Váczi Hirlap, 1888 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1888-02-12 / 7. szám
KLKsÄJy AUÜÜ, VÁCZI HÍRLAP. el. Mert nemcsak a szölőtenyésztö és birtokos élt abból, hanem azzal tartotta íenn magát kézműiparunk, mely csaknem kizárólagosan ruházatunk és lakásunk czikkeinek előállításával fog* * 8 * * lalkozott és az exportkereskedelemnek épen semmi anyagot nem szolgáltatott, só't számbavehetőt a szomszédos piaczokon sem aratott; mert szőlőtermelőink V : , ftapszamban a szomszédos községek lakosainak sokkal többet fizettek ki, mintsem iparosaink azoktól iparczik- keikért évente visszaszerezhettek, de ezen nagy gyüjtömedenczéből ágaztak minden irányban azon számtalan apró erezetek, melyek az élet is fentartás erőit helyi kereskedelmünknek és megvitték. Élelmezésünk, ruházkodásunk, házi szükségleteink anyagának Közvetítéséből tartotta fönn magát eddig kisebb nagyobb sikerrel lokálkereskedelmünk. Amint tehát a megcsappant, a végkép elapadt jövedelmei források a lehető legkevesebbre szorítják, sőt a nélkülözésekre kényszerítik a termelőt: úgy párhuzamban látjuk vele megzsibbadni azon erőket is, melyek az ipar és kereskedelem rugóit hasznos műkő- désben tartják. Sőt a rombolás művei még e határvonalaknál sem szándékoznak megállapodni; mert a mint az iparos és kereskedő existentiájának alapjait megrendülni látja, kénytelen a lakásban megengedett és élvezett kényelméről lemondani, az elkerülhetetlenre szorítkozni. Azért látjuk, hogy az üres lakásokat hirdető czédulák városunk minden részeiben megdöbbentő módon szaporodnak. Tehát köz- gazdasági állapotaink elbírálásánál nem épen helyes nyomon látszanak azon t. barátaink kiindulni, kik okoskodásuk alapj ául azt vetik, hogy a szőlőbirtokaink után fiezetett állami adók alig 10,000 frtra rúgnak, mig a többi állami adók 70,000 írtnál is többre rúgnak, ebből azt következtetve, hogy a mi vagyoni értékünk is hétszer annyi vagyis 42 milliónyi összeg volna, amit bizonyára maguk sem mernek többé sem védeni, sem vitatni. Sőt ellenkezőleg előbb vagy utóbb minden ellentétes állásnak azon ponton kel találkoznia, hogy nyíltan bevalljuk és elismerjük, hogy ösz- szes közgazdasági állapotaink egy A számunkra rendelt külön vonat esti 8 órakor volt indulandó Róma felé, de azt rebesgették: jó lesz már hat órakor künn lenni a vasútnál. Három negyed hatkor már szép számmal valánk összegyülekezve a váró teremben. Félórával később a folyosók is zsúfolásig megteltek zarándokokkal. Érdekes vala végig tekintni a folyton hullámzó és zsibongó tömegen, mely a társadalomnak minden osztályát képviselte. Aránylag mi papok valánk legtöbben, de a világiak száma mégis jóval fölülmúlta a mienket. Egy főpap, a rozsnyói püspök is köztünk volt. Néhány nap előtt megkap tűk már a zarándokok névsorát, de hogy hiányos most tapasztaltuk, mert a nagy tömegben sok ismerőst láttunk, kiknek neveit a katalógusban nem olvastuk. A mit a katalógus nyomán már amúgy is tudtunk, arról most saját szemeinkkel is meggyőződtünk. Úsi nevű mágnásokat, főispánokat, magasrangú hivatalnokokat láttunk sorainkban, ép úgy mint ügyvédeket, orvosokat, kereskedőket, egyetemi hallgatókat, érzelmes kinézésű iparosokat és tisztes arczú földmiveseket. Katonai uniformis azonban nem látható, az egyetlen honvéd-tiszt ki velünk utazott, polgári ruhát viselt. A. harmadik osztályú váróterem jórészben felsővidéki atyafiakkal telt ■ríeg, kik elmaradhatlan téli batyuikat ez ittál is magukkal hozták. Szembetűnt az h: mily sok hajlott korú úr és idősb matnagy egész szövetet képeznek, melynek összetartó alapvonalait a szőlőgazdaság képezte. És a mint e nagy tartó alapvonalak foszlani indulnak: bomla- dozásnak indul maga az egész kelme, az egész szövet is. Dr. Kiss. Nő egyleti bál.