyszerűen sikerült. Az isteni tisztelet végeztével, a mé- zeskalácsos sátorok lettek ostromolva és bennük a huszárok s szivek, persze mézeskalácsból, mig a kedves vendégszerető házakat, a szélrózsa minden irányából összejött barátok, rokonok, ismerősök, idegenek egész tömege szállotta meg. Vig arczok, sziláj jó kedv — a lakosság dicséretére legyen mondva — minden illetlen kihágás nélkül, a hová a szem csak tekintett. E jó kedvben bőven kijutott az uraság aratását bevégzett, Abelováról oda szegődött Szvatuplok kaszás, bocskoros ivadékainak, kik teljes ünnepi díszben, a szemnek igazán tetszetős népviseletükben, járták az „odzenit“ ; de mégis színesebb és kitartóbban a csárdást, helyi szokásuk szerint, a tenyeres-talpas tánczosnök felhívására, illetve az elhúzódok tömegéből való ki- lökdösési „nőválasz“ után, a számukra muzsikáló acsai jól szervezett czigánybanda mellett késő estig, az urasági egyik tágas, gyepes udvaron. A vendégek már délelőtt beállítottak, a tárt karokkal váró szives házigazdákhoz. Mondanunk is fölösleges, hogy a legtöbb és legválogatottabb vendég, persze Kohút Lajos kasznár urnák, még a szomszéd megyékben is szerte-széjjel kellemesen és sokoldalulag", jól ismert vendégszerető úri lakába tért be. De ez természetes is, mert ritka olyan ház mint volt a mi kedves házigazdánké, hol az általános tisztelet, nagyrabecsülés, őszinte baráti ragaszkodás és szeretet lépten-nyomon nyilvánul és nyil- vánitatik; hol oly véghetetlen szeretetreméltó, bájos, igazán magyaros háziasszony a mágnesnek vonzó oldala, fogadja a vendégeket. A pazar fénnyel, kifogyhatlan bőséggel nyújtott, még a legkényesebb inyencz várakozását és messze túlhaladó, ebéd előtt a kies, árnyas kertben volt a szívesen látott vendégsereg változatos szórakozása. A példátlan háziasszony és segédzete önmagát múlta fölül a menü nagyszerű, válogatott ösze- állitása és kivitelében, melynek végeztével már kora délután a fiatalság apraja-nagyja tánczra perdült, mely kimondhatlan jó kedv s kitartással másnap délelőttig tartott, néhányszori evés és cse- megézési megszakatással. Mikor is kedélyes, naiv fűszere volt a mulatságnak, a háziúr két (hangszerük nagyságú) fiacskájának magyaros hegedü- kettősük. .Szellemes tósztok, hivatalos és rögtönzött udvarlások, helyes politikai eszmecserék, párszor elfogott Pagát-ultimo, a vágható csibuk és Virginia füstből fel-felhangzó sürú pohár koczczintások egeszitek ki a kellemes mulatságot Mindenesetre a legszebb, feledhetlen emlékkel távozott mindenki a díszes vendégkoszoruból, a legközelebbi viszontlátásig, hol a nők közül ott voltak, a tavaszi nap mosolygású, bájos házi úrnőn kívül egy egész csokra a válogatott szépeknek, igy: Gyürky Ká- rolyné, Plinka Gyuláné, Hornyánszky Ambrusné, özv. Hornyánszky Józsefné, özv. Meiszner Nán- dorné, Miklóssy Jánosné, özv. Pinczér Gusztávné, Polgár Karolyné, Reif Jánosné, Rolik Józsefné, özv. Saxingerné, Romada Pálné, Schöpflin Jánosné, Urbanek Pálné; Hornyánszky Eszter, Kis Etelka, Meiszner krzsike, Miklóssy Ilma, Porzeszinczky Erzsiké kisasszonyok, stb. A „Rakodó hely.“ Azt mondják, minden jónak megvan a maga rossz oldala, s hogy minden rossznak a maga jó oldala. Hat azt nem tudom, hogy ezen axióma menynyiben állja ki a sarat; de az majdnem bizonyos, hogy igen sok hatósági intézkedésnek ezenfelül megvan a maga komikus oldala is. És pedig azért mondom igy hogy: „majdnem bizonyos,“ mert tudvalevőleg semmi sem, még az sem bizonyos, hogy „semmi sem bizonyos.“ Egyszer azonban mégis egészen bizonyosan volt egy rendezett tanácsú város, valahol a Duna mellett. Ennek az intéző körei egykor arra a merész gondolatra jöttek, hogy ne csak a város tanácsa, hanem maga a város is legyen rendezett. Hogy a nagy rendezést miként kezdték meg ; hogyan köveztek; hány uj petroleum lámpát állítottak, s hogy ha ezek nem égnek, muszáj-e holdvilágnak lenni; továbbá miként adtak az uiczák- nak uj neveket; s hogy mindez mennyi főfájást okozott? — nem tartozik egészen ide. Mégis az utczák uj elnézésével állott kapcsolatban azon tény, hogy a város felső részén, ott a hol a dunai malmok vannak, ja Duna partja alatt, a viz szélétől alig néhány méternyire, — tehát olyan helyen, mely magasabb viz állásnál a folyam medréhez tartozik, — egy szép reggelen vadonatúj, szépen megfaragott négy faoszlop nőtt ki az iszapból s mindegyiknek homlokán ezen felírás volt: „Rakodó hely.“ A négy közül kettő a viz szélén, a másik kettő velük szemközt a víztől távolabb áll; az előbbi kettő a Duna felé, — az utóbbi kettő közül pedig az egyik, a Duna folyását tekintve, felfelé, — a másik lefelé fordulva viseli feliratát. Már most a négy oszlop rondeltetése iránt nagyban eltérnek az emberek véleményei. Az egyik rész azt állítja, hogy csupán a négy oszlop által határolt téren szabad a hajóknak kikötniük s ki- vagy beralcodniok; s ezen véleményt látszik igazolni azon körülmény, hogy két oszlop a viz felé fordítva, mintegy figyelmezteti a Dunán menő hajókat, hogy „ide jertek.“ A másik rész véleménye ellenben abban kulminál, hogy mindenütt szabad rakodni, csak épen a négy oszlop között nem; ezen állításuk igazolására hivatkoznak a fennálló gyakorlatra és arra, hogy a víztől távolabb levő két oszlop is elfordul az általuk határolt tértől s az egyik felfelé jelöli ki a Duna partját rakodó helyül, a másik pedig lefelé. Pia ezeknek volna igazuk, akkor ezen uj elnevezés nagy horderejű és elvi jelentőségű volna, mert akkor a Duna partját felfelé eredetéig, lefelé pedig egészen a Fekete tengerig nemcsak tényleg használt „Rakodó“ helynek, hanem hivatalosan is igy nevezettnek kellene tekinteni. Természetesen e szerint a Duna partján használt egyéb elnevezések, mint pl. „Corsó,“ „Ferencz-József rakpart“ stb. az uj elnevezés folytán önként megszűnnének. Vannak ismét olyanok, a kik sem az egyik, sem a másik nézethez nem járulnak, hanem azt tartják, hogy az uj elnevezés nem a rakodás czél- jából, de tisztán azért történt, hogy ha netalán valakinek kedve szotytyanna, valamelyik tutajon magának chinai módra, úszó nyári lakást berendezni, hogy lehessen neki a levelet hová czimezni, ilyen formán: T. ‘oN. N. úrnak Z.-ben. Rakodó hely. meg aztán igy a levélhordó is könnyebben rá találhat. És hátha ezeknek van igazuk. — Egész valóm egy időre megnyug-odott s a történtek felett nem tépelődött lelkem. Csendes nyugodt volt éltem ismét, anyám elég gyöngéd volt velem szemben, hogy eljegyzésem felbontásának okát tőlem soha sem kérdé. S ha olykor — olykor czélzatosan emlité azt, mindég rendes mederbe terelte társalgásunkat egy- egy köny, mely szemeimben önkénytelenül megjelent. — Az ifjú boldog volt ifjú nejével én azt hittem s azok is kik környezetében megfordulták azt álliták felőle. S én azt kétségbe soha nem is vontam. Különben is mert én feledni tanultam meg a múltakat, élete reám egészen közönyös volt. Mint emlitém az én békés otthonom nyugodt volt s a múltnak képei csak fátyolképken jelentek meg olykor — olykor lelkemben. így éltem édes anyámmal nyugodt két évet a nélkül, hogy valami nevezetesebb körülmény házunk rendjét zavarta volna. Egészen elvonultam a világtól s igy boldog is tudtam lenni néha-néha csendes magányomban. De ez elvonult életem sem tartott soká ! Két évig csupán, mely idő talán elég- volt arra, hogy hajótörést szenvedett reményeim újra éledjenek. S az én csillagzatom újra küzdelemre szólított. Végzetem eg'y társaságba vitt, hol egy fiatal mérnökkel ismerkedtem meg, és ámbár egész magam viseletében elzárkózott és visszavonul! igyekeztem lenni, el nem kerülhetém, hogy a fiatal ember lelkében gyöngédéi»!) érzelmeket ne ébresszek. Megvallom, a legkínosabb perczeket éltem át akkor, a midőn uj ismeretségem következményeire gondoltam. A fiatal mérnök kevésbbé rokonszenves külseje, hideg és feszes modora legkevésbbé sem tartoztak azon erények közé, melyeket egy szeretetre méltó férfiben lenni képzeltem. S éppen ezen ellenszenves külső s talán a meg-megujuló múltak emlékei bírtak reá, hogy az ifjúnak az első alkalommal, midőn irántam érzett gyöngédebb érzelmeiről kezdett szóllani, határozottan kijelentéin, hogy az én lelkemben rokon érzelmeket ébreszteni nem fog soha. Kijelentéin előtte egész határozottan, hogy — mert csalódásom a múltban csak fájó emlékekhez köt — a férfi gyöngédebb érzelmeit szinlésnek tartom, s azok megbízhatóságát nem igen vagyok hajlandó magammal újból elhitetni. Kijelentéin egyúttal azt is, hogy különösen vele szemben rokon érzelmeket magamra még csak erőszakolni sem tudnék. Mit mondjak még, hogyan bántam el uj ismerőseimmel ? Ha őszinte akarok lenni, bekell vallanom, hogy gyöngédtelenül és talán — mit pirulva jegyzek ide — illetlenül is. Kíméletlenül bántam vele, kihez semmi egyébb kötelék nem fűzött, mint az ő végtelen szerelme irányomban. Es ő e méltatlan bánásmódot tűrte ; tűrte sőt mint gyakran mondá még boldog is csakhogy közelemben lehet. Mint az árnyék a tárgyat kisért minden léptemen, , s a legéberebb figyelemmel lesett el minden alkalmat, mely alkalmasnak kínálkozott kitüntetésemre. Hűséges udvarlóm volt egy egész éven át a nélkül, hogy részemről a legkisebb figyelemre lett volna méltatva. Végre egy évi ismeretségünk után egész határozottan kijelentém előtte, hogy sem a jelenben, sem pedig a jövőre nézve ne alkosson magának rózsás reményeket, mert én vele rokonszenvezni nem tudok soha. S mit tett az ifjú? Esdett, könyörgött, hogy ne mondjam ki azt a szavakat, mik végső elhatározásomat tudatják vele ; esdett előttem, hogy ne taszítsam el magamtól . . . az örök kárhozatba. Ily erős érzelem, ennyi vágy és szerelem meghatott, és elhatározásom megtörött. Én engedtem az ifjú kérésének, s azzal a gondolattal, hogy — miután a sors eszközévé lettem, mely akaratom ellenére bánik velem — ámbár szeretni nem tudom őt soha, de megbecsülni és tisztelni fogom nemes szerelmét; beleegyezésemet adtam, hogy kezemet kérje meg anyámtól. — Leirhatlan a boldogság drága Irénem — mond az ifjú — mint érzek szivemben, midőn elhatározásom vele tudatám. Boldogságot . . . végnélküli boldogságot rajzolt úgy számomra, mint ön maga számára. Mennyi édes remény, mily boldog jövő volt festve ott . . . a messze távolban ? S mind ez a szép remény a boldog jövő eg-y álom volt csupán, mely után oh mily keserű volt az ébredés. (Folytatása követk ezik.) ser-*.
