Váczi Hirlap, 1888 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1888-01-29 / 5. szám
Váci, 1888. Január hó 29. VÁCZI HÍRLAP. Farsangi trics-tracs. — Karczolat. — Farsang van, Hálózunk erősen. A iar- sangi hetek minden tánczolásra alkalmas napját (értsd: a szombatokat; másnap vasárnap, a nyugalom s pihenés napja lévén, aludni lehet), lefoglalták a báli rendezők. Az az aranyos fiatalság, melynek minden érzése, vágya és gondolata e jeligében fejezhető ki: három a tánez, de tyúkszemtiprás nélkül. Pedig, hiába, ez utóbbi sem maradhat el valamire való bálból vagy tánczmulatságból, ha még oly zártkörűnek keresztelik is el. Ha nekem kellene a zártkörű bál definiczióját megállapítanom, azt semmi esetre sem hagynám ki belőle, hogy — az ügyetlenek maradjanak otthon. Ezt persze csak a férfiakra értem; mert a nők, oh, a nők, azok mind ügyesek, még a - tyúkszemtiprásban is. Nem merem egész biztossággal állítani, de azt hiszem, hogy a kinek egy báli éjszakán ötször lépnek a tyúkszemére, a korul legalább is még egyszer annyi titkos ellensége lejt boldogan. A nyilt ellenségekről nem is szólok. Ezek jól ismervén egymást — más napra halasztják rendezetlen ügyeik lovagias lebonyolitasát. Ezek nyilván azok az úgyevezett „henczegő bramarbaszok“ a kikről Nendvich Károly emlékezik meg egyik fővárosi hírlap minapi vezérczikké- ben. Mondhatom, nagy élvezettel olvastam. Múlt héten én is megreszkiroztam egy éjszakát s mindegyik lábamon egy pár tyúkszemet. Elmentem az iparosok zártkörű báljára. Hogy zártkörű volt, azt merem állítani, hiszen tyúkszemirto (határozottan jobb : a tyúkszemművésznél) ipa- rostársunk is ott volt kedves élete párjával együtt. És nem tetszik tudni, hogy ők csak a zártkörű tánczmulatságokban és bálokban szoktak megjelenni? Annyi szép és kedves polgár-lánykát rég láttam egy csokorban! S ez élő, Örökke mosolygó, beszédes szép csokorban ki-ki <> maea legszebbik virágát, igen, ön, ki bizonyára itt is föltalálta ideálját, ha gypszbe mindjárt nem is öntötte. Ah! Marczi mosolyog, a húrok megzen- dülnek: az első lassú-csárdás igéző akkordjai mozgásba hozzák a párokat. Ezek a szenvedélyes tánczosok. A kik bizonyos elvekkel mennek bálba, mint pl. én is, azok az első táncz alatt — szemlét tartanak. A bálanyai dívány felé tartok. Meghajtom magara mélyen, aztán szépen tovább megyek. Jobbra, közvetetleu a dívány mellett, az ajtóban egy szék s azon egy pihegő angyal, kit argusi szemek tömkelegé vesz körül. És a szemek izzó sugarai mind két alabastrom fehérségű indián erre tapadnak. Ott sürögnek-forognak legtöbben: ifjak és vének, mind kigömbö- lyödött szemekkel, teli szivvel, de — éhesen. Ne nektek szegény czukrászok ! Hol a ti művészetetek, mely ily indiane- reket tudna produkálni? . . . Aztán láttam, hogy egy ördöngös kis gavallér tánczra vitte azt a bájos angyalkát. Uram, teremtőm ! Milyen táncz volt az! Csupa tűz, merő kéj és boldogság nekik, pokoli kin s gyötrelem azoknak, akik körülvették és 'bámulták őket. Ön is, ügyvéd úr, igen, ön is a vágyódó szemlélők csoportjában állt s tudom azon gondolkozott, hogy hogyan perelhetné el annak az ördöngös kis ficzkónak a mennybéli jussát. De, nini, hát ez miféle észbontón ragyogó szempár itt? Egy másik angyalka. Csinos, kedves, takaros. Azt hallottam róla, hogy aki egyszer a szeme közé néz, „annak minden bátorsága odavész.