Váczi Hirlap, 1888 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1888-01-22 / 4. szám
I r [ IL ÉVFOLYAM. _______________________________________________4. SZálll. ____________________________________VÁCZ, 1888. JANUÁR 22. / Előfizetési ára: il helyben házhoz hordatással, vagy a vidékre postán való elküldéssi egész évre ........................................ (i frt — kr. fél évre .............................................. 3 » — » negyed évre ......... ........................... 1 » 50 » Egyes szám ára 10 kr. — Kapható a kiadóhivatalban. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Vácz, Duna-sor 587. szám alatt. Ide küldendők a lap szellemi részét illető közlemények, az előfizetési pénzek, hirdetési dijak és hirdetések. Bérmentetlen levelek el nem fogadtatnak. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések: sora (négy hasábos garmond sor) ............................................. 20 ^r. Nyilt-tór: sora 30 kr. Bélyeg; Illeték : minden beigtatásnál ................................. 30 kr. A nyugta-bélyeg külön fizetendő. r tfyilt levél a szerkesztőhöz. ) Tekintetes Szerkesztőül'! Becses lapjának jan. 15-ki száma V Verus“-t.ól „város és megye“ czim b.1 lat.t, egy ezikket közöl, — engedje 9í neg, hogy arra nehány sorban vá a )s|zoljak. Verus ur személyemmel közvetlenül 19 pern foglalkozik ugyan, de a sorok kö- ii üi kiolvasható, hogy „ leány ómnak szólónk. menyem is értsen belőle.“ De én b nég is hallgatással mellőzném vádjait, innint. hallgattam eddigelé amidőn egy é lémely vidéki lap, jogosultnak képzelt íelyi érdekeik ki nem elégitése miatt, m ámadást intézett ellenem. Eszembe jutó :ottak a nagy Nyáry Pál szavai, hogy ' ..„a köztisztviselő ol)an, mint az 11 tszéli a, — a szél gyakran reá hordja a sze m netes port, — de jön a jótékony eső, 3 a fa levelei ismét üde szinben disz- aíienek!“ Most azonban szólanom kötelesség, nrmert azon vármegye ellen, melynek silóién állni szerencsém van, igaztalanabb fivvádak nem emeltettek soha, mint mily yeneket Verus ur jónak lát hangozna íatni. Azt mondja „Verus“, hogy Pest,vármegye szelleme elálmosodott! Hát tiszt. Uram, bizony nem a régi időket éljük, *) Midőn szives készséggel adunk helyet közbe- esülésben álló vármegyei alispánunk felszólamlásá- lak, örömmel constatáljuk, hogy lapunknak, a vidéki közvélemény egyik szerény orgánumának, a vármegyei élet felett kimondott szava a legilletéke- 3 ;ebb körben is tudomásul vétetett, és hogy vármegyénk alispánja a vidéki élet mozgalmait a sajtó utján is figyelemmel kiséri. Álláspontunkat az alispán . ur felszólamlása ellenében is fen tar tjük: azonban nmár most kijelentjük, hogy „V e r u s“-nak legtávolabbról sem állott szándokában az alispán ur be- esés személyének, vagy eljárásának megsértése. A „Yáczi Hírlap“ tárczája. Bujdosóvá lettem . . . Ütött a válás, távozásnak, Ütött már az órája, S bár még szeretnék itt maradni, Válnom kell, mind hiába ; El kell hagynom a szép vidéket, Melyet nagyon szerettem, S megyek egy hosszú vándorútra: Bujdosóvá lettem 1 Látlak-e még, ti árnyas berkek ? Beföd-e fáitok árnya? Lesz számomra még boldogságnak És üdvnek útja tárva ? . . . Vagy tépdes bú és üldöz átok, Mint eddig is szünetlen ? S szeretni nem fog senkisem, mert Bujdosóvá lettem ? Megyek! . . . Kinos, de édes emlék Kisér e helyről engem ; Mit távozásommal elvesztek, Fel nem lehet már lelnem. — Megyek !. .. A szél kaczag üvültve, Felhők gyűlnek felöltem, És fájó szívvel gondolom, hogy Bujdosóvá lettem. —* Csak egy, mi sok csapás között is Megtartja még erőmet; Csak egy, mi sok csapás között sem Hagy engem csüggedőnek ; Csak egy, mi éltet és vigasztal, Hogy az. kit úgy szerettem Távolban is gondol reám, bár Bujdosóvá lettem. — Röpülj, röpülj tp csacska szellő! Röpülj le nblaltáral Mondd meg neki, bú ne emészsze, Ne is sírjon