Váczi Hirlap, 1889 (3. évfolyam, 1-77. szám)

1889-07-14 / 53. szám

tetterőre, önállóságra: az isteni gondviselés élő ember alakjában gondozta lépteit, a mi lábaink még most is gyengék, bár tudjuk, hogy az isteni gondviselés élő emberi alakja közöttünk már nem lakik.

Egy iskolai évet temettünk el, láttuk a szép eredményt, melyet ez év munkája hajlott s ha hallgatózom az érdekeltek között: a nyert bizonyítvány fölötti öröm, vagy keserűség hangjait hallom csupán! Legtöbben csak annyiban gondolnak a gyengéd anyaként működő intézetre, hogy szeptemberhó elején ismét beíratják majd fiaikat, s eszökbe sem jut, hogy esetleg más intézethez kell fordulniok, ha a két felső osztály megszűnik.

Tömörüljünk, nehogy a dicstelen álomból Ínséges napra ébredjünk! Kényelmesebb a dajka karján, de boldogitóbb saját lábunkon érni el e határkövet.

A gyermekmenhely felszentelés.

A gyermekmenhely felszentelése f. hó 7-én délelőtt 10 órakor tartatott meg. Az ünnepélyességhez a menet a városház-térről indult a polgármester és a tanácsnokok élén, ott láttuk az egyház részéről Csávolszky József, Villásy István, Kanda István és Újhelyi István kanonokokat, az iskolaszéket, a nőegylet képviselőit, a tanitótestületet, szerkesztőinket és nagyszámú közönséget.

A felszentelést ft. Czettler Antal kanonok felsővárosi plébános végezte segédlettel. A „Rákóczy“- sétatér közepén csinnal épült menhely kellemes benyomást gyakorol a szemlélőre és az aranybetüs „Menhely“ felirat fölötti kereszt fényesen hirdeti ez épület magasztoságát.

A felszentelést teljesitő kanonok úr miután az épületet szentelt vizzel kivülről körül meghintette, bement a közönség kíséretében a nagy terembe,

— mely már a legszükségesebbekkel föl volt szerelve

— hol a fölszentelést imák és énekek kíséretében végezte. A feszületnek a falra felfüggesztése után ft. Czettler Antal kanonok úr a tiszta meggyőződés hangján a hallgatók szivéhez szóló melegséggel oly lelkes beszédet mondott, hogy a hallgatóság szemébe könyek tolultak.

Kár, hogy e szép beszédet, melynek minden szava szeretetet lehelt a nagy közönségnek csak azon része hallotta, mely a nagy terembe juthatott, mig kivül a szabadban sokan meg voltak, — különösen azon környék népe — e tanuságteljes beszédtől fosztva.

Végül a kanonok úr köszönetét mondott ft. Csávolszky József kanonok, az iskolaszék egyházi elnökének, mint ezen nemes eszme megpenditőjé- nek, ki az iskolaszékkel karöltve e menhelyet alig egy év leforgása alatt ő Nagyméltóságának kebátran fecsegni ki, mint azt korábban tevénk : nem szabad.

Hallgatagon és komolyan haladtunk a többiekkel mig csak sétánkat be nem fejeztük.

— Bucsúzásunk alkalmával ismét találkoztak szemeink; de már ekkor mélyen sütém le szempilláimat, mintha valami bűnt követtem volna el csak nehány perczel előbb, s a bátor tekintet, melylyel eddig az ifjú arczába néztem elveszett arczomról.

— Az alig nehány perczel előbb kötött belső viszony napról-napra erősebb lett közöttünk, a nélkül, hogy valaki csak gyaníthatta volna, miszerint a barátság a gyermeki vonzalom szivünkben szerelemmé fejlődött.

— Az ifjú pályáját végezte, biztos állást nyert, s mi természetesebb, mint hogy hittem, miszerint rövid időn kezemet kéri anyámtól.

— Boldogságot festettem lelkem oltárára és e képhez imádkoztam naponkint.

— De e bűnömért keményen bűnhődtem.

— Igaz Isten helyett bálványnak hamis istennek tömjéneztem, s az nem volt képes megmenteni a fájdalomtól a mikor hozzá folyamodtam.

— Mit mondjak, hogy csalódtam, s hogy boldogságom lábbal tiporta az, kinek inkább lett volna örülnie boldogságomon, mert hiszen ő édes nővérem volt? ... El! óh csak e’képpel el örökre! . . .

