Váczi Hirlap, 1888 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1888-02-26 / 9. szám
Február hó 26 Vác z, 1888. VfÁ CZI HÍRLAP. A váczi állandó színház. rillt; de nem is keresem: én azt hiszem, s arról vagyok szentül meggyőződve, hogy egy állandó szinházi nyilvános épületre, mely egyúttal az iparosok s gazdák termékeinek állandó kiállítási helye a mindennapos piaczá lenne, városunknak égető szüksége van és ezen hitben, ezen meggyőződésben felhívom az állandó szinház ügyének vezetőit, hogy az eszme megvalósításának fonalát újabban is vegyék kezeikbe s lelkes tömörülésre való buzdítás által arra törekedjenek, hogy e részben kifejtett óhajunk a közel jövőben ^teljesüljön. Matkovits János. Hogyan leszek én tárczairó. írni, Írónak lenni, közvéleményt csinálni, — csakugyan nagyszerű valami. Könnyű azt mondani — vágnak közbe sokan — de hát hogyan kezdje el az ember ? Bizony, én is itt akadtam meg. De tudja Isten ! bizonyos előítélettel viseltetem a jelen év iránt. Már kis gyeimek-koromban szerettem olvasni, — természetesen mikor már megtanultam, különösen ha valami álmoskönyv, vagy régi itt meg itt talált jövendölések akadtak valamiképen kezembe. S hittem is nekik erősen. Hogy is ne? Ki nem ismeri el, hogy lúdhúst enni jó? Hát ha még azt a sok szép ékes rigmusokba szedett jövendőmondásokat most elmondanám ! egyet mernék száz ellen föltenni, hogy még most is nagy furórét idéznék elő velők. Például: hogy 1886-ban elvesz a világ, 1887-ben az emberek egymás ellem támadnak, 1888- ban lesz nagy háború. — De bocsássanak meg, nem jutnak mind emlékembe. Tetszenek tudni, már nagyon régen volt, az’tán meg őszintén megvallva, nem akarok rec- lamot csinálni az ilyen dolgoknak ; azután meg egyszerre nevezetes emberré nem lehet senkisem, plane ha pagiummal kezdi. Csak azt akarom az egészből kihozni, hogy hát bizony a jelen esztendőt nevezetes észtén dőnek tartottam én mindig. Nem tudtam ugyan megmagyarázni, de éreztem, hogy ennek reám is nagy befolyása leend. Gon- dolkoztam is rajta január 1-től egész mostanáig, s nem is minden eredmény nélkül. Buzgón olvastam az újságot, figyelemmel kisértem a napi eseményeket, csináltam politikát, — már csak úgy magamnak, — gondolatban ott voltam már a muszka ellen küzdő szövetséges hadseregben, s mindebből arra a fölfedezésre jutottam, hogy — iró leszek. Most vagy soha! gondoltam magamban, s éreztem, hogy ereimben új vér perdül fel. Miért ne lehetnék én is iró? Engem is csak úgy tanítottak írni, mint azokat, a kiknek betűire most már nyomdafestéket használnak. Eszembe jutott az a közmondás: Si po- tuerunt hi et hae, quare tu non Augustine? Hozzá is készültem mindjárt. De hiszen ez nem közönséges fordulat életemben, apparátus nélkül hozzá sem lehet fogni. Azért vettem először is új pennát, 500 iv fogalmazó papirost, meg 500 iv miniszter papirost (talán csak nem gondolja senki, hogy közönséges papirosra is lehet írni munkámat:) azután meg — képzeljék csak! új Íróasztalt is. (Hiszen én is logice gondolkodom, csak nem támadhat holmi ütött kapott asztal mellett az embernek új — meg új gondolata!) No meg! Isten bocsáss! arról is kezdtem gondolkozni, nem lesz-e szűk a mi kis falusi postánk — ha ’én Írónak csapok föl — kiterjedt levelezéseimhez ? Tehát láthatja ebből mindenki, hogy csakugyan komoly szándékom volt kivinni azt, mit föltettem magamban. Megérkeztek új mesterségem eszközei, s hozzá fogtam a munkához. Leültem íróasztalom mellé s gondolkoztam. Nehezen ment még ez is, mert le akartam őket Írni. Nem voltak még hozzászokva, nem igen akarták belátni az ellenük intézett eme merénylet jó oldalát. Sokáig gondolkoztam igy, végre is oda jutottam, hogy ha írni akarok, hát mit írjak ? — Ejnye! kárba veszett ennyi idő, s csak