hiába I amidőn vármegyénk termében, a Kossuthok, Battyániak, Széchényiek, DesefFyek stb.. vívták a reformok terén a nemes szellemi harezot, készítették a követutasitásokat, s igyekeztek orvo- olni a nemzet sérelmeit ! Akkor az egész ország figyelme ide irányult. Most, amidőn száraz közigazgatási ügyekkel foglalkozunk, bizony nem nagy az érdeklődés, s sajnos, hogy a m. bizottsági tagokat — tisztelet a kivételeknek — csak akkor látjuk, ha helyi érdekük van napi renden. De hát ennek a Vármegye az oka? Azt mondja „Verus“, hogy a vármegye most is a „rendiség kiváltságos szellemét próbálja tengetni.“ No már ezt, értse, aki tudja! Hát nem a képviseleti rendszeren van megalapítva a vármegye bizoitsága? Nem ép oly jo gokat élvez a megválasztott egyszerű polgár, mint a legelső virilis ? Avagy a szellemi erőnek mindenkori jogosult fölényét akarja V. ur megtörni? A rég megszűnt kiváltságok d é- delgetésé t emlegeti, s mindjárt, utána ő akarna egy szövetkezetei alkotni, - egy kis statust a statusban, s felhívja a városi biz. tagokat, hogy foglalják el az őket megillető szerepet, védelmezzék meg a városok érdekeit! No hát én azt hiszem, hogy a városok biz. tagjai ilyetén „véd és daczszövetség“ kötésére aligha éreznek hajlamot. Érzik — tudhatják, hogy az igaz ügy el nem ejtetik itt soha! „Verus“ ur tájékozatlanságának, hogy ne mondjam ezélzatos rossz akaBájos arcza, édes emléke Előttem van szünetlen ; Feledje el, feledje el, hogy Bujdosóvá lettem ! Ütött a válás, távozásnak, Ütött már az órája, S bár még szeretnék itt maradni, Válnom kell, mind hiába; El kell hagynom a szép vidéket, Melyet nagyon szerettem, S megyek egy hosszú vándorútra : Bujdosóvá lettem ! Sah. A bánat dalaiból... I. Elbujdosott a kis madár szebb tájra . . . Elbujdosnám én magam is utána, De mennél szebb, mennél vigabb az a táj, Annál gyötröbb, akinek a szive fáj. A kis madár új hazát lel keleten . . . Könyes szemem barna kislány 1 rád vetem. Fel nélküled mit érne a kikelet? Csak menj madár ! nem mehetek én veled, Itt maradok itt . . . várom be a tavaszt; Talán rózsám egy fűszálat leszakaszt, Amely ott nőtt a sirhantom oldalán . . . Tán sajnál is, hisz’ úgy szokta — a leány, II. Fütyül a szél . . . hideg a tél. Régen kihalt az élet. Lombhulláskor azt hittem, hogy Boldog leszek te véled 1 De mint a fát árván hagyta Elhervadó virága, Elárvultam, fáj a szivem . . . Fáj uiánad — hiába I rátának legkirívóbb jelét adja, a midőn Pestvármegyét azzal merészli vádolni, hogy „a körötte folyó kulturális, gazdasági, és társadalmi nagy átalakulás iránt se gondja, se érzéke.“ Lássuk csak miként felelt meg Pest vármegye a közel múltban régi jó hírnevének. Nem sorolom fel azon kisebb összegeket. melyeket minden közgyűlés alkalmával humanitanus czélokra adományoz, reá térek a fontosabbakra: Hogy a vármegyének kis birtoku polgárai olcsó kölcsönhöz juthassanak, megalakította a központi hitelszövetkezetet 40,000 ftal A gazdasági egyesületet segélyezte ....................... 5000 ftal A kis-birtokosok földhitel intézetének adott . 5000 ftot Az orsz. vörös kereszt egyletnek ............................. 1500 Az erdélyi Közm. egyletnek .................................. 500 A felső magyarországinak 300 Az újvidékinek , 100 V A megyében sikerrel működő tanítóknak évenként ad ............................. 300 n Polyclynikának . 100 n Szent István király szobrára ................................... 1000 V) Szeged és vidékének segélyként . 1000 Eperjes-Toroczkóuak ado- nyozott ............................. 500 V De a fa még új tavaszt vár, Feslő bimbót, levelet . . . Cmk nekem húnyt el reményem, Mert a hü szív —tnem feled. Alpári Lajos. Napló töredék. — Egy korán elhunyt barátomtól. — „Felejteni, felejteni, könnyű nektek azt mondani.