*) Ipolyság. 1888. febr. 7. Kedves Oliviám! Tegnap este érkeztünk haza Váczról, s holnap ismét tánczolunk az Ipolysági „nőtlen urak“ által rendezendő vigalmon. Jaj be kedves! Nem is képzeled mennyire örvendek a farsangnak — mely alkalmat nyújt nekem, hogy kitánczolhattam magamat kedvemre. Pedig a papa már haragszik, s azt mondá, hogy ha még sokáig tart ez a bálozás — hát csődöt kell mon dania. — Én ugyan nem tudom mi az a csőd, de gondolom, hogy azon egymásra tornyosuló gondok tömegéből áll, mely a szülők vállait nyomja, midőn egy családban sok a lány, s nem jelentkezik kérő fiatal ember. Pedig a papa sok reményt helyezett a váczi „nő-egyleti bálba“ s mikor neki indultunk mamával a hófúvással boritott ország-útnak utánunk kiáltott: aztán fogjatok vőlegényt. Mi hangos nevetéssel feleltünk vissza, s a csengős bongós szán vigan csörtetett velünk tova. Bizony pedig merész vállalatunk volt, s majd elfagyott kezünk lábunk mire beérkeztünk Váczra. Néhányszor tel is borultunk — mi nem szokatlan ilyen időben, s ilyen utakon. Jancsi kocsis megilletődve nézte pironkodásunkat s keresztényi so- pánkodással fejezte ki csodálkozását, hogy csontunk nem törött. De nagy lélek jelenlétünket (Prezenczia) látván megnyugtatva nógatta a lovakat, s egy újabb felborulásnál már el sem pirult. Én csak az égre bámultam félénk szemekkel, s arra gondoltam, hogy ha ott csakugyan laknak emberek s letekintenek a földre . . . No de üsse kő! Mire a téli szürkületből Vácz körvonalai lassacskán kibontakoztak, én egész lelkemmel a bál sima parkettjén láttam magamat körül rajozva mosolygó arczu deli ifjaktól, kik egymás hegyin, hátán rontanak elő, hogy a szemembe nézzenek, tánczba vigyenek, s bókokat mondjanak. *) Az alábbi levelet Olivia kisasszony engedte át nekünk. Mi azt közöljük minden változtatás nélkül, s azon reményben, hogy hölgyeink a Porciunkula kisasszony sorsából a kellő tanulságot levonhassák. Szerk. róna van küztünk. Fiatal hölgyek sem hiányoztak, kik mamáik vagy férjeik oldalához simulva sugárzó arczczal és ábrándos tekintettel várták az indulás perczét. Hét óra után a zarándoklat vezérei is megéheztek. Azt hittük értesitést nyerünk tőlük az elindulás közelebbi körülményeiről, de csalódtunk. Egyikünk sem tudta: elő kel 1 -e a már kezünknél levő ideiglenes úti jegyet a pénztárnál mutatnunk, s vájjon itt avagy pedig a vasúton kapunk-e majd rendes jegyet? Ep oly kevéssé tudtuk: ki osztja ki az Ígért zarándoki jelvényeket? s vájjon egy avagy két külön vonat repi- tend e bennünket az örök város felé? Schwimmer úr a zarándoklat vezére hallgatott, — de sőt nem is igen mutatta magát, Fél nyolcz óratájban, észrevettem, hogy egyesek zöld könyvecskével kezükbe s nemzeti szinü kokárdával lépnek a váróterembe. Most tudom meg, hogy a pénztárnál be kell váltani ideiglenes jegyünket s hogy ugyanott osztogatják a zarándoklati jelvényeket is. Fel is siettem a pénztárhoz s vagy húsz percznyi szörnyű tolakodás után én is megkaptam a zöld könyvecskét vagyis a rendes uti-jegyet és fehér szélű jelvényt, mely vörös mezőn, zöld halomra tűzött kettős keresztet tüntett fel. Ekkor már rebesgetni kezdték, hogy két külön vonaton fogunk elindulni, Az elSzivdobogva léptem a „Curia“ szálló lépcsőjére s egy kicsit bántott, hogy egy táuczos sem mutatkozott s a lépcsőn senki sem vezetett fel, miként az jó nevelésű rendezőségtől elvárható. A garderobeba nyitva, néma tekintetet váltottunk mamával. Fél kiíenczre