— Repülj! repülj! te ón súlylyal agyamra nehezedő képzelet, repülj, ne a bérezek ormai felett lebegő sas szárnyaival, a villám gyorsaságával repülj tova. Vidd, ragadd gondolataim nem egy szebb tájra, hol rózsás öröm tanyáz ragadd a fájdalom világába; szálj, szálj mit bánom én ha kell az észak jég- boritotta kietlenébe, vagy a dél virányos völgye

gyessége folytán fölépítette és rendeltetésének et mai nappal átadhatja. Köszönetét mondott még e nemes város elöljáróságának és a nőegyletnek, azon szivjóságukért, hogy ez intézetre 300—300 forintot adományoztak, nemkülönben ft. Villásy István és Újhelyi István kanonokoknak, kik szintén tetemes összeggel járultak e jeles ügy előmozdításához. Úgy a nemesszivü adakozókra, mind ez intézet üdvös intézkedéseire, valamint a nagy közönségre a jó Isten áldását kérve a gyermektnen- helyet megnyitottnak nyilvánította.

Ez utrin Csávolszky József megköszönte a felvárosi plébános úr kegyességét, hogy a fölszentelést teljesíteni szivesvoltés egy tartalmas beszédet intézett a nagy közönséghez melyben kifejti, hogy a jó Isten kegyelmében bízva minden alaptőke nélkül ez intézetet megnyitjuk remélve, miszerint a nagy közön- ség saját jól felfogott érdekében ez intézet fentar- tásához hozzá fog járulni, a ki teheti pénzzel, a szegényebb élelmi szereinek fölöslegével; mert ezt nem adja másnak, mint saját fiainak.

Hogy e gyermekmenhelynek létjoga van, mutatja eléggé az: hogy maga a törvényhozás fog legközelebb úgy intézkedni, hogy minden községnek leg'yen ily menedék-háza, mert egy ország sem dicsekedhetik oly magas születési arányokkal mint mi, de viszont a halandóság oly roppant mérvű, miszerint alig leli párját valahol. Ezt megakadályozni és a sok — gondozás és ápolás hiányában előforduló — szerencsétlen eseteket meggátolni hivatott a gyermekmenhely.

Csávolszky József kanonok beszédét lelkes éljenzéssel jutalmazta a nagy közönség. Mire Giajáry Géza városi főjegyző köszönte meg a nép nevében ft. Csávolszky József kanonok fáradhatlan buzgalommal párosult jó indulatú törekvéseit, mely által nevét maradandó emlékek emelésével öröki meg.

. . . r

Vidéki levél.

Iveit, Karakó-Szőr csők, 1889. jul. 11. Tek. Szerkesztő úr!

ígéretemhez hív akartam maradni, de mikor a falusi élet kedves csendjében olyan jól esik a pihenés a kiállott fáradalmak után, ne csodálja, ha egyelőre csak rövid vázlatban ismertetem a regényt, melynek megírását a viszontlátásra halasztóm.

Tehát elhagytam az új otthont, hogy megkeressem a bölcsőt, mely ringatta a gyermeket, kinek még vágyai nem voltak; elhagytam a bájos vidéket, mely lelkemet mindig oly magasztos hangulatra kejtette, s fölkerestem az elhagyott vidék romjait, hol csak a természet maradt a régi, mig a többi! . . . óh azok a drága emlékek! hányszor sóhajtottam utánatok, s ti mégis oly mostohák lettetek ! Levetettétek a régi képet, s álarezot öltötetek, hogy eltitkoljátok előttem, mi volt a közf múlt, s milyen a jelen !

No lám! úgy teszünk, mint a régiek, kik min dig az ő ifjúságukat tüntetik ki, s a jelennel elé gedetlenek. Nem! én nem követem a példát, mer az én világom bolygó csillag, mely minden vidé két bejár, s csak mikor nem talál tárgyat, melye világitana kölcsönvett fényével, akkor temeti ma gát a mélységes sötétségbe, s onnan várja a föl támadást.

Ugye tek. .Szerkesztő úr nagyon ábrándozom De ne csodálkozzék azon, ha lelkem fölemelkedő egy kissé a mindennapiságból, hiszen a régi otthor viszontlátása olyan érzést kelt, mint mikor az elve szett gyermeket az édes anya ölelő karjai közé ve zetik. Lássa én önöket igen nagyon szeretem, : mikor azokat a kis rózsabimbókat ott kellett hagy nőm, megdobbant ám egy kissé az én érzéketler szivem is, s ne csodálja, ha rövid idő múlva újra otthon leszek.

Csak változtatni akartam az érzelmeket, s meg- lelém. Hiszen képzelje csak el a dunántúl regényes tájait; fusson végig a képeken, melyeket valaha látott, akkor bizonyára igazat fog adni abban, hogy hazánk egyik legáldottabb vidékén kerestem üdülést a fájó sebre, mely önök között oly igen sokszor meg-meg sajdult.

Nem irom le az érzést, — mert nem is tudom — mely lelkemet eltöltötte, mikor először érintettem a szülőföldet; elhagyom a vidék leírását, mely oly kevéssé érdekli mindnyájukat, hanem annak csak egyes szebb pontjait akarom föltárni, mely inkább csak tudósítás, mint leírás akar lenni.