“ A ki egyszer feledni tud, az soha sem szeretett igazán, hévvel. Annak szerelme pusztán láng, elmúló indulat volt csupán. Én is szerettem egy angyalt, egy nemesen érző lelket, és ki azt hinné, hogy valaha eltudom feledni; végtelenül csalódnék. Szivemben egy érzelem, agyamban egy gondalot, ajkamon egy ima röppen el naponta. És ez a: szerelem, a soha ki nem haló szerelem érzete. Ez a gondolat: ő, kit feledni soha sem tudok. S imám ajkamon : az ő drága neve Irma. . . Szegény szivem! ha tudta volna mennyit kell szenvednie ... Nem minden remény, nem minden önérzet nélkül léptem a nagy világba; oda, hol később meg tanultam; mi keserű, mi nyomorult az embernek, a „teremtés koronájáénak élete. Mennyire fájt lelkemnek, midőn tapasztalnom kellett, hogy az Isten ki az embert megteremté, azt egyszersmind nem áldá meg azzal mit benne vagy rajta mások keresnek. Mennyiszer kinozá eszemet a tudat, hogy szivem van? Igen, mert boldogtalanok, kik szívtelenek, kik érezni nem tudnak; de mily kínos a fájdalom azoknak, kiknek szivök van, kik éreznek, de a kik És mind ezt a régi kigunyolt jó táb- labirák által megtakarított nemesi pénztárból, az 11. n. statusok cassájá- ból utalványozta ki, a vármegyének nem csak nemesekből álló bizottsági közgyűlése! Azt hiszem ebhez nem kell commentár, — a szives olvasó mondjon ítéletet, „Verus“ ur támadásai felett! Budapesten, 1888. jan. 18. Szives üdvözlettel: Földvári) Mihály alispán. Fővárosi levél. Jan. 17. Kitört a béke. Az a „parturiunt montes“ stb. latin vers tán sohsem illett rá jobban semmire, mint a mostani politikai helyzetre. Vártuk a háborút, készen voltunk (már annyira, amennyire) minden eshetőségre a muszka ellen, s ehol ni egyszer csak kitör — háború helyett — a béke. Adta muszkája! Ördöge van annak 1 Tán előre kiszagolta, kogy még az öreg Perczel bácsi is kész lett volna nekigyürkőzni a tusának. No de ne is merje betenni a lábát az országba, ahol a legigazibb hazafiak —- mint például az öreg Csanády bácsi, — csak legfelebb egy napra halnak meg! Nos tehát egyelőre szent a béke; nem nyomasztják a honfiak kedélyét aggasztó gondok ezen az úgy is rövid farsangon. Gond nélkül vigadhat mindenki, nem lesz háború; legalább ezen a farsangon már nem. S valóban így látszanak godolkodni a fővárosiak. A zálogházakból ki s be úgy özönlik a tömeg, akárcsak a besnyői kolostor ajtaján Porcziunkulakor. Igen ! olyan látogatott ilyenkor az a „Geld für alles“ csak azért éreznek, hogy a fájdalom súlyát hatványozottan érezzék, hogy a fájdalom súlya alatt összeroskadjanak. . . . Minek is e szív, mely imád, ha nem talál viszont érzelemre: azért, hogy tudjon lemondani; minek a forrón érző kebel, mely rútul megcsalatik: azért, hogy szenvedjen; de minek két szívben az isteni érzet, a forró szerelem, mely soha nem remélhet? Azért, hogy önbevében hervadjon, hogy önhevétől enyészszék el . . . örökre. Megtanultam ösmerni másokat, de megtanultam ösmerni önmagamat is. Csakhogy mire megösmerém már késő volt: szerettem. Midőn még serdülő ifjú voltam s szerelem bevét érezni kezdém, akkor azt mondták, még gyermek vagyok: szeretnem nem szabad. Szülőim óva intettek, majd komolyan dorgálták, de én nem hittem nekik ; és az első ellentállásnál golyóra gondoltam. De bála szülőim odaadó szeretetének, éber gondoskodás- és szilárd elhatározásának, kik mindent elkövettek, hogy beteg lelkem kigyógyuljon: szerelmem heve lecsillapult, kialudt, és én jobb útra tértem. Nem ábrándoztam ezentúl csendes holdvilágos estéken, nem rajzolám képét imádottamnak lelki szemeim elé: az elmúló indulat le- csendesiilt, a puszta láng kialudt . . . A közélet terére lépve csendesen haladtam, nyugodtan munkálkodtam s a kevésbbé zajos ifjú korból a férfi korba léptem. így láttam napot nap után lehanyatlani a semmiség tátongó örvényébe, s már hinni kezdém, hogy éltem egén vihar soha sem jelenik többé, hogy nyugodtan futom be az élet go-