már elmúlt; a teremben még egy nőt sem láttunk; mi valánk az elsők. Istenem mit fog mondani a papa — gondolám s merően néztem a szolgálat tevő ruhatárosnőt, a mint körül ettünk való nagy igyekezettől majd le ment könyökéről a bőr. No de majd a végén fog csattanni, mint a vígjátékokban szokás, s tudom a papa is meglesz elégedve — te magad is kedves Oliviám. Mit gondol lesznek-e sokan ? kérdém, s félén k magatartással lestem feleletét a ruhatárosnőnek. Oh! igenis, volt a felelet; 9 órára szoktak gyülekezniEpedve vártuk a 9 órát, melynek elér- koztével a kevésnél is kevesebben voltunk. S a mi legjobban bántott alig volt fiatalság s a rendezőség is úgy szedelőzködött össze lassacskán, mintha nem is bálba hanem valami szigorlatra jöttek volna. Képzelheted kedves Oliviám, hogy meg voltam rökönyödve. Azok a fiatal emberek és leányok a kik lecsaltak, nem jelentek meg s így teljesen ismeretlen létemre alig reméltem, hogy kapok tánczost. Láttam ugyan a kemencze körül dideregni három- négy „fiatal embert“ — s gondoltam is rá, a mint úgy vizsga szemmel mérlegeltek, hogy: megtettem náluk a hatást, de aztán megtudtam, hogy azok megannyi nős urak — s a feleségüket látva legfeljebb azokat irigyeltették meg velem. Hanem azért mégis megkönyörült rajtam a sors. Három négyest tánczoltam — de, hogy kikkel, azt meg nem mondhatom, mivel a tánczrendem, melybe nevüket Írták — vissza utazásunkkor történt felbo- rulatunk alkalmával a keblemből hová tettem — kihullott — a hóba. Nem nagy kár értők — úgy sem a papának való lett volna egy is — gondolám, noha 2-ik négyes tánczosom több ízben melegen megszorította kezeimet. Nagyon sajnáltuk a mamával együtt, hogy a kedves Benkár néni, a Ladi patronesse — nem jelent meg a bálon. Nem volt semmi központ, családias jelleg — mi daczára a részvétlenségnek, még is egy kicsit átmelegitette volna a kedélyeket. A bál anyát betegség gátolta a megjelenés ben.— mely körülmény őszinte sajnálatot keltett, valamint az is, hogy azon sokak, kik e bálon megjelenhettek volna, részint családi okok s egyéb tekintetek miatt maradtak el. Szóval megérzett a bálon, hogy ahoz a mostani generáczió már elég tápot nem tud nyujani.. sőre azok ülnek föl, a kik az elsőosztályra váltottak jegyet, továbbá a másodosztályú jegygyei biró nők és a harmadosztályú zarándokok. Schwimmer még ekkor is hallgatott. Már elmúlt nyolcz óra, — s az indulásról szó sem volt. A zarándokok nyugtalankodni, zúgolódni, majd lármázni kezdtek. Egy tüzesebb vérű fiatal zarándok pedig erősen zörgetett a peronra vezető ajtón. Hiába csititottuk őt, mindegyre zörgetett, mindegyre lármázott. Schwimmer úr még ekkor sem mutatkozott, s a vasúti személyzetből sem jelentkezett senki, ki megnyugtatna bennünket. Végre egy negyed ki len ez után megnyíltak a rég zörgetett ajtók, — s a türelmetlen utasok áradatként zúdultak ki a peronon. Mindenki szeretett volna az első vonatra jutni. — Én nem akartam tolakodni s nyugodtan néztem a nem épen épületes dulakodást, mely a két vasúti ajtón álló és a zarándokok közt kifejlődött. A dulakodás utóvégre is azzal ért véget, hogy az ajtók bezárattak, mielőtt mindnyájan a peronra jutottak volna. Úgy látszik a vasúti urak a másodosztályuak közül csakis a nőket akartak a vonatra bocsátani ; de persze a nők mindannyian férfiak kíséretében voltak; s mint azt józanul előre látni lehetett, kísérőiktől megválni nem akartak. Tehát a bölcs vasúti programúi változást szenvedett, — s a rnásod- osztályu utasok férfiai közül is sokan ülMásrészt oka ennek az is, hogy íriszét húzó társadalmi elemek vannak s ezek szórakozásaik