most láttam be, hogy hiszen erről kellett volna először is gondolkozni. Elkezdtem tehát újra élűiről. Mit Írjak ? Vezérczikket, hogy lesz-e háború, vagy nem ? Gyanítottam, hogy ily módon kariert nem lehet csinálni, mert Bismarck békepolitikáján az ugyan nem fog változtatni. De hát mit Írjak? Ejh! fölcsapok egyelőre vidéki referensnek, leszek valamelyik lap rendes levelezője, s igy névtelenül jobban nyilváníthatom majd a közállapotok fölötti nézeteimet is. A czim az első tekintetre, az első gönci olattal el van ítélve. Mi szükség volna í Váczon erre, ahol egy színész-társaság egy o^énapon át sem képes magát fentartani ? a íemmi. Ez részben igaz. És mégis egy lyen épületre sehol hazánkban oly égető islzükség nincs, mint épen nálunk. Vegyük te :sak figyelembe, hogy nálunk mintegy 600 páros van, s ezeknek mintegy 3/4 része 0 Oy szegény, hogy megélhetése máról hol- ß lapra sincs biztosítva, s hogy ezek légió öbbje nagy családdal sinlődik és a szálé 'az kenyér után jobban sovárog, mint egy Ő: ;ölcsön vett kabátban járónak hiresztelt ji, lijnok a pulykapecsenye után, és hogy js egtöbbjének gyermekei már zsenge koruk m ,)an kénytelenek alsatnyulni, — mig a k úrsadalmat azon remény táplálja, hogy s: izekből válnak a haza megvédői. De mi- öjiöze mindennek az állendó színház épületéhez? Még is van. Nézzük azt a szegény 1 iparost, ki azért hogy szegény, ipara SoVogalmaiban gazdag lehet: nem képes boldogulni; mert nincs városunkban oly nyilvános stíhely, ahol nélkülözések között összeállított 9r íészitményét a nagyközönségnek meg- rffi..mutathatná, a budapesti állandó iparkiál híilitásba pedig azért nem küldheti, mert arra ia nincs költsége. Az ilyen szegény iparos látja xr aztán, hogy mennyire szükségünk volna 09 egy olyan épületre, hol iparczikkeit bar rumikor kevés költséggel kiállíthatná és ahol & a jó, szép és czélszerü ipartermékek kési lete is megnyílnék. Egy ily épületben való iß állandó kiállítás utján azt is el érhetnék )d hogy a concurentia átkos nyomása alól, in ha nem is egészen, de érezhetően felsza- ío badulhatnának. Ha tekintetbe vesszük, hogy ív városunk az idegeneknek mindennapos h átkelési pontja, biztosak lehetünk a felett, hogy egy ily nyiiváuos állandó iparkiál- litás városunk iparának lökemszerü len- 1 h dületet adna. Városunknak azon nemeskeblü két polgára, kik ezen ügyben oly nagy áldozatot ajánlottak fel, bizonyára igen jól ismerték ej jobb sorsra érdemes szegény ^iparosaink i, helyzetét. Ha a czélt a közbejött akadályok miatt el nem érhették is, fellépésük b által kiérdemelték, az iparosság őszinte tiszteletét és örök háláját! Nem tudom, hogy mi az oka annak, hogy az állandó színház kérdése jó lelki! ív vezetőink kezeiből kiesett s talán már az agyonhallgatás kanyargó* örvényébe kegebéjét, — mintha csak vészt jelezne. A i konduktorok ész nélkül ide-oda futkostak oly hangon kiabálva egymásnak, mintha nyúznák őket. Eleinte meglepett, utóbb azonban mulattatott bennünket a furcsa discursus. Soha sem üdvÖzlém oly vidáman a pir- kadó hajnalt, mint zarándoklatunk harmad- a napján, a midőn a kelő nap a hatalmas Appenninek alján lövelé felénk sugarait. Újabb és jóval vadregényesebb alakban ismétlődik itt, a látvány, melyet Krajnában megbámultunk. A Reno partján jártunk. E kis folyó óriási erővel tör magának utat ß a hegy szakadásokon. A kopár sziklák sok helyütt apró dara- ó bokra törve hullnak a haragosan hömpölygő D hullámokba; majd ismét curtiusi ugrásokra kényszerítik a merész folyócskát. A Renotól mi is bátorságot kapunk, s behatolunk a hegység sötét mélyébe. Egyik s alagút után a másik következik. Néhányszor a még találkozunk a sziklákkal küzdő folyó- r val, mig nem végkép búcsút véve tőle vonatunkkal a magasba törekszünk. Már