“ Én azonban ezt nem hiszem, alapos okaim vannak el nem hinni e rágalmat. De miért is nem lépsz hát elő te boldog, százszor boldog barkós kis vitéz, te második Scipio s mért nem adsz nekem igazat? . . . Hát ez meg kicsoda? Mint egy szépen kinyalt czicza, hosszan, megnyúlt testtel lépked előre. Urfi. biz’ a, úrfi, még pedig a — javából. Dúdol is magában, de halljuk csak: „Duna partján van egy ház“ . . No ez nem rossz, ügy rémlik előttem egyébként, mintha ismerném. Igaz a, sokszor találkoztam vele a hajóállomásnál még — télen is. Alighanem azt a hajót várja, szegény, melyen a boldogság kikötőjébe vitorlázhasson. Adja Isten, hogy ne várja eredménytelenül! Uj jelenség. Ez is barna, de elragadó szépség. Igazi százszor-szép. Holló-fürtjei; sötét tüzű, fekete szép szemei; hófehér aregesz lényé bűvölt és bájolt. A klasszikus göiög nemzet poétáinak eszményképei lebegtek el szemeim előtt, valahányszor rá vetém tekintetemet. Titkos, édes vágy éb- íedt keblemben legalább csak egyszer tán- czolhatni vele. Hasztalan volt minden vágyam, minden epekedésem. Nem férhettem hozzá. Minden egyes tánczra lefoglalták hárman is. S e három szerencsés között volt egy, (a legszerencsésebb és legboldogabb) a kivel mindig először s, amint észrevettem, legszívesebben, sőt mondhatnám, kitörő jó kedvvel s elpalástolhatatlan örömmel tánczolt. Hogy miért? Biztosan nem tudom, csak sejtem. — Erről az egy úrról sokan azt hitték, hogy valami Budapestről ide tévedt detektív, ki azonban titkos küldetéséről egészen megfeledkezett. A végin kisült, hogy biz az csak egy —jogászka volt. Most pedig pá! pá! czukros kis babáim! Magácskákkal egyelőre végeztem. Csak mulassanak, tánczoljanak, de vigyázzanak is magukra, hogy valahogy meg ne hűtsék —■ szivecskéiket. — Hop ! Pardon !! Ezer bocsánat! — Maga ügyetlen! — egyeleg vissza egy uszályos ruhájú kis menyecske. Majd mintha megbánta volna a hirtelen kiejtett szót, felém fordul s nyájasan igy szól : — No, ne féljen, hiszen nincsen semmi baj; de egy kicsit megbüntetem: velem fog egyet tánczolni. — Oh ! mily kegyes nagysád, akár kivilágos kiviradtig! — viszonzám kezét gyorsan megcsókolva s rögtön a nemesitő munkára buzdulva. A táncz után leültem egy nagy tükör alá a piros pamlagra s egyszerre önkéntelenül e gondolat czikázott párolgó agy- velőmön keresztül: Istenem ! mily szép a szép asarony, még ha — büntet is. De/alighogy igy gondolkozom, egyszerre csak azon veszem észre magamat, hogy nem vagyok — egyedül. Jobbról is, balról is egy-egy kaczkiás menyecske teremtető- dik mellém. Oh ! pihegő keblek, szúró pillantások, kisértetbe ne hozzatok ! — Mit látok?! Hát maga nem tánczol? No, ez igazán szép . . . még velem sem tánczolt! — igy üdvözöl a szebbik. Nagy tükör szakadj rám — gondolám magamban — de ezt már magamon száradni nem hagyom. Fölugrom, derékon kapom a menyecskét v . . és . . . és . . . a többit úgy is tudhatod s miért is mondanám ? Még egy aranyos kis menyecskéhez volt szerencsém. Ha nem ismerném, biz' Isten, kis mádinak tartottam volna, oly fess, oly megr,arait raríT ^xViVi'J rejÚíuUeti? fib gy Msafi esy toui-t tanczoltam vele. Késő bánat — eső után köpönyeg. Punktum. Dehogy punktum, dehogy ; még csak most jön a java, de ez már — tanulságos is. Javában aprózzuk a csárdást, meg is ujrázzuk egyszer. Már amint, tetszik tudni, itt, minálunk a bálokban szokás. Marczi ekkor még mosolyeg . . . Egyszerre azonban egyet eszmél, leteszi a vonyogót, jjés — — azt gondolja magában, hogy — elég. Mi, jókedvű tánczolók, másodszor is uj- rázunk. Ekkor, Uram fia, bár ne hallottam volna, fanyalgó szájjal Marczi ily hangokra vetemedik : — Újra ! . . . újra !! . . . ki píz hát, ha újra ! . . . No Marczi! nem hittem volna, hogy te is csak olyan vagy, mint a többi. Eddig szerettelek, becsültelek, de most . . . nem, nem, ki nem mondom e szót. De jegyezd meg jól magadnak, hogy a váczi fiatalság, ha mindjárt polgár-fiatalság is az, soha sem maradt