forrását inkább a fővárosban keresik fel lévén az emennél sokkal változatosabb. kiég az hozzá kedves Oliviám, a váczi nő-egyleti bál nem a legfényesebben sikerült ; mindazonáltal szerettem volna megmondani a jó Benkár néninek, hogy azért ne veszítse el bizalmát s ezt az egyetlen jogosult bálját a váczi intelligentiának ne ejtse el a jövőben ; annak sikeréhez azonban merek egy jó recipét mint tanácsot ajánlani és pedig azt. hogy a „nő-egyleti“ bált — jövőre a farsang első hetében kell megtartani és csinálni kell hozzá a reklá mot mindenféle párt, felekezet és osztály különbség nélkül, a mint azt a jótékony czél iránti tekintetek megkívánják és megengedik. Az anyagi eredmény úgy is meg lesz miként az idén is meg volt — miért ne lehetne annak erkölcsi sikert is biztosítani? Nem hagyhatom említés nélkül, hogy a rendezőség a nők irányában udvarias, tapintatos és gyors lábú volt; s hogy a Marczi muzsikája kitett magáért. Szünet alatti hallgató magyarjai édes kesergő bú- bánattal tölték el szivemet, mit második négyes tánczosom nem nézhetett meghatottság nélkül, s már-már azt hittem, hogy a váltamra akarja hajtani a fejét. Megsúgom neked, hogy csinos barna ember és nősülni képes. Kedves Oliviám, ígéretemhez képest az „ő“ feljegyzése alapján idejegyzem neked a hölgyek név sorát — s leirom a toillet- teket melyekről egészben véve azt jegyzem meg, hogy szépek és csinosak voltak. Mamák : Intzédy Sománé vadgalamb szürke selyem ruhában csipke diszszel; Kovách Ernőné fekete selyem; Kemény Gusztávné fekete bársony ; Dászkál György- né fekete selyem ; Krenedits Mathild tej csokolád barna selyem; özv. Penczné fekete selyem ; Krenedits Kudolfné fekete bársony ruha lila betéttel; özv. Schatzné fekete selyem ruhában. h iatal asszonyok: Scherer Istvánná rózsaszín selyem csipke disszel ; Dr. Csányi Jánosné fehér selyem, csipke behúzattal; Dr. Huzelláné fehér selyem, fehér selyem gazir diszitéssel; Ernyey Jánosné kék se- lyem, fehér csipke disszel; Meiszner Fer- dinándné bordó selyem fekete csipke diszszel; Palkovics alezredesné szürke selyem, fehér csipke tablierrel; Haidfeld Gyuláné fehér selyem, bordó szallagokkal díszített ruhában. Most jönnek a leányok ; Kovách Elvira rózsaszín selyem, könnyű habszerü ruhában, olyan volt mint egy rózsaszín hó- lapda. A mint hallom egyébként is mindent rózsaszínben lát — lévén ő boldog menyasszony. Vőlegénye kitartóan s leletek a vonatra. De egy csapat, szemlesütve érkezett vissza a váróterembe, — mert számukra nem jutott koupé. • Félkilencz lehetett, midőn az első vonat a pályaházból kirobogott. Én azonban sok más zarándokokkal együtt még mindig ott ültem a váróteremben s önmegadással lestem a második vonat elindulását. Kilencz órakor újból felnyíltak az ajtók, A két cerberus azt hitte újabb dulakodás lesz, — s már készültek az ellentállásra. De csalódtak. A vissza maradtak nem valónak oly tüzes vérüek, mint az első vonat zarándokai. így tehát szép csendesen mentünk ki a peronra. Azt hittük, a hosszas várakozásért s az első vonatról való lemaradásunkért nem marad el a jutalom. Reméltük, hogy nem zsúfolnak bennünket össze, — s kényelmes helyzetben tehetjük meg a hosszú utat. De hiába reménykedtünk. A vasúti társaság szükkeblüsége ezúttal sem tagadta meg magát. Heten szorultunk egy coupéba. Némi vigasztalásunkra szolgált, hogy mindannyian vácz-egyházmegyei valánk; név- szerint Pósva Lajos, lőrinczi esperes plébános, Pröbsztl Pál uj hartyáni esp. plébános, Szabó Márk baghi plébános, Bucsek István, Kubinyi Endre, váczi és Porubszky József h. mezővásárhelyi káplánok voltak coupé társaim.