számát sem tudjuk a sok alagútnak, unni kezdjük a hosszú odúk sötétségét és fojtott levegőjét és börtönből kiszabadult rabkint örülünk, midőn a szűnni nem akaró s rendszerint 10—12 perczig tartó vakosko- dás után újra napvilágra kerülünk. A virító rétek és szerény majorságok is felviditnak. — El sem tudjuk gondolni minő rideg életet élhetnek itt a felhők és sasok honában azon jó emberek, kik kecskéiket legeltetve avagy a majorsági épület ablakából kikönyökölve bámuljuk hosszú, 1 vonatunkat. A magasból kissé leereszkedve a szép fensigságon fekvő Pístoját látjuk magunk előtt. Az eléggé nagy, de ódonszerű város eszünkbe juttatja a száz év előtt itt tartott azon zsinatot, melyen egy magáról megfeledkezett püspök Ricci Scipio hasonszőrű papjaival merész egyházi reformokat sürgetett. Ámde a refrectánus fő-, pásztor gazda nélkül számított. Sereg nélküli hadvezér maradt. Követőkre sem az egyháziak, sem a világiak körében nem talált; de sőt saját hívei egyesen fellázadtak ellene, úgy, hogy utóbb kénytelen volt püspöki méltóságáról lemondani. Ricci volt az utolsó püspök, ki az egyház kebelében a pápa, sőt az egyház ellen lázadást szított. Fejjel ment neki Péter kősziklájának. A szikla ép maradt, — mig ő a szellemi forradalmár — véres fejjel volt kénytelen visszavonulni. Még élénken foglalkoztattak a történelmi reminicentiák, midőn újabb alagutak hosszú sora zavará meg gondolataimat. Végre abbahagytuk a már csömörletessé vált bujkálást a hegyek gyomrában, — síkságra értünk a hol a konduktor kivételesen ellj iáitatja magát „Firenze.“ Tehát Flórenczben vagyunk, bár a városból alig látunk valamit. Ha ügyesek vagyunk, itt reggelit is kaphatunk. — ügy megy a dolog, hogy először is poharat vagy csészét kerítünk kézhez. Azután a hangya-bolylyá gomolyult társaink tömegében mindaddig furakodnunk, mig eljutunk a pinczérhez, a ki hatalmas csöbörből latte-t (tejet) önt edényünkbe. Most a másik pinczér felé igyekszünk, ki szintén csöbörből kávét ád. Végre a harmadik zuchero-t (czukrot) nyújt felénk s egyúttal incassálja tőlünk az 50 centissimit (25 krajczárt.) — Kiflit vagy zsemlét sehol sem fedez fel szemünk. — Be kell érnünk a latte-caféval, s a pane (kenyér) élvezetét jobb időkre halasztanunk. De nem csak a kenyér, hanem az apró pénz hiányát is érezni kezdjük. A budapesti bankároknál csupán 10 és 20 frankos aranyokat kaphatunk s most tömegesen rohantuk meg a pénztárost, ki meglehetős savanyú képet vágott, midőn egyszerre annyi ember részére kellett aranyakat felváltania. Flórenczet elhagyva felső Olaszországtól is búcsút veszünk s közép Olaszországba lépünk. A tájék itt egészen megváltozik. A hegyek messze esnek tőlünk. A kertek elmaradnak, s helyettük réteket, szántóföldeket, de nem ritkán parlag mezőket is látunk. A delet már rég elharaugozták, nem csak a tornyokban, hanem gyomrunkban is. Epedve várjuk az állomást, a hol megebédelhetnénk. Ámde se jelentékeny helyet nem érintünk, se pedig hosszabb időre se hol meg nem állapodunk. Utoljára is táskáinkból előszedjük a hazulról hozott elemózsiát, — s hideg étkekkel csillapítjuk éhségünket. Arezzoban rongyos ficzkók szalmába font esetlen palaczkokban vino rosso-t (vörös bort); baglyas lányok pedig gesztenyét kinálgatnak. A gesztenye jól ízlett, de a drágán megfizetett bort fanyarnak találtuk. Délután 5 óra tájban Chiusiban állapodunk meg. Schwimmer urnák itt ugyancsak meggyűlt a baja a taliánokkal, s kicsiben múlt, hogy el nem páholták. A jeles úri ember ugyanis Flórenczból táviratot küldött ide a vendéglősnek, hogy 400—500 emberre készítsen ebédet. A vendéglős ezt valóságos megrendelésnek vette s elkészité számunkra az étkeket. Mi azonban erről mit sem tudva,— már előbb gondoskodtunk úgy a hogy magunkról. A vendéglős elképedve látta, hogy a zarándokok ebéd helyett többnyire csak Most jutott csak eszembe, hogy falun vagyok. Mit referálhatnék én innen? Paff! tehát ennek is vége volt! Aja! kérem, igy múlik el sok szép illu zio, igy mennek a legszebb remények füstbe! Már mintegy irói szárnyakat adtam ön magamnak, legszebb ideáléi eszméim megteljesedni látszanak, hogy im’ én is szerepelni fogok névtelenül a közügy terén, midőn kis szobám ablakán kitekintek, s arra a szomorú valóra ébredék — nád és szalmafödeles házak vesznek körül, csak fölöttem van — ha igaz — egy kis zsindely. No de azért nem adom meg magam oly könnyen! Ihol nil most hozzák a „Váczi Hirlap“-ot, hány fővárosi levelet olvastam én már ebben? Azért is írok falusi levelet! Megírom, hogy higed van nálunk, hogy volt színházunk is, hogy a postánkból még az államnak is van haszna, hogyha a királyt az udvari vonat Krakkóba szállítaná, hát erre kellene neki elmennie falunk mellett, az’tán meg, hogy ki kerül innen olyan is, ki falusi levelet tud Írni az újságokba. Szerencsétlenségemre vendégem érkezett. Soha roszabbkor! Bizton tudtam, hogy kimennek fejemből ezek a szép gondolatok, mig elmegy. — Bocsánatot kérek, fordulok feléje — csak pár szót akarok papirra vetni, tessék addig helyet foglalni. Hamarjába jegyzéket csináltam, nehogy újra kelljen megint gondolkoznom. Gondosan elzártam Íróasztalomba, hogy majd adandó alkalommal előszedem őket. Megkezdtem vendégemmel a discursust. Beszéltünk egyről-másról; a budapesti életről, (onnan jött látogatóba) összehasonlítottuk azt az ittenivel, persze, hogy az utóbbi rovására. Utóvégre már kifogytam az argumentumokból, melyekkel a falusi élet előnyeit védtem. — Ne gondolja azt barátom uram 1 hogy mi annyira el vagyunk maradva, még színházunk is van, én is megnézem még ma az előadást. — Hallottam, hallottam kérem, ép’ most jöttem a postáról. Ott pedig azt újságol- - ták nekem, hogy biz’ azok egy órával előbb elpályáztak, mert még lepedőt sem adott nekik senki, a miből cortinát csinálhattak volna. (Gondoltam magamban, tartottad volna magadban, most már falusi levelem egyik tárgyának fuccs.) latte-cafét parancsolnak. — Kérdőre vette Schwimmert, ki csak vállát vonogatta. De a talián minden áron túl akart adni az étkeken. Kosarakba rakta azokat és erősen kínálta Schwimmernek, ki azonban váltig azt vitatta, hogy ő nem rendelt ebédet, hanem csak jelelte a zarándokok jövetelét, — s ő nem tehet róla, ha mi enni nem akarunk, A talián nem tágított, lármát csapott, kezeivel erősen hado- názott, s kárpótlást követelt és fenyegető szemekkel méregette végig Schwimmer urat, úgy hogy ez utóbbi végre is megadta a kívánt kápótlást. — Ezzel ugyan tulajdonkép neki semmi kárja sem lett, mert a programm szerint e nap már Rómában kellett volna Schwimmer contójára ebédelnünk. A pörpatvar lecsillapult. Vonatunk tova robogott. Már türelmetlenül vártuk a Rómába érkezés perczét. — Már csak egy állomás Castel-Guibileo választott el bennünket az örök várostól, — midőn itt majd nem szerencsétlenség ért bennünket. — Elindultunk s nehány ölnyit haladtunk midőn egy vasúti hivatalnok elkezd kiabálni, hogy „vissza 1 mert egy másik vonat jő velünk szembe!“ Tehát retirálni kellett. Csak a jóisten őrzött meg bennünket a szomorú összeütközéstől, melynek 7—8 perez múlva áldozatai lettünk volna. Végre fél 10 őrkor estve villany világítást láttunk, — s eljutottunk utazásunk czélpontjához. Dobogó szívvel szóltunk le a vonatról s a peronén a pápa ő szentségének két küldötte üdvözölt bennünket, s ő szentsége nevében a Vaticánba hívta vendégül mind azokat, kiknek még nem volt szállásuk. Mi teljes ellátásról szóló jegygyei utaztunk tehát omnibusra ülve a részünkre kijelölt Campidoglio vendéglőbe hajtattunk.