Mikor elhagytuk a fővárost, s a vonat kirobogott velünk Fehérmegyébe, mintha csak mindenkit a Szentlélek szállt volna meg, egyszerre barátkozni kezdtünk, s a kérdések, meg a feleletek szinte véget nem akartak érni. Képzelheti tek. Szerkesztő úr, milyen kellemesen éreztem magamat, mikor én, a ki a gazdasághoz annyit értek, mint tyúk az „abc“-hez, egyszerre a termésről kezdtem kérdezősködni. Szent Isten mi lesz velünk ! volt az általános sopánkodás. Elégett uram mindenünk, s nem volt könyörület, hogy valaki csak egy csepp vizzel is enyhítette volna a száraz föld szomját. Épen a Velencze tónál vagyunk; a nádasban egy-egy szárcsa bujkál, mig amott egy gólya röppen tova szájában lógatva zsákmányát; a nádas meg-meg suhan, s ha éjfél volna, bizonyosan kisértetnek gondolnám mind megannyi suhanását; itt-ott egy-egy csónak hasítja át, s a halász fiityörészve ereszti ki hálóját, hogy szerezzen családjának egy jó napot.

Néma lett kocsink, s mindenki csak ábrándozott. Lelkünk mind jobban le lett bilincselve, s mintha valami varázsitalt ittunk volna, nem gondoltunk egymás bajaival, s a vetések, és azok a ritka kepék, mint valami álomlátás tünedeztek el szemeink előtt, mert néztünk ugyan, de vágyaink egy még szebb után epedtek. S mikor a nap fényében

felett ringhasd lelkemet; emelkedjél fel az égbe, hogy feledtesd velem a mindennapi élet görönyös útair, vagy szálj le az undok posványba, a hol a bűn tanyáz: mindig áldón emelem feléd kezem ha elfeded előlem a képet, mely megöli lelkemet, kioltja szivem melegét.

— E képet ez emléket feledni nem tudom nem bírom soha.

— Röviden irom azt le, mert mindig* érzem a fájdalmat ha emlékembe idézem.

— Nehány nappal az eljegyzésünkre kitűzött határnap előtt meglátogatott nővérem, és mert a családi ünnep — minek eljegyzésünket nevezte, — nem sokára volt kitűzve, elhatározá azt bevárni.

— Közöttünk és velünk örült az ünnepélyességnek, ő is mire az egész ház népe készült; és megelégedésünket igazán nem háborgatá semmi.

— Eljegyzésünk közeledett, anyám eljegyzésem napját ünnepélyesebbé kívánta tenni: szerény estélyt rendezett, melyen ismerőseink és jó barátaink gyűltek körünkbe, hogy üdvkivánataikat adják a boldog és szerető sziveknek.

— Az egybegyült társaság vidáman tölté az estét, nővérem az általános jó kedvben levő társaság kérésének engedve zongorához ült hogy az ő megszokott bravour játékával egy Sehopin sonátát játszók el, a midőn zongorám egy húrja nagy robajjal szakadt ketté.

— Ezen magában véve mit sem mondó kis episod egy időre más fordulatot adott az egész társaságnak.

— .Sokan voltak, kik baljóslatú előérzeteiknek adtak kifejezést és — habár suttog'va: — szeren- icsétlenséget jósoltak; mig mások a szerencsétlen

séget egybekelésünkkel egész nyíltan hozták ösz- szeköttetésbe ; mert hiába! az az elpattant húr szerencsétlenséget jelent, mely másra nem vonatkoz- hatik mint x*ánk.

— Mosolylyal ajkamon igyekeztem az aggódókat vidámitani s elhitetni velők, hogy én semmi babonás nézetet nem vallók.

— Sürgölődtem, hol egyik, hol másik vendégünk körül, mig végre sikerült a megzavart társaság régi kedélyhangulatát helyreállítanom,

— És ez alig nehány perczet vett igénybe, arra azonban eleget, hogy nővérem a zongorát odahagyva, a társaságból távozzék.

__A kedélyekjcsillapultak, s mindenki vágyott

újból a játékot hallgatni.

— Nővérem után siettem tehát, hogy a megkezdett darab folytatására kérjem fel.

— Végig mentem az egyik szobán, végig a másikon, de őt sehol sem lelém.

— Végre az udvarra mentem ki, hogy őt ott keresem fel; azt hivém, hogy nehány perezre a szabadba kívánkozott.

— S ő csakugyan a szabadban volt, de nem egyedül . . .

— Szegény jó anyám nagyon szerette a virágokat, s a hol csak teheté udvarunkból is kertet csinált, úgy hogy alig lépett az ember a torná- czunkból ki, gondosan ápolt kis kert vévé körül.

— E kis kertben szerény lugas állott, anyám csendes pihenő helye síirü folyondárral körül ültetve.

— Ott lelém meg nővéremet. . .‘jegyesemmel.

— Perezre megdöbbenve álltam meg a mint kettőjüket a társaságból elvonulva itt láttam meg ;