még adósod! Ha szereted az orvosságot, ezt a pilulát. ha keserű is kicsit, nyeld le. Meglehet, hogy — kigyógyulsz tőle. Most pedig Isten önökkel hölgyeim és uraim! Bocsássanak meg, hogy karczolato- mat nem úgy fejezhettem be, amint óhajtottam s amint önök is talán jobban szerették volna. Lelke rajta, aki igy akarta. Pityi Palkó. ÚJDONSÁGOK. * Személyi hírek. Weiszbarth János takarékpénztári igazgató szembetegségéből Budapesten teljesen kigyógyult s a napokban már hazajöhet. — Bartos Imre helybeli földbirtokos, már huzamos idő óta lakásán betegen fekszik. * Áthelyezés. A dr. Szeitl Szervácz nak Budapestre történt áthelyezése folytán megürült állásra és pdig : Szlövik Bertalan tartományi kormánytanácsos és '.volt pozsonyi perjel házfőnöknek, dr. Sík Jáczint volt budai kórházi másodorvos főorvosnak helyeztettek át. Az uj házfőnök és főorvos állásaikat már a hét folyamán elfoglalták, dr. Szeitl Szervácz volt házfőnök és főorvos pedig a napokban hagyja itt városunkat. * Eljegyzés. Fiiser Ferencz f. hó 22. napján váltott jegyet Kegele Károly nyugdíjazott városi jegyző kedves és szép leányával Saroltával. Sók öröm és tartós boldogság koszorúba frigyüket. * A váczi jótékony nőegylet bálja iránt mind szélesebb körökben nyilvánul az érdeklődés. A rendező bizottság a napokban alakult meg s tagjainak névsora hosv farsangunk ez egyet- .en.1)f'£y°^UsZarjasu vigaiman tanczosokoan es jókedvben nem lesz hiányosság. A nő- egylet^ buzgó elnöknője Benkár Dénesné unió is mindent elkövet, hogy a bál az egylet jótékony czéljaira mennél többet jövedelmezzen, egyúttal pedig azon Vácz és vidéke társadalmának színe java adjon eőymasnak találkozót. Bizton hisszük tehát, ^ hogy nőegyletünk bálja ez idén is méltó lesz régi hírnevére. , ’ Jelmez bál. A Váczon lakó vasúti hivatalnokok ISSS-dik évi február hó nem ugyanazon kéznek alkotása holdunk ? s mégis ez szerényen megvonulva leng a térben s amannak kénytelen köszönni ábrándos világát. Mi joggal néz a büszke kerti rózsa az ut mellett tenyésző vadonczra megvetéssel ? A vadonczra, melynek léte életét, tündöklését köszönheti ? Mely szülője, ősi anyja volt? Nemes mén a teher vonó gebét, kuvasz a gyenge kis ebet, fénylő arany a ronda föld salakját, mi joggal múlja szemlátomást fölül ? Engedjetek pihennem, felzudult lelkem e jogtalanságokon. Engedjetek időt, hagy szemlélődjem nyugodtan, mert forrongó kedély igazságos Ítéletet nem enged mondani. Önző vagyok mint minden ember, hagyjatok egy rövidke pillantást saját énembe. S ime, megnyugtat e pillantás. Elgondolom, hogy mindez én érettem van igy teremtve s a főczél mellett, hogy az egésznek harmóniáját betöltse léte által : mellékesen nekem szolgál. Igen, szolgál, de nem bérenczként, nem eszköz gyanánt; hanem szohrál eszményileg. Hivatásom és nememnek hivatása: küzdés, küzdés a kezdet kezdetétől fogva, de nem csupán a megélhetésért, hanem a mieink boldogsága, jövője s az emberiség jövőjéért. A küzdést pedig csupán vágyak szülik ; annak ösztöne nincs szivünkbe oltva. A vágy a szebbért, a jobbért teremti azt. A példa itt van folyton szemünk előtt, lőben, bolygóban, állatban, virágban, útjuk különbségét a szebbnek és rú- abbnak. Önkénytolen önmagunkra gondolunk, kiknek mindez utat mutat, a szép és magasztos után törekednünk. Hova jutnánk, ha egyenlőnek látnánk mindent ? Ha tudnók, hogy bármennyire küzdünk is, nem lehet sem szellemileg, sem anyagilag jobbá tenni sorsunkat. — Honnan meritenők az ösztönt munkásságra? Nem-e pár rövid évtized alatt lealacsonyul- nánk az állatig, visszamennénk az ős ember állapotáig, ki csak a mindennapi szükséglet födözését ismeri szükségletnek s állati lágyainak kielégítését egyediiliélet czélnak ? Mert a hol megszűnik a czél, ott megszűnt utana a törekvés. Az eb, ha megtudna élni a szabadban, nem lenne rabja embereknek. De igy, czélja a megélhetés s e felé törekedvén : ha tiz gazdája verte ki bottal háza küszöbéről, a tizenegyediknek csúszva lábaihoz lapul’. Ha Napoleon nem vágyott volna még nagyobb dicsőség után, mint a melyet elért, sohasem kezdte volna meg oroszországi hadjáratát. Löt egy szülő sem költené ezreket gyermekére, ha tudna, hogy az soha sem fog magának jobb helyzetet kivívhatni az életben, mint a melynek terhét a téglahardó viseli.’ Egyik tudós tudományára büszke s köny vek porát nyeli éjj s napon, hogy felülmúlja, nevetségessé tegye elődjeit és neve arany betűkkel megírva ragyogjon nehány tizedig a tudomány évkönyviben. — A másik felfogja magasztos hivatását s az emberiség sorsán óhajt javítani, midőn bölcselkedéseit megírja avagy lombikjának felgyöngyöző cseppjeit lesi órahosszant. A czélt mindig vagyak szülik, vágyakra pedig a nagy mindenség végtelen külön- bözete tanít. L e különbözet megalkotásánál nem volt igazságtalan az alkotó keze ! Csupán látszat az — s csupán azért, mert mindent saját énünkhöz viszonyítva , saját szempontunkból iparkodunk látni, a nélkül, hogy leszállanánk bizonyos dolgok szerény voltáig vagy felemelkednénk a mások magaslatához és mindkettőnél az ő érzékenységükkel itélnők meg helyzetüket s az ő szemeikkel tekintenénk végig a mindenség alkotásain. Láthatnánk különben, hogy a Syriusok, föld, nap és hold kiegészítő részei csupán az egyetemnek s mindegyikük meg vau elégedve helyzetével, nagyságával, melyben ha ma változás történnek, tovább létezésük szenvedne kérdést. A nap ép oly büszkeprotuberancziára, miként a told az élő féregre, mely feltúrja rögét. A kerti rózsát tarka szirmai ép oly megelégedésre jogosíthatják, mint az ut- széli vadonczot egyszerű szépségének tu data. Sőt talán ki is kaczagja amazt, maskarának nevezi, mint pórleány a czifra dámát, — de meg is sajnálja néha tán elkényeztetett tehetetlenségében, mert mig azt emberi kéz segíti, ápolja, takargatja a tél hidegje ellen, — ő viharedzetten, buján tenyész tovább, nem szorulva idegen se- gélyre. A nemes mén márvány jászolából abrakát, gebe az árokparti kórót, ugyanazon megelégedéssel eszi. Amaz a terhes szekér előtt, emez a turfon menne tönkre rövid pár nap alatt. S mért lenne büszkébb arany a föld rögénél ? Emez termeszti a kalászt s neki értéke csupán azért van, mert kalászt kap érte az éhező. Miként mindenben, úgy van ez a nőben is. A nőt, az Isten jó kedvében teremté. Alkotott egy gyengéd, szép lényt e nem lelket, a lélek helyett is szivet le- hellt belé. Csak egy hivatása van e földön : „sze retni.“ A gyermekévek láthatárán túl, szerelme bíbor sugárban kél s mesélni kezd neki mysterikus dolgok felől, a melyek talányokként feküsznek előtte megírva aranyos papíron s keserű megfejtésüket az élet adja később. Boldog a nő, ki a megfejtésig tisztán megállni bírt. A gyermek-leányt az anyaság koráig folyton csáb kiséri minden léptein ! Utána jár az még a templom küszöbén túl is, hol a mindenhatónak rebeg hála imát, az oltár zsámolyán, a létért —• s könyörgi le áldását a bizonytalan jövőre. Hány szép nőt behálózott már a csáb, hány nevelte már önkeblén naggyá a kígyót, mely később halálosan sebzé meg. Mennyivel kevesebb jut ki e csábból egy kevésbbé szép nőnek, mint a ragyogó szépségűnek. Mig emezt folyton szív dolgai tartják lekötve, melyek zajló örvényekbe ragadják valóját, hol csak hiúság, tetszelgés, keserű tapasztalások teremnek buján, amannak nyugodtan fejlődnek